Valahol, valamikor…

Valakire vár egy ladik. Kire? Hol az a valahol? És mikor van a valamikor? A régmúltban? Vagy éppen most? Netalán a távoli jövőben? Esetleg oda indul? Csupa kérdés ez a kép.

Nemes Réka-Orsolya: Valahol, valamikor

Valakire vár egy ladik. Kire? Hol az a valahol? És mikor van a valamikor? A régmúltban? Vagy éppen most? Netalán a távoli jövőben? Esetleg oda indul? Csupa kérdés ez a kép. És ezért is jó. Meg azért is, mivel ahány néző, annyiféle a válasz. A készítőjének is megvannak a maga válaszai, de elhallgatja azokat. Csak sejtet, titkokat sugall, kétségeket teremt, hangulatot kreál. A szemlélőre bízza a feladvány megfejtését. Több képével is ezt teszi Nemes Réka-Orsolya. A marosvásárhelyi Teleki-ház időnként galériává változó református esperesi tanácstermében számos figyelemre méltó felvétel a bizonyság rá. Az itt rendezett egyéni kiállítás a fiatal fotós első igazi megmérettetése.

Évtizednyi munkásságából válogatott, arra is alapozva, amit a tehetségeket támogatni mindig kész, rangos helyi fotóklubban tanult. De még inkább arra, ami saját egyéniségéből, gazdag képzelőerejéből fakad. Mesemondó, meseíró képességéről sokan tudnak, mindenekelőtt kis tanítványai az óvodában és persze, a szülők is, de több fotója is erre vall. Van a falakon homályba öltözött táltos lova, ha hihetünk a mesének, a paci rövidesen megeszi a kép előterében izzó parazsat, megrázza magát és egyből pompázatos csodaparipává nemesedik, aztán meg tényleg köd előtte, köd utána. A sok csillagszemű, ragyogó kisgyerek azonban, akiknek szintén ott a tárlaton a portréja, tudja, miről van szó. Náluk nincs ködösítés, ők a világ csodáira örökké nyitottak, őszinte, tiszta énjük valóságában jelennek meg a tárlaton. És van úgy, hogy a természet is ezer színben ragyog. A szociális hátrányban élők körül is, mert róluk se feledkezett meg a fotós. És még itt se kellene megállnom a témaleltárral, viszont ennyi is érzékelteti, hogy Nemes Réka több úton indult el, manapság azonban akkor érvényesülhet valóban a fotóművész, ha csupán egy-két területre, műfajra koncentrál. Előbb-utóbb választania kell. Talán a hangulatteremtő készsége az, ami meghatározza majd a döntését. Képcímeit is jó érzékkel válogatja meg, ezekkel is többnyire költőien, metaforikusan tömörít. És úgy vélem, elégtétel számára, ha kiderül, értik, amit mondani akart. Ha vannak, akik a virágos Ringatóról egyből József Attila halhatatlan nyolcsorosára gondolnak, vagy ha a köd tejszerű monokromiájából alig észlelhetőn, éppen csak kissé sötétebb árnyképként felsejlő falomb Lepel címét továbbgondolva, a Torinói lepel kérdésköre is aktivizálódik az emberekben.

Az elején említett magányos csónak, amely egyfajta időtlenségmotívumnak is beillik, a fotós Noé bárkájának is tekinthető. Rajta múlik, hogy menteni igyekezve, a pusztuló világból miket, kiket visz magával, hogy ő is minél többet hozzátehessen a majdani általános megújuláshoz.