Vár a Köteles utcában – Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem

Az első szemesztert összegező, új évet köszöntő összeállítást a teatrológia szak volt és jelenlegi hallgatói követték el: Kovács Emőke, Máthé Kincső másodévesek, illetve László Beáta Lídia és Csíki András elsőévesek a sajtógyakorlat szeminárium keretében. Réman Orsolya magiszteri fokozatú I. éves hallgató tanári felkérésre járult hozzá írásával a Lázok János által szerkesztett összeállítás anyagához, amelyet az egyetem harmadéves látványtervező szakos hallgatóinak munkái illusztrálnak, osztályvezető tanáruk Bartha József. Az összeállítás első részét a tavalyi esztendő utolsó Múzsa-mellékletében olvashatták, amelynek szerkesztője, Kaáli Nagy Botond 2004-ben végzett a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen, szintén a teatrológia szak hallgatójaként.

Parasztopera Bajkó Blanka Alíz díszletterve

Az első szemesztert összegező, új évet köszöntő összeállítást a teatrológia szak volt és jelenlegi hallgatói követték el: Kovács Emőke, Máthé Kincső másodévesek, illetve László Beáta Lídia és Csíki András elsőévesek a sajtógyakorlat szeminárium keretében. Réman Orsolya magiszteri fokozatú I. éves hallgató tanári felkérésre járult hozzá írásával a Lázok János által szerkesztett összeállítás anyagához, amelyet az egyetem harmadéves látványtervező szakos hallgatóinak munkái illusztrálnak, osztályvezető tanáruk Bartha József. Az összeállítás első részét a tavalyi esztendő utolsó Múzsa-mellékletében olvashatták, amelynek szerkesztője, Kaáli Nagy Botond 2004-ben végzett a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen, szintén a teatrológia szak hallgatójaként.

Gondolkodni, beszélni róla

Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy csak azok választják a teatrológia szakot, akiknek nincs bátorságuk ahhoz, hogy színpadra álljanak. Tévedett. Hosszú út vezetett addig, amíg én is ezen a szakon kötöttem ki, s nem kevés csatát játszottam magamban, míg végül megértettem: ez a szak azoké, akik szeretnek színházban, színházon keresztül, színházról beszélni. És nincs ebben semmi kivetnivaló. Sőt.

A teatrológia szak sokak számára, mint teljesen idegen fogalom, lóg a levegőben. Kérdezik, mert nem tudják, hogy mire jó, miért kellhet, egyáltalán milyen jövőt biztosít ez a szak egy frissen végzett középiskolásnak. Hát tisztázzuk. Sok út van, amelyre visz, sok irányt mutat, s ami a legfontosabb talán: sok olyan szempontból fogja meg a színház megfoghatatlan világát, amelyet a többi szak csak részletében próbál tarkón ragadni. A színházról beszélni a legnehezebb. Megrendezni a saját gondolataid, kibányászni, majd megmutatni magadból egy szerep valódi énjét, mozgásban megfogni azt, amit könnyebb kimondani, alkotni zenét, játszani fényekkel, tervezni díszletet úgy, hogy ne csak háttér, de alkotó is legyen. A színházcsinálás legszebb hogyanjai.

De mi van a tapson túl és az alkotáson innen? Milyen részek tesznek még teljessé egy színházi produkciót? Hol az elemzés, az átírás, a kritika? Hol a drámaírás? Hol van az újságírói kérdés, ami által igyekszel lefordítani mindenki nyelvére az alkotói ösztönt? Hol a műsor, ami beszél az alkotásról? Hol van az, hogy el kell adnod az előadást, hogy nézőt kell becsalogatnod? Hol van a közönségszervezés? A rendezvényszervezés? Hol a csapat és a másik csapat közti kommunikáció? Az alkotó és a néző, az adó és a befogadó közti csendszünetek vége? Miről szól a színház? Miért kell a színház? Itt kezdődik az, amit a teatrológia tud. Mondom, csak kezdődik.

Másfél éve lassan, hogy erre a szakra járok, miközben a színház alkalmazottja is vagyok. Sokan kérdezik, hogy akkor miért az egyetem? A válasz egyszerű: mert ott van mit tanulni. Miközben nap mint nap beleveszek a színház világába, megszervezem ezt és elrendezem azt, óráról órára és tanárról tanárra többet tudok arról, hogyan kell csinálni. Beszélünk a darabról, hogy tudjam, mit lát a külső szem – hátha könnyebb lesz behozni e tudással a közönséget. Írunk egy kritikát, hogy lássam, mi az, ami érdekli a nézőt, hol a szenzáció. Írásgyakorlat, hogy érezze az ember, mit, hogyan és miért kell kifele elmesélni. Sajtógyakorlat, hogy tudd, mit kérdezz, ha elkészíted majd a társulat videomagazinját. Vizuális művészet, hogy érezd, mitől jó egy plakát, díszlet vagy szórólap. Színháztörténet, előadás-elemzés és a többi, és a többi, hogy megérthesd azt, amit kínálsz: a színház miből is áll össze.

Mert ha megérted, a részévé válsz. Ebben segít a teatrológia. Lehetsz író, drámaíró, újságíró, kritikus. Dramaturg, aki alkot. Marketinges, szervező. Valaki, aki felel, hogy ne legyen mulandó a múló, hogy beszéljenek róla. Valaki, aki tudja, miért jó egy sajtóreggeli, és hogyan légy újságíró egy sajtótájékoztatón. Hogy miként – és ami fontosabb –, miért vonzd be a nézőt, hogy előadást nézzen. Mi kell a plakátra, hogy ne csak hirdető, de érték is legyen. Megtudod, hogyan kérdezz, és mik lehetnek válaszaid a feltett kérdésekre. Lehetsz része valami nagynak, amit színháznak neveznek. És ami jó. És ez csak a kezdet. Mondom, csak kezdet.

Máthé Kincső

Zenés színházi vizsga

A harmadéves rendező szakos diákok december 3-án vizsgáztak a zenés színházi rendezés tantárgyból. Vizsgájukhoz bármilyen zenés darabból választhattak jelenetet. Erről kérdeztem Patkó Éva rendezőt, a tantárgyat vezető tanárt.

– Hogyan zajlott a rendező szakos diákok vizsgafolyamata?

– A diákok kiválasztottak egy-egy részletet egy általuk ismert zenés darabból, ezt kellett színre vinni a szintén általuk javasolt szereposztással. Így egyetemi kereteken belül színész és báb szakos diákok, mesterisek és alapképzésesek együtt dolgoztak a rendező szakosokkal, hogy ezt a vizsgát létrehozzák. A vizsgajelenetekbe besegítettek a zenepedagógia szakról mind a diákok, mind a tanárok, hogy a zenei részt biztosítsák – tehát ez csapatmunka volt. Izgalmas volt látni, hogyan dolgoznak együtt a diákok, hogyan vezetik a rendező szakosok a próbafolyamatot, mit tartanak fontosnak, hogyan instruálnak.

– Milyen volt a próbafolyamat? Te mennyire befolyásolod őket, mennyire kapnak szabadkezet?

– Először dolgozom együtt ezzel az osztállyal. Ők rendezők akarnak lenni, tehát teljes mértékben szabadkezet kapnak. A próbafolyamat különböző fázisait átbeszéljük, ami azt jelenti, hogy a tanár bemegy a próbákra, elmondja, hogy mit és hogyan lát. Nyilván ez olyan közreműködés, amely nem arról szól, hogy valakinek az akarata érvényesüljön, hanem hogy a vizsga a lehető legjobb legyen. Ebben az esetben ez egész jól működött, az osztályvezetőjük is látta a munkafolyamatot, ő javasolta az alapfeladatot is félév elején. Jó eredmény lett végül, úgy gondolom.

A három vizsgázó diáktól (Guth Anita, Burák Ádám, Bányai Tamás) és osztályvezető tanáruktól, Parászka Miklóstól megkérdeztem: mitől izgalmas a zenés színház? Válaszaikat a fent említett vizsgára reflektálva fogalmazták meg.

Parászka Miklós: – A színház eredendően zenés. Alig lehetne olyan törekvést említeni a színháztörténetben, ahol a zenét ne kezelnék a színházi kifejezésmód szerves részeként. Nem véletlen például, hogy a most lezajlott Interferenciák nevű kolozsvári fesztivál is a kortárs színház és a zene viszonyát választotta témájául. Vitathatatlan, hogy a rendezőképzésben helye van a zenés színházzal való foglalkozásnak. A különböző műfajoknál eltérő módon jelenik meg a zene mint kifejezőeszköz. Az operánál a zenedramaturgiai konstrukció maga a mű, előadás során azonban így is érvényesül a színpad szintetizáló jellege. Más műfajoknál másképpen szerveződnek a szintézis arányai. A hangok, a tér, a színek, a szöveg, a színészi eszközök, a szöveg szintézise minden esetben sajátos szerkezetet teremt. A sajátosságok keresése maga az alkotás. Zenés vizsgáinkon is ez a kreativitás a kitűzött cél. No meg annak a megtapasztalása, hogy a zene univerzalitása miként bizonyítja a klasszikus, az avantgárd és a populáris paradigma jegyében készült művek rokonságát. Nagyon fontos, hogy a zenés színház külön tantárgyként szerepel tanrendünkben. Kötelességünk tehát az ehhez szükséges feltételek (zenei vezetés, canto, korrepetíció, hangtechnikai eszközök) kialakítása, biztosítása.

Guth Anita: – Számomra az izgalmas a zenés színházban, hogy mi az a pont, ahol legitimmé válik az, hogy egy színpadi karakter egyszer csak átvált prózából énekbe. Hiszen ezerszer hangoztatott tény, hogy ami érzelmileg nem kifejezhető beszédben, azt énekkel lehet a leginkább megmutatni. Én erre ritkán láttam működő példát, azt is inkább alternatív társulatoktól. Érdekes volt megkeresni, hogyan működtethető ez olyan színészekkel, akik ugyan nagyon jó hangi adottságúak, de senki sem tanult közülük hangképzést. Nagy lutri nekifogni zenés darabnak úgy, hogy tulajdonképp senki sem ért hozzá a csapatból. Nagyon jó és hasznos tapasztalat volt, különösen az, hogy láthattuk, a koreográfia mennyire pozitívan tudja befolyásolni az egészet egy musical esetében. Szerencsém volt Bokor Andival, aki bár színész szakos, remek koreográfiát hozott össze a Chicagóra. Ez alapvetően egy erősen látványra-hangzásra épülő műfaj, amihez az egyetemen korlátozott lehetőségeink vannak, ezért mindent minimalizálni kellett.

Burák Ádám: – A legizgalmasabb feladat a Koldusopera rendezésében az volt, hogy az énekeket a játék követelményeihez igazítsuk, így ne éneklést hozzunk létre, hanem színészi játékot, amely énekelt szövegben nyilvánul meg. A feladatot kellőképpen nehezítette a végül technikai okok miatt elmaradó zongorakíséret hiánya. De ezt egyetlen hegedű beléptetésével pótoltuk, és – szinte végig – a capella megszólaló forma magában hordozta az énekhangban a brechti színház nyersességét.

A zenés színház végtelenül bonyolult műfaj, nehezebb, mint azt sokan gondolják. A színészek részéről nagyon komoly technikai felkészültséget igényel (pl. ének, tánc, a legtöbbször különböző stílusokban), a látvány megkomponáltságában pedig erős hatás elérésére törekszik, a zene és ének a minimális eszközökkel nem illeszkedik. A próbafolyamat alatt döbbentünk igazán rá arra, hogy Kurt Weill mennyire az énekesek érzelmi állapotaira komponálta a zenei anyagot. Elképesztő precízségű érzelmi partitúrát alkotott, amelyre Brecht a legtöbbször direkt ellenpontozó szöveget írt (pl. Bicska Maxi balladája, amely vérengzésről, gyilkosságról, nemi erőszakról szól egy vurstlit idéző negédes, repetitív kísérettel). Lényegében a brechti színház kettősségét ültették át a zenei kompozícióba, ez pedig hihetetlen játéklehetőségeket rejt magában, minden egyes dal jutalomjáték a figurát megformáló színésznek.

Bányai Tamás: – A zenés színház nem úgy általában izgalmas, vagy inkább úgy mondom: nem attól izgalmas, hogy zenés. A hatás pontosan ugyanúgy működik, mint a prózai színháznál. Ha igaz, ha őszinte, ha érvényes a kérdésfelvetés és őszinte a válaszok keresése, nem elégszik meg a közhelyekkel, akkor jó, akkor szerethető és akkor ott van az a plusz – a ZENE. A zene egy másik dimenziót ad, más regisztereken próbál meg behatolni a lélekbe. Persze van ilyen és olyan zene, tehát nem az a helyzet, hogy a zenétől már rögtön érdekesebb vagy izgalmasabb. Lehet a zenétől – a jó zenétől – izgalmasabb vagy élvezetesebb a mű. Rengeteg példát ismerünk erre. De együtt dolgozni a zenével mindenképpen nehezítés, mert több munkát, koncentrációt és türelmet igényel. Aztán ha legyőztük a problémákat, az öröm is nagyon nagy. Mert a zene erő, ami hat. Nézőre, alkotóra egyaránt.

Mi a mostani rendezői vizsgán Brecht–Weill-Koldusoperából csináltunk részeket, ami jó és nehéz zene. Nekünk meg kellett birkóznunk azzal a helyzettel is, hogy nemcsak zenekar nem volt hozzá, de csak nagy szerencsével találtunk olyan valakit – Makkai Gyöngyvér tanárnőt – akinek ezúton is köszönöm nagyon fontos munkáját és segítségét – aki a zenét megszólaltatta egy zongorán, és a színészeknek betanította a dalokat. De amikor ezek a problémák megoldódtak, kialakult – ha rövid időre is – egy nagyon jó együttműködés zenész, színész és rendező között, és akkor igazi boldogság volt csinálni, dolgozni rajta, megismerni, megérteni a benne rejlő titkokat.

Kovács Emőke

A látványtervezés az egyik legkomplexebb vizuális művészeti forma…

Piros zokni, pálinkásüveg, szarvasagancs, Avon-katalógus és óriási hörcsögkerék – miről is van itt szó? Azok kedvéért, akik még nem jöttek rá: a látványtervezés sokoldalú világáról. Arról, hogy mit is jelent látványtervezőnek lenni, és hogyan lehet idáig eljutni, Bartha József, a Művészeti Egyetem tanára, képzőművész és díszlettervező beszél.

Kevesen tudják, hogy a színházi produkciónak egy nagyon fontos részét, a látványát, a vizualitását képzőművészek készítik, tervezik meg. Nagyon sokan azt gondolják, hogy egy színházi előadásnak a látványát a rendező találja ki, majd valaki megvalósítja. Ez nem így van, mert a rendező – még ha van is valamiféle vizuális művészeti affinitása – nem tud szakmabeliként gondolkozni a színpadi látványról. Ehhez látványtervezői tanulmányokat kell végezni, amit az ország több pontján is megtehetünk. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen például magyar és román nyelven is már három éve működik ez a szak. Ráadásul a magyar nyelvű látványtervezés az egyetlen egész Romániában, sőt, ez a szak Magyarországon is csak Budapesten található meg.

Hogy miben különbözik egy látványtervező egy Kolozsváron végzett festőtől, szobrásztól vagy grafikustól? Számtalan ponton. A látványtervezés az egyik legkomplexebb vizuális művészeti forma, amely az összes többi vizuális és nem vizuális művészettel, egyben nagyon sok technikai megoldással és kézművességgel kapcsolatos. Ha kimondjuk: divat, akkor tudjuk, hogy a jelmeztervezéssel van kapcsolatban, ha azt mondjuk, hogy médiaművészet, akkor olyan színházi előadásokra is gondolhatunk, ahol televíziót, videovetítéseket, képernyőket használnak. Az asztalos- vagy lakatosszakmát említve tudnunk kell, hogy ezek a kézműves tevékenységek mind mögötte állnak egy látványtervnek.

A látványtervező szakon megpróbáljuk a diákokat három év alatt olyan kreatív gondolkodás felé irányítani, amely megfelel ennek a művészetnek és mesterségnek, ugyanakkor igyekszünk szakmai-gyakorlati tudást biztosítani nekik, hogy elboldoguljanak egy színházi előadás díszletének az elkészítésével. A látványtervezésnek bizonyos korlátok között kell mozognia; nem úgy kell a látványra gondolni, mint főszereplőre, ugyanúgy, ahogyan a színész sem, a darab sem és a rendező sem az. A főszereplő maga az egész egységes előadás: ez egy csapatmunka, és mindenki érte dolgozik. Azt szoktam mondani, hogy azok a művészeti iskolát végzettek jöjjenek hozzánk, akik több mesterséget szeretnének tanulni és inkább a földön járnak, valamint azok a művészeti iskolák építészeti osztályát végzett diákok, akik szárnyalni szeretnének.

Eddig két évfolyam végzett nálunk: egy román és egy magyar osztály. Aki a magyar tagozaton a legjobb eredményeket érte el, Adrian Ganea, jelenleg egy berlini művészeti egyetem látványtervező mesteri szakán tanul tovább. A teljesség igénye nélkül: vannak olyan végzettjeink, akik színházaknál helyezkedtek el: bábszínháznál dolgozik Lukács Ildikó, Brassai Kingát a marosvásárhelyi színháznál foglalkoztatják, Sebesi Sándor televíziós operatőrként dolgozik. Két évfolyam alapján még korai volna mérleget felállítani eredményeinkről, de én bizakodó vagyok, s viszonzásul hasonló bizakodást várok az ide felvételizőktől.

Lejegyezte: Csíki András

 Előbb tanítani tanul a kezdő tanár…

Gondolatok a pedagógiai modul hasznáról

A tanárok, akikkel eddig találkoztam, a szakmájukkal kapcsolatosan kétféleképpen vélekednek. Sokat panaszkodnak, akár a rendszerről, fizetésről vagy gyerekekről legyen szó, másrészt viszont azt mondják, hogy számukra ez nem szakma, hanem hivatás, és azért tanítanak, mert szeretik. Az a legrosszabb eset, és ilyennel is találkoztam, amikor a tanár nem szereti a munkáját, és ez ártalmasabb a gyerekeknek, mint a pedagógusnak.

Néhány éve a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen már nem csak a zene szakosok kapnak pedagógiai képzést, bárki bármelyik szakról beiratkozhat. Így kerültem én is testközelbe a pedagógiával, jobban beleláttam a problémák halmazába, de megtapasztalhattam az örömeit is. Maga a kurzus száraznak tűnhet, csupán elméletben beszélhetünk magáról a tanítási folyamatról az első két évben, de ez az alapismeretek megszerzésének időszaka. Különösen jó volt, hogy több szakról jártunk ezekre a kurzusokra, s így a színész szakos hallgatók, a zenészek, a koreográfusok, látványtervezők, teatrológusok megoszthatták a saját szakterületük tapasztalatait a többiekkel. Ezek a beszélgetések viszont nemcsak a puszta információszerzést szolgálták, inspiráltak is bennünket. Egy-egy ilyen óra sokszor fellelkesített engem is. Ötleteket és tanítási kedvet kaphattunk egymástól. Harmadéven már terepre is jártunk, figyeltük és értékeltük a pedagógusok munkáit, majd mi is próbálkoztunk kezdeni valamit a gyerekekkel. Ez a rövid idő persze nem elég a tapasztalatszerzéshez, de jó kóstoló.

Hogyan tovább? Ez itt a kérdés. Színészet, koreográfia, teatrológia, látványtervezés szak végzőseként nagyon nehéz középiskolai tanárként bárhol is elhelyezkedni, az iskolarendszer sem segít ebben. Másrészt vizsgázhatunk nagyon jól az elméleti tantárgyakból, és tízest is kaphatunk a vizsgatanításon, de mit ér ez olyankor, amikor az egyik gyerek veri a másikat, vagy éppen hízeleg neked, alkudozik veled az egész osztály, teljesen kizökkentve téged a ritmusból, és riadtan látod: már szinte semmi nincs, ami érdekelné és lekötné őket. Ma már többnyire az a gondja a pedagógusnak, hogyan fegyelmezze a gyerekeket, hogyan keltsen érdeklődést bennük tantárgya iránt. Nehéz, amikor frissen kikerülünk az egyetemről, és be kell indítani valahogyan egy tanítási folyamatot, ezt saját bőrömön tapasztalom én is.

Viszont nem szabad megfeledkeznünk a sikerekről, a jó élményekről. Számomra az jelentette eddig a legnagyobb sikerélményt, amikor én is önfeledtem együtt tudtam lenni a gyerekekkel, amikor jó volt velük lenni, és ők is szerették, élvezték a foglalkozást. A legjobb ajándék, ha jókedvvel, mosolyogva mennek haza: tanári munkádnak ez ad értelmet.

A tanítási folyamat nem csak puszta információátadás és információszerzés, alkotói folyamattá is válhat, inspirálhat, főként a művészi tantárgyaknál. A gyerekek sokszor a felnőtteket is meglepő képzelőerővel, improvizációképességgel, új dolgok iránti nyitottsággal, játékkedvvel, bátorsággal rendelkeznek. Ezt tudjuk tőlük újból megtanulni. Paradox módon ez egyaránt lehet módszertani kiindulópont – vagy egy magasabb szinten – az oktatási folyamat végcélja a művészeti nevelésben.

Réman Orsolya

Zene és média

Beszélgetés Elekes Márta-Adrienne tanárnővel, a Magyar Művészeti Kar Zene intézetének vezetőjével

– A nemzetközi színháztudományi konferenciát 2000 óta minden évben megrendezik egyetemünkön. Egy zenetudós hogyan találja meg a helyét ezen a rendezvényen?

– A színháztudományi konferencia olyan tudományos találkozó, amelynek kezdetei még az egykori Színművészeti Akadémia idejére nyúlnak vissza, és ahová mi, zenészek – a zenetanári szak oktatói – becsöppentünk a színház szakemberei közé. Volt olyan év, amikor csak én magam jelentkeztem zenészként, s akkor például be is soroltak a színésztanárok közé, de úgy alakítottam a témámat, hogy mindenki számára érthető és élvezetes legyen. Azóta felzárkózott kis tanári közösségünk is az ilyen tudományos kutatómunka terén, és amikor meghirdették, hogy az idei téma a média és a színház kapcsolata, rögtön gondolkodni kezdtünk, hogy a zenére ez hogyan alkalmazható.

– Hogyan sikerült tehát alkalmazkodni a Színház a médiában – média a színházban témához?

– Részben ezt mi átalakítottuk, így Zene és média lett a végső cím. Mindenképpen kapcsolódni szerettünk volna a főtémához. A médiával az ember nap mint nap találkozik, a médiával minden kapcsolatba hozható; nem volt nehéz kialakítani egy ilyen témakört. A legegyszerűbb példa: nincsen reklám zene nélkül. Hiszen a reklámba beletartozik a hangeffektus is, és vizsgálni lehet, hogy honnan kölcsönzik a zenét. Egyik kollégám a tévében sugárzott zenéket mérte fel, hogy bizonyos csatornákon milyen százalékban és milyen típusú zenét sugároznak. A médiához tartozik az is, hogy egy zenei eseménynek milyen visszhangja van, így a zenekritika is témaként jelentkezett ebben a körben.

– Voltak-e visszatérő témák?

– Igen, volt olyan részterület, ami többször is előfordult, de teljesen más megvilágításban. Például én Merre tart a zenekritika? címmel tartottam előadást, de zenetörténész lévén ezt valahonnan levezettem, és eszerint próbáltam megvizsgálni a kortárs kritika tendenciáit, hogy ma mire szolgál és vajon milyen minőségű ez, míg tanártársam a mai televíziós adásokból szűrte le, ki hogyan fogadja a zenekritikát, milyen visszhangja van, és egészen más példákat hozott. Egyik előadó a reklámról beszélt, de ezt a gyereknézőkkel kötötte össze valamilyen módon, míg más általában a reklámokról beszélt, és arról, hogy mit céloznak, s a céloknak megfelelően hogyan torzítják a zenét a reklámok megalkotásakor. Tehát ismétlődések nem voltak, inkább egyazon kiindulópont különböző vetületeiről beszélhetünk.

– Mennyiben volt más az idei rendezvény az előző évekhez viszonyítva? Vagy különbözött-e egyáltalán?

– Két évvel ezelőtt a téma A színház 1989 előtt és után volt. Mi akkor a rendszerváltásra éleztük ki a dolgot, míg tavaly a színpadi dramaturgiáról szóltak a bemutatók. Az rendkívül érdekes volt, mert mi, zenészek a belső zenei dramaturgiát is belefoglaltuk, konkrétabban a zenére koncentráltunk, míg most inkább a média felé kellett hajolnunk, de ez nem ártott.

– Vannak már tervek a jövőre nézve? Folytatódni fog-e az évente ismétlődő konferenciák hagyománya?

– Nagyon szeretném, hogy legyen! Ilyenkor mindenki egész más megvilágításban kerül a kollégák elé, vagy azok elé, akik jelentkeznek, sőt, újabban a diákok is bemerészkednek az előadásokra. Természetesen nincsenek kitiltva, de eddig nem érdeklődtek ez iránt. Tavaly meghívtuk őket, egypáran eljöttek, az idén nem is szóltunk nekik, mégis jöttek és meghallgattak. Nagyon örülök annak, hogy felkelti érdeklődésüket, és minden egyéb lehetőség mellett ezzel töltik szabadidejük egy részét. Azért is hasznos egy ilyen rendezvényt megszervezni, mert az ember foglalkozik végre valami olyannal is, ami nem csak a napi munkája, ami más, mint az oktatás, és más, mint a művészi gyakorlat.

László Beáta Lídia