Lejárt az év második, de fontosság szempontjából nagyobb választási csatája, és sok szempontból váratlan eredményt hozott.
Lejárt az év második, de fontosság szempontjából nagyobb választási csatája, és sok szempontból váratlan eredményt hozott. Ebben a században még egyetlen választáson sem éltek ennyien a szavazati jogukkal, ami nagy előrelépés, de ez olyan áron történt, hogy könnygázzal kellett a külföldi szavazókörzetek elől a voksolni akaró, idegenben élő állampolgárokat elküldeni. A botránynak kétségkívül hatása volt a végeredményre, de ezúttal nem a külföldi szavazatok döntöttek. A választási törvénynek az állítólag a visszaélések elkerülése érdekében tett módosításai és a hiányos szervezés vezettek a galibához, de ez tulajdonképpen csak a szikra volt.
Ha visszaemlékszünk, 2012 elején szintén az utcán indult az a mozgalom, amely a letűnt szociálliberális szövetséget hatalomra juttatta. Ez a korábbi kormányzat hibáit eredményesen kihasználó tábor kiütéses győzelmet aratott a két évvel ezelőtti parlamenti választásokon, azonban a bársonyszékbe ülve elfeledkezett az ígéreteiről, a választók érdekében szinte semmit, a hatalom megszerzéséért minden lehetségest megtett. De a kiábrándult választók nem felejtettek. Az első fordulóban a külföldi választókörzeteknél lezajlott botrány elég volt szikrának az utcai megmozdulásokhoz, de a választói elégedetlenség kutatókat és elemzőket egyaránt meglepett. Mert az exit-poll-előrejelzésekben mutatott különbség elenyésző volt ahhoz képest, amire a szavazatszámláló jegyzőkönyvekből derült fény. Csak az irányt sejtették a tudósok, de az, hogy a kampányban a lényegi programról nem sokat mondó, viszont eddigi karrierjében eredményeket felmutatott, és a balkáni mocsárháborúsdit is kerülő jelölt ilyen szavazatkülönbséggel törölte fel a padlót a korlátlan kampányarzenállal, de annál kevesebb felmutatható eredménnyel harcba szálló kormányfővel, jelzi, hogy tovább nőtt az a tábor, amely változást szeretne. Amelyet alamizsnával és kampánylufival már nem lehet traktálni, és a szervilis televíziók „vitaműsorai”-val sem megvezetni. Ez jelzés a politikumnak, hogy a saját érdekeik és életszínvonaluk helyett a választókéval kell többet törődni. Az a jövő zenéje, hogy a címzettek veszik-e az adást, de már a törvényhozási mandátum felénél tartanak azok, akik két év múlva járulhatnak ismét e tömeg elé, a szavazatait kérvényezni. Az annál hamarabb derül ki, hogy az elnöki mandátumát óriási szimpátiatőkével megkezdő országgazda hogyan birkózik meg feladatával. Mert ami eddig reményt jelentett a negyedszázada átmeneti demokráciánk sajátosságaitól már megcsömörölt választónak, az mostantól kihívás.
