Utazó üvegek

• 2014-03-04 15:40:16

• Nagy Székely Ildikó

Minden időnek és térnek megvannak a maga puzzle-darabkái. A kerekes szürke szatyrot maga után húzó kendős asszony az ébredő főtérhez tartozik.

Minden időnek és térnek megvannak a maga puzzle-darabkái. A kerekes szürke szatyrot maga után húzó kendős asszony az ébredő főtérhez tartozik. Hétfő reggel fél kilenc körül egy újságárus stand előtt horgonyozott le éppen, amikor megakadt rajta a tekintetem. Fürge mozdulatokkal emelte ki poggyászából a vastag, fehér folyadékkal teli üveget, aztán elidőzött még pár percet a színes folyóiratok között. Amikor megszólítottam, szemmel láthatóan meglepődött, tétovázott is egy kicsit, de aztán mégis mesélni kezdett.

– 18 éve járok be a tejjel Mezőpanitról Vásárhelyre. Vasárnap kivételével mindennap jövök. Rendszerint húsz-huszonkét litert hozok, annyinak van itt meg a helye.

– Hogy kezdődött mindez?

– Egy falumbeli asszony foglalkozott tejhordással, de aztán került neki valami munkahely, és abbahagyta. Megkérdezte tőlem, hogy nem venném-e át a klienseit. Kaptam a lehetőségen. Azóta is eljárok azokhoz az emberekhez, akiket ő szolgált ki, sőt, most már több helyen is várnak. Szeretik az itteniek a falusi tejet, nem is csoda, hiszen olcsóbb is, egészségesebb is, mint a bolti.

– Nem nehéz naponta becipelni és széthordani ezt a mennyiséget?

– 62 évesen nem könnyű, az biztos. Az autóbusz a Kárpátok sétányon tesz le, a Május 1. strand környékén, onnan gyalogolok. De nem járom össze az egész várost a tejjel, csak a főtéren vannak megrendelőim. Igaz, tömbházak itt is akadnak, épp úgy, mint a lakónegyedekben, nemegyszer kell megmásznom három-négy emeletet. A kilencedikre már lifttel megyek.

– Mennyi idő alatt hordja ki a huszonkét litert?

– Reggel 7-kor indulok otthonról, és délelőtt 10 órakor már fordulok vissza. Nézze, most is már csak egy liter maradt. Rendszerint egy családhoz kétszer megyek egy héten.

– Csak a saját áruját hozza, vagy másokét is a faluból?

– Csak a magamét. Három tehenem van otthon, azok annyi tejet adnak, hogy a csarnokba is jut belőle. Igaz, ott csak 1 lejt fizetnek egy literért, a klienseimtől pedig 3 lejt kapok.

– Megéri?

– Igaz, hogy az autóbuszbérlet pénzbe kerül, de arra a pénzre, ami megmarad, nagy szükségünk van. A régi rendszerben én is, a férjem is a kollektívben dolgoztunk, most mindkettőnknek 350 lej a nyugdíjunk. Annyiból nem lehet megélni, muszáj valami pluszjövedelmet biztosítani. Ha nem lennék rákényszerülve, nem jönnék mindennap.

– Otthon még gazdálkodnak?

– Igen. Visszakaptuk a földjeinket, 4 és fél hektárt, azt minden évben megműveljük. Saját használatra, illetve az állatoknak termesztünk gabonát, piacozni nem szoktunk.

– Gyermekek, unokák vannak?

– Egy fiunk és egy lányunk van, a lányunktól pedig két fiúunokánk. A nagyobbik 20 éves, már dolgozik, a kisebbik még iskolába jár... Egész regényt ír maga rólam, de most már indulnom kell – kapott észbe hirtelen. Kendője alá igazította haját, keze a táska fogantyújára simult, aztán távolodott is hangtalanul, mint a madárléptű, tejfehér reggelek.