Utazás a Baltikumban

Lettországból a hatalmas Rigai-öböl mentén észak felé utazva érkezünk úti célunk harmadik balti államába, a kis Észtországba. A teljes nevén Észt Köztársaságnak (EestiVabariik) nevezett ország területe kisebb a történelmi Erdély területénél: 46.226 négyzetkilométer, lakosainak száma alig 1,3 millió, a népsűrűség is alacsony, még fővárosára, Tallinnra sem mondhatni, hogy zsúfolt lenne. Érintetlen, szinte lakatlan, főleg fenyő- és nyírfaerdők között, szép vidéki tájakon haladunk keresztül. 2-3 megállás alkalmával tapasztaljuk, hogy jó levegője van a szó szoros értelmében, és később azt is, hogy „levegője jó” a szó átvitt értelmében is.

Észtország hasonlít Erdélyhez abban, hogy mindkét „ország” többször és több népnek volt elnyomottja.

Mai területén Krisztus előtt mintegy 2000 évvel jelentek meg a finnugor népek, amelyekhez az észt nép és nyelv is tartozik. Kr. után 1000-ig főleg kalózkodással foglalkoztak a Balti-tengeren. A 13. század elején elkezdődött az addig pogány észtek erőszakos megtérítése, előbb a dánok, majd a német lovagrendek foglalták el. Később a svéd királyság birtokába került, és korán, 1531-től elkezdődött a reformáció, észt nyelven adták ki Luther katekizmusát, részletek jelentek meg a Szentírásból, az istentiszteletek észt nyelven folytak. A 19. század elején a cári Oroszország hódította meg, az észt parasztság körében elindult a térítés az ortodox hitre, gyakran sikeresen. Még ebben a században elkezdődött viszont az észt nemzeti ébredés. 

1918-tól elnyerte függetlenségét, amely 1940-ig tartott, amikor a szovjet hatalom része lett. A németek és a svédek elmenekültek saját országukba. A háború után a szovjet-oroszok deportálták az észt lakosság egy részét, helyükre oroszokat telepítettek. 1991-ben az észtek másodjára nyerték el függetlenségüket, remélhetőleg ez alkalommal véglegesen.

Még a dán uralom idején, a 13. század végén csatlakoztak a német eredetű Hanza-szövetséghez, és a főváros, Tallinn, amelynek neve „dán várost” jelent észt nyelven, gyors fejlődésnek indult. Lerombolták az észtek által épített faerődöt, erős kőfalakkal vették körül előbb a Dóm- (Toompea) hegyen levő városrészt, amelyet ma is Felsővárosnak neveznek, majd az alatta levő városrészt is, amely az Alsóváros nevet kapta. A Hanza-kereskedők, majd a németek is a huszadik század elejéig Revalnak nevezték a várost. A Felsővárosban kezdetben a dán nemesek, püspökök laktak, később a dán lovagok is, majd fokozatosan átvették helyüket a német gazdagok és lovagok. Az Alsóvárosban laktak a kereskedők, kézművesek, polgárok. Mindegyik rész saját törvényekkel rendelkezett. A város két részre tagoltsága ma is jól látható, de a második világháborúban megsérült kapuk egy részét nem állították helyre, így egyszerű az átjárás közöttük.

A turistabuszok parkolására kijelölt széles utca a Felsőváros falai mentén van. Csoportunk a legmagasabb bástya közelében száll ki a buszból, tekintetünk a nagyon magas, karcsú bástyára esik, amely a domboldal alsó részéből indul ki, mégis a vár összes épületei közül kimagaslik, annyira, hogy a város minden pontjáról látható. El is nevezték Pikk Hermann-nak (Hosszú Hermann), kiváló tájékozódási lehetőséget biztosít mindenkinek. A Felsőváros bejárata közelében épült a lenyűgöző látványt nyújtó ortodox székesegyház. A templomot a 19. század legvégén építette a gyarmatosító Oroszország, hogy kérkedjék a németek és az észtek feletti kulturális fölényével (ismerős törekvés). A székesegyház a tallinni ortodox hívők legfőbb imahelye, Alekszander Nyevszkij herceg és hadvezér nevét viseli, vezetésével az oroszok legyőzték a német kereszteseket még a középkorban. Tallinn lakosságának mintegy 35 százaléka orosz nemzetiségű, de észt ortodoxok is élnek a fővárosban.

A Toompea-hegyen van továbbá az észt parlament és az Evangélikus-Lutheránus Egyház impozáns temploma, a Dóm, amelyet még 1219-ben alapítottak. A templomba lépve Tallinn „Don Juanja”, Otto Thuve sírjának a fedőlapjára lép minden idelátogató. A nagy nőcsábász azt kérte, hogy halála után ezen a helyen temessék el, az ide betérők tapossanak rá és töröljék el bűneit. A Dóm többszöri átalakítás után nyerte el barokk stílusát, szembetűnő dísze a hatalmas címergyűjtemény, amelyeket emléktárgyként helyeztek itt el egykori – német – tulajdonosuk halála után. A falak mentén előkelő, híres méltóságok díszes sírjai láthatók.

A Felsőváros falairól szép kilátás nyílik az Alsóvárosra, karcsú tornyaira, számtalan bástyájára és a kikötőre. 

A meredek, macskaköves, úgynevezett Rövidláb utcán ereszkedünk le az Alsóvárosba, ahol erős közösséget alkottak a város kézművesei, kereskedői. Már a 13. században rendelkeztek városi tanáccsal. Együtt felügyelték a törvényességet és a rendet, a város védelmét. A Felsőváros uraival szemben is önrendelkezési joggal bírtak. Az Alsóvárosnak ma közel két négyzetkilométeres belvárosa van.

A belvárosban Tallinn szíve a középkorban kialakult és ma is egykori állapotában levő városmagjában dobog, amelyet Városháza térnek (Raekojaplats) neveznek. A középkorban lovagi tornák színhelye és a város piactere volt. Itt van a gótikus stílusban, 1404-ben épült Városháza, amely eredeti formájában áll. A városháza mellé magas, karcsú tornyot is építettek, a tetején 1531-től egy zászlót tartó emberi figurát helyeztek el, amelyet Öreg Tamásnak hívnak.

Öreg Tamás a 16. század elején élt, a város őre volt, mindenki, de különösen a gyerekek szerették jóindulatáért, ajándékozó kedvéért, segítőkészségéért. Jelenleg a harmadik ilyen figura áll a tornyon, az eredeti a városi múzeumban, a második a városháza földszintjén levő kiállítótermek egyikében tekinthető meg. Ezek a termek ingyenesen látogathatók, és az Öreg Tamás figuráján kívül számos, a város múltjával, történelmével kapcsolatos festmény, használati tárgy látható.

A városháza falán látható az a nyakörv és négy vaskarika, amelyekkel a középkorban a bűnözőket pellengérhez rögzítették.

A főtéren, a városházával szemben áll egy látszólag semmitmondó emeletes ház, amelynek a földszintjén egy gyógyszertár van, és nyitvatartási idejében szabadon látogatható. A gyógyszertár, a falán feltüntetett évszám szerint 1422-ben alakult (!), azóta folyamatosan működik. Raeaptek patikának nevezik, és minden bizonnyal Európa legrégebbi patikája, amely megszakítatlanul látja el tevékenységét. Bejárata egy szép, régi festett ajtó. A gyógyszertárat egy orvos-gyógyszerész alapította, de néhány év múltán szegényes volta miatt a városi tanács úgy határozott, hogy saját számlájára működteti, ezért „tanácspatikának” nevezték 250 éven át.

A gyógyszertár alkalmazottja 1580-tól Bélaváry János, egy felvidéki magyar származású orvos-gyógyszerész volt, aki 1582-től a patika gondnoka és 1583-tól a bérlője lett.

A Bélaváry család közismerten Habsburg-párti volt, a kerelőszentpáli csatában Bekes Gáspárt támogatta a csatát megnyerő Báthory Istvánnal szemben, ezért Bélaváry János elmenekült, előbb Ausztriába, majd Németországba, ahol két város gyógyszertáraiban is dolgozott. Ezután Észtországba menekült, ahol felvette a Burchard-Bélaváry nevet, és megnősült. Halála után a Bélaváry család fiú leszármazottai közül a legidősebbek kilenc generáción keresztül mindig a János keresztnevet kapták, és több mint háromszáz évig, 1891-ig birtokolták a gyógyszertárat, amikor a család férfiága kihalt az utolsó, X. Bélaváry János elhunytával. A patikában egykor marcipánkenyeret is sütöttek és dohányt is itt árultak először Észtországban. Az utódok eladták a patikát, az tovább működött, az utóbbi években múzeumpatika is, ahol számtalan középkori készítmény, mint szárított varangy, viperazsír, múmiapor, szárított kutyagané, több alkotórészből összeállított elektuárium, régi gyógyszertári edény és eszköz van kiállítva. Néhány egykori recept alapján frissen készített termékek (szirupok, tinktúrák, porok) meg is vásárolhatók. A Magyarországon maradt Bélaváryak évszázadokon keresztül nyilvántartották az Észtországba szakadt rokonaikat.

A Városháza téren számos ajándékbolt van, ahol többnyire helyi, minőségi termékeket forgalmaznak: színes kerámiákat, üvegárut, fafaragásokat, ékszereket, szőtteseket, sálakat. Viszonylagos olcsóság, elérhető árak vannak, minden harmadik vásárló Finnországból jött, az ő áraikhoz képest negyedáron vásárolhatnak (főleg italt). 

Innen indult 1989. augusztus 25-én a három balti állam függetlenségi harca bravúros megnyilvánulása, a híres 600 kilométer hosszú, kétmillió személyből álló kéz a kézben emberi lánc Tallinntól Rigán át Vilniusig.

Az Alsóváros utcahálózatában, telkeiben, eredeti épületeiben, melyek nyolcvan százaléka 1600 előttről származik, megőrizte középkori szerkezetét. Különösen megragadják a turisták figyelmét a 14. században épült Olde Hansa, Peppersach, az egymáshoz tapadó Három Fivér és kissé távolabb a Három Nővér nevekre keresztelt házak. Számos torony áll, ezek közül egyesek látogathatók, de korlátozott számú látogatót fogadnak. A magas falak mentén ajándékboltok sokasága.

A Viru kapun, a Kövér Margot bástya mellett lépünk ki a várfalakon. Az Alsóváros védelmét erősítő terjedelmes bástya szomszédságában megtekinthető az a kör alakú malomépület, amelyben a malmot a 14–18. század között folyamatosan lovak hajtották meg. A kapu előtti parkban áll az Estonia nevű komphajó 1994-es szerencsétlenségének az emlékműve. A komphajó az orrkapu leszakadása miatt elsüllyedt az erős szélben, 852 áldozata volt. A szakadást jelképező két fekete fémszalagra felvésték az összes áldozat nevét. Innen is szép kilátás nyílik a közeli kikötőre, ahonnan a jelenben is kompok indulnak Helsinkibe, Stockholmba.

Kissé fáradtan térünk vissza külvárosi szállodánkba, de útközben még meglátogatjuk a szabadtéri Dalok Színházát. Itt rendezik meg ötévenként az észt dalfesztivált, amelyben százezernél is több ember vesz részt, és a múltban egyfajta fegyver volt, mert köréje szerveződött a függetlenségi mozgalom is.

Nehéz szívvel válunk meg észak ékszerdobozától, Tallinntól, a kulturális örökség és látnivalók tekintetében bármelyik nyugati hírneves nagyvárossal egyenrangú észt fővárostól. Köszönjük az életre szóló élményeket! 

Veress László