Ha az ember országjárásra vetemedik és elszakad a tévé hírvilágától, akkor ettől teljesen függetlenül a maga bőrén fedezheti fel a valóságot.
Ha az ember országjárásra vetemedik és elszakad a tévé hírvilágától, akkor ettől teljesen függetlenül a maga bőrén fedezheti fel a valóságot. Például nagyon hasonlít a képernyőről lepergő életszínműhöz az, amit az egyszerű utas tapasztal a közutakon: semmibe vett közlekedési szabályok, erőszakos előzés, a folytonos vonalak megvető átlépése, gyorshajtás, türelmetlenség, percenként előforduló balesetveszély. Ugyancsak szükség van a lélekjelenlétre, a pillanatnyi helyzet felismerésére, ítélőképességre és józanságra, hogy ennen éltét és utasai létét megmentse a gépkocsi vezérlője. Ezt persze az anyósülésről állapítottam meg, én ui. csupán mitfahrer voltam.
Ha az ember például megérkezik Kolozsvárra, ahol véletlenül parkolóhelyet is talál az újrarendezett Mátyás király téren, csak úgy sziporkáznak a szép napokák, de szinte senki sem tudja megmondani, hol lehet parkolójegyet váltani. Egy azonban mégis akad, de mi ebben a köszönet, ha az automata, nevezzük Funar-cselnek, csak 5, 10 és 50 banis érméket fogad el. Parkolni csak egy órát vagy 24-et lehet, más, emberhez méltóbb, kényelmesebb választás nincs. Na most már, a külföldről idecseppent utas, hiszen az EU-ország már szabadon fogadhat turistát, nem hord magával pénzeszacskókat, telve román nemzeti fityingekkel, s ha megpróbálna beváltani egy bankót (akarom mondani lejest), azonnal nemzetközi jelekkel, vállvonogatással, nem ölelésre széttárt karokkal, de sajnálatteli elutasítással találkozik. Míg üzletről üzletre szaladgál, hiszen a bankban, pénzváltóhelyeken szóra sem méltatják, addig jő a rendőrség, a közlekedésrendészet, gépkocsiját lebilincselik és bekísérik a roncstelepre, a hatósági gépkocsifogdába. Kiváltása ugyancsak körülményes, mert a hatóság nem tud (idegen és magyar) nyelveket, csak markát tartja, s a keservesen megszerzett ötven banisokat nem fogadja el, merő gúnyolódásnak, a hatóság megalázásának tekinti az apró felajánlását, euróban követeli a váltságdíjat.
Mit tehet a külföldről, a máshonnan érkezett utas, kimegy a város szélére, keres egy ingyenes helyet, ahol kocsija biztonságát senki sem garantálja, feltörhetik, megdöfködik, látva a (magyar) rendszámot, szóval a külvárosból begyalogol, taxit fogad, hogy megnézze a Házsongárdi temetőt vagy a Szent Mihály templomát, Mátyást és az egyetemet stb., vagy addig-addig keresgéli a parkolóhelyet, míg Erdőfeleken át Marosvásárhelyre ér, ahol azért más a módi. (Ez talán mégsem az, aminek látszik, nem lokálpatriotizmus.)
Ezzel szemben a jóval kisebb Székelyudvarhelyen a felállított automata és élő székely nép mindenféle pénznemet elfogad, parkolójegyet ad, őrzi gépkocsidat. Nyugodtan megtekintheted a Vasszékelyt és Orbán Balázst, nem kell dohányfüsttől tartanod a Református Kollégium udvarán berendezett elegáns cukrászda teraszán sem.
Fogarason a várban nyugat-európai szintű és tisztaságú szenzoros vécére találsz, Sepsiszentgyörgyön az Olt-tó körül minden elvadult, lerobbant, a vízibicikliket ismeretlen tettesek éjszakánként összetörik, Parajdon a sóbányában, minekutána tüdődbe elegendő friss sós levegőt szívtál, minden kúra hiábavaló lesz, hiszen az utasokat felszállító autóbuszok a szűk bányajáratban járó motorral és kátrányos kipufogógázokkal húzzák keresztül a tüdőtisztulást, míg az utasok megtöltik a buszt.
Ha országot jársz, Szebenben még mindig elámulsz Európa kulturális fővárosának tartásán tíz évvel az esemény után (nem patyomkin-díszlet volt), Brassóban a Cenken be nem rendezett tágas kilátó hiányán, Lugos felfedezhető szépségén és szecessziós jellegén. Törcsváron vasárnaponként tolong a sok ember, megszemlélni a királygyanús várat aligha lehet a folytonos lökdösésben, Vajdahunyad sokkal jobban bejárható, Déván áramvonalas felvonó siklik föl az asszonyfalazó magasba...
Ez a nyár számomra Erdély sokadik felfedezésével volt egyenlő. Utaztam társasban és családosan. Rengeteg lerobbant gyárat láttam és számtalan pöffeszkedő magánpalotát. Gazdagok vagyunk. Kőgazdagok.
