Vadkanragyogás

– Ezen, meglehetősen szokatlan címet adta Demény Péter legutóbbi kötetének. A marosvásárhelyi Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztője ezúttal regényt tett le az olvasók képzeletbeli asztalára, a kötetet szerda délután telt házas közönség jelenlétében mutatták be a Yorick Stúdió várbeli székhelyén. Amint a Lector Kiadó közli, a regény témája a szenvedély. Konvencionális, sivár környezetével dacolva, Katerina, a meghatározhatatlan történelmi korban és helyen élő várúrnő kitartóan igyekszik hiteles, azaz szenvedélyes életet élni. A Mészárosok bástyájában a Lector Kiadó és az Írók Boltja által szervezett eseményen Láng Zsolt író, a szerző szerkesztőtársa ezúttal beszélgetőtársként (is) fogadta a megjelenteket, majd Demény Péter felolvasását követően a regényről kérdezte a szerzőt.

– A hosszú időszak alatt, amióta a Látónál dolgozom, ritkán éreztem, hogy valami új születik, és olyan próza jön létre, amely új nyelvet ad nekünk – mondta Láng Zsolt. – A 2006-ban megjelent Visszaforgatás, az első regényed volt az első, amikor ugyanezt éreztem. Az a regény az őszinteséget formaképző elemként hozza be, mondhatni a narráció alakítója. Ma, amikor az önéletírások visszatérését tapasztalhatjuk, az őszinteség még mindig probléma – a legtöbb ilyen jellegű szövegben inkább lakk, nem lakmusz. Demény Péternél azonban mintha nagy kövekként őrölnék a valóságot a szavak. Most azt érzem, hogy teljesen más utat választottál, mint a Visszaforgatás megírásakor. Miért?

– A válasz – legalábbis amit én adtam magamnak – az, hogy amikor írni kezdtem ezt a könyvet, féltem, hogy a Visszaforgatás után mindig ugyanazt írom majd. Az volt az én életem, gyerekkorom, munkám, főnököm, akkori lelkiállapotom. Ideges típus vagyok, bizonyos helyzetekben rögtön kimondom, amit gondolok. Féltem, hogy mindig a tényeket írom meg, mindig bosszút akarok állni bizonyos értelemben. Ezeket a dolgokat igyekeztem elkerülni a Vadkanragyogás megírásakor.

– Többek között a Vida Gábor legutóbbi könyvéről írod, hogy azért sikeres, mert olyan dolgokat mond ki, amelyeket a társadalom is ki akar mondani, olyan dolgokat, amelyekre már van igény. Te is sikerkönyvet akartál írni? A valóságot ugyan játékosan jeleníted meg, de milyen volt benned az olvasói igényekkel való szembesülés?

– Minden képmutatás nélkül mondhatom, hogy nem a siker érdekelt. Volt egy életem, ami a Visszaforgatásban kirobbant belőlem. A másik történet, az első házasságom története még nem ért meg erre. Aminek most ki kellett robbannia, az a szenvedély volt. Az írói eszközöket nem tudom megmagyarázni, azt majd a kritikusok teszik meg, ha érdekli őket a könyv. Nem akartam megszelídülni, hazudni. Azt sem akartam, hogy folyton hiperrealista legyek. De ezek távoli dolgok: amikor odaülsz, akkor ezek nem befolyásolnak, akkor ülsz és ,,csak” egy szöveget írsz. Számomra ezúttal a lényeg a szerelem volt. Az én esetemben minden alkotói folyamatban van egy spontaneitás, nem tudok mindent megmagyarázni. Nem könnyen határozható meg ugyan, de a regényben megírt korból következik, hogy egy lányt hozzá akarnak adni egy fejedelemhez. Ezzel pedig sok minden együtt jár. 

– Mi volt a kötet ihletője, és mikor érezted, hogy befejezted a regényt, hogy most kell odatenni a legutolsó pontot?

– Húsz évvel ezelőtt Pesten egy ösztöndíj kapcsán a régi magyar irodalommal kellett foglalkoznom, és kezembe került egy könyv Bethlen Gáborról, amiben úgy mesélték, mintha viszonya lett volna Brandenburgi Katalinnal. Ez érdekelni kezdett. Ez volt az egyik ihlető tényező. A másik, hogy szerelmes lettem, és megéltem valami olyat, amit eddig sohasem. Vége a regénynek akkor lett, amikor elfogyott az érintettség. Van olyan író, aki türelemmel minden mozdulatot oldalakon keresztül, igen részletesen leír. Én nem ilyen író vagyok. Ha ez a könyv váratlanul végződik, az azért van, mert elfogyott az említett érintettség – és ekkor vége a kötetnek. Amikor nincs szenvedély, az életnek is vége van, nincsen már értelme. A címet illetően pedig nem az író dolga, hogy az olvasó mit gondol róla, mit képzel bele, mit vél mögötte. Amúgy Füst Milán egy verse ihletett meg. 

– Ami megfogalmazhatatlan, az benne van a könyvben, mégis megpróbálod kimondani a dolgokat. Volt benned olyan írói szándék, hogy a megfogalmazhatatlant mondatokba öntsd? Mi volt a szándékod ezzel a kötettel, hova szeretted volna eljuttatni?

– Azokat a dolgokat, amelyeket a kötetben olvashatunk, nem én mondom, hanem az elbeszélő mondja. A távolság köztem és az elbeszélő között nem nagy, de értelme van. Ha esetleg közel kerültem a giccshez, az csupán kísérlet volt arra, hogy meddig lehet elmenni a szenvedély elmondásában. Ugyanakkor azt akartam elmesélni, hogy mekkora dolog az, ami velem történt. Az, hogy melyik polcra teszi majd az olvasó, az csak tőle függ. Szerb Antal mondta, hogy csak a közepesek félnek a giccstől, a legnagyobbaknak szabad. Ez például egy felszabadító mondat volt számomra. A Visszaforgatással bosszút akartam állni a szüleimen, az Apamozsárral az egész erdélyi társadalmon, a Vadkanragyogásban pedig arról írok, hogy hol voltam akkor, amikor csak beszéltem a szerelemről, de nem értem meg. A húszévnyi idő a pesti ösztöndíjtól és a Bethlenről szóló kötettől azért kellett, hogy valami testeset tudjak írni, hogy megtaláljam azt a távolságot, amit a szavak adnak. 

– A médiában, közösségi médiában is aktívan részt veszel, írsz. Nem tartasz attól, hogy a regényedbe belelátja azokat a közlési formákat is az olvasó?

– Úgy gondolom, hogy az olvasónak is be kéne tartania bizonyos szabályokat. Ha én olvasó vagyok, akkor nem törődöm a szerző személyes dolgaival. Ahhoz, hogy ő magánemberként mit csinál, csak akkor van közöm, ha közöm van a magánéletéhez is. Egyébként a kötetek önmagukért beszélnek, úgy is kell olvasni őket – mondta Demény Péter a Vadkanragyogás felolvasásokban sem szűkölködő könyvbemutatóján.