Utcazene
2015-05-26 14:37:15
- Nagy Székely Ildikó
Mint öreg, napbarnított szárnyak zizzentek a férfi ujjai között a fehér-kék kötésű könyv lapjai.
Mint öreg, napbarnított szárnyak zizzentek a férfi ujjai között a fehér-kék kötésű könyv lapjai. Válogatott költemények – sötétlettek a fedőlapon az apró betűfogak, fölöttük a szerző nevével, amelyet csak közelebbről lehetett volna kideríteni. A férfit szemmel láthatóan egészen magába szippantotta az olvasmány, percekig fel sem pillantott a sorok közül. Végül mégis kilépett a köréje fonódó, rejtélyes világból, és álmatag tekintettel nézett körül. Innen már csak karnyújtásnyira volt a történet, amelyet ideje és kedve is volt megosztani velem.
– Az unokahúgom ma tölti a tizennégyet. Varrtam neki egy táskát ajándékba. Egy óráig suliban van, a kicsengetést várom, hogy találkozhassunk. Elküldhettem volna postán is a táskát, de úgyis olyan ritkán látom, gondoltam, meglepem.
– Ön nem vásárhelyi?
– Nem, Brassóban lakom. A bátyám itt végezte az egyetemet, családot is itt alapított. Én egészen más vagyok, nem szeretem a kötöttségeket. Amolyan vándor-fecskeéletem van. A katonaság alatt megismertem egy srácot, akivel, miután leszereltünk, évekig jártuk a világot.
– Mivel foglalkoztak külföldön?
– Zenéltünk. Mindketten gyerekkorunktól hegedülünk, pedig nem jártunk művészeti iskolába. Egyszer azzal hívott fel a barátom, hogy egy ismerőse tud egy munkalehetőséget Németországban, és, ha nincsenek más terveim, tartsak vele. Akkoriban éppen nem volt munkám, kaptam az ajánlaton. Úgy volt, hogy egy vendéglőben kell felszolgálnunk, de a helyszínen kiderült, hogy tulajdonképpen mosogatói állásról van szó, aprópénzért robotolhatunk reggeltől estig. Nem sokáig bírtuk, hiába volt ingyenkosztunk és ágyunk egy munkásszállón, rövid idő után leléptünk. Összetettük a pénzünket, és vettünk egy használt hegedűt. Azzal jártuk az utat. Amíg egyikünk zenélt, a másik pihent. Szép időszak volt. Sosem tudtuk, hogy aznap hol alszunk, és másnap miből veszünk ebédet, végül mégis minden jól alakult. Szerencsésebb napokon, amikor többet kerestünk, szórakozni mentünk vagy felültünk egy vonatra, kirándultunk. Nem igazán megy nekünk a takarékoskodás, így mindig időnap előtt elfogyott a pénzünk. De az emberek értékelték a zenénket, és ez mindent megért.
– Hol laktak?
– Nem volt állandó szállásunk. Egy időben egy éjjeli szórakozóhelyen léptünk fel, és az egyik törzsvendég felajánlotta nekünk a garzonját. De csak pár hétig vettük igénybe a vendégszeretetét, aztán elköszöntünk, mert nem akartunk visszaélni a helyzettel. Volt amikor luxusszállodában éjszakáztunk, de az is előfordult, hogy az állomáson vagy parkban. Németországban egyébként még a hajléktalanok is civilizáltabb körülmények között élnek, mint itt, a pályaudvarokat sem lehet összehasonlítani a romániai vonatállomásokkal, de a sétaterek, zöldövezetek is egészen másképp festenek.
– Mi maradt meg leginkább az ott töltött időből?
– Az ottani mentalitás. A kedvesség, nagyvonalúság. Nemigen találkoztunk stresszes, ideges emberekkel, bizonyára ennek tulajdonítható, hogy az idősek is tele vannak energiával, úgy sportolnak, szórakoznak, mint a negyven-, ötvenévesek.
– Mikor jött haza?
– Amikor a barátom megbetegedett. Abban az állapotban nem bírta volna tovább a vándor életmódot, nekem meg nem volt bátorságom ahhoz, hogy egyedül folytassam. Egy ideig elég irányvesztettnek éreztem magam, sehogy sem találtam a helyemet otthon. De aztán visszatértem egy régi hobbimhoz, a bőrvarráshoz. Megnyugtat, és némi pénzt is hoz a házhoz. Van pár megrendelőm, azonkívül különféle rendezvényekre is el szoktam vinni a termékeimet.
– Mi lett a zenéléssel?
– Azt sem hagytam abba teljesen. Néha kapok egy-egy felkérést esküvőkre. Ha úgy van kedvem, vagy nagy szükségem van a pénzre, élek is a lehetőséggel. De az az igazság, hogy nem szeretek rendelésre játszani. Számomra a szabadság a legfontosabb.
– Mivel tölti a szabadidejét?
– Úgy is mondhatnánk, hogy nekem csak szabadidőm van – mosolyodott el. – Szeretek muzsikálni csak úgy, magamban. Néha, ha rám tör az ihlet, zenét is szerzek. Meg aztán rengeteget olvasok. Most éppen ez a könyvecske a kedvencem – mutatott az ölében pihenő kötetre. Petőfi Sándor – simultak hirtelen egymáshoz a korábban túl távolinak látszó betűk. A következő pillanatban beszélgetőtársam az órájára nézett, aztán kiegyenesedett. Miközben elköszönt, könyvét nejlonszatyorba tette, aztán indult is a sétány másik végén a csengőszóra megelevenedő, narancssárga épület felé.
