Utazás az amerikai nyugaton (3.)

A Bryce-kanyontól a Coloradóig

Let’s go West, USA!

(2024. június 29. – július 23.)

A Utah perifériáján fekvő St. George-ból az állam belseje felé vándoroltunk, továbbra is a mormonok különleges hazájában maradva, vendégszeretetüket élvezve. A két nappal korábban látott erdőtűz füstfelhője még mindig ott gomolygott, és száz kilométereken keresztül kísért kísértetiesen. Már-már azt hittem, hogy be fog füstölni következő úti célunk meglátogatásának, de végül elkanyarodtunk, és hátat fordítottunk a földi pokolnak. S ha az ember hátat fordít a pokolnak, akkor csakis a földi mennyország következhet. A sivatagos táj ismét bozótosabbá, erdősebbé, zöldebbé, a levegő hőmérséklete elviselhetőbbé vált, annak köszönhetően, hogy egyre magasabbra jutottunk, s mire megérkeztünk szállásadó városkánkba, Panguitch-be, már 2000 méter felett jártunk. Akkor azonban ott meg sem álltunk, hanem továbbhajtottunk aznapi fő célpontunkhoz, a Bryce-kanyonhoz, ahová a meseszép Red Canyon (Vörös-kanyon) útvesztőjében és sziklaalagútján keresztül vezetett az út. A szurdok élénk vörös sziklái úgy hatottak, mintha vérét csepegtette volna bele Isten.

Körszínházi néma színjáték 

A Bryce Canyon Nemzeti Parkban található szurdokba a park határából induló ingyenes ingabuszokkal jutottunk be, elkerülve a zsúfolt parkolókat és jobban kiaknázva a kirándulási lehetőségeket. Ellentétben a Zion-kanyonnal, ezt a szakadékot a pereme felől lehet megközelíteni. A busz egy fenyvesben vitt, ahol az erdőtől még nem láthattuk, mi vár ránk, ám amikor kiszálltunk és gyalogosan elindultunk a meredély pereme felé, fokozatosan kezdtünk belelátni abba a mélységbe, ami egész utazásunk, de talán egész életünk egyik legkülönlegesebb és legbizarrabb csodája volt. Városnyi amfiteátrum hevert előttünk, a földből ezerszámra kinőtt sziklatornyok pompáztak sárgán, narancsvörösen, fehéren, barnán. Aha, most már tudom, hol pihent Isten, miután megteremtette az eget és a földet: világtengerek partján szotyogtatta markából a gyurmát, ahogy az édesapák csepegtetik kisgyermekeik örömére a homoktornyokat a tengerparton. Hát hogy lehet ekkora csodát ilyen rövid idő alatt megérteni és befogadni? Csak apránként, ezért mi is hosszasan sétáltunk a hasadék karimáján, belesve a groteszk formájú sziklarengetegbe, tanulmányozva geológiai múltját. A sziklatűket a kalapként védő keményebb dolomitréteg akadályozza meg ideig-óráig a teljes erodálástól, a szobrászkodásba a jég és a szél is beleszól; élénk színüket vastartalmuknak köszönhetik. Ez a terület is a mormonokhoz fűződik, nevét egy közülük származó telepesről kapta.

A Bryce-kanyon annyira magával ragadott, hogy később visszatértünk, és a lenyugvó nap világítástechnikájával is végignéztük a körszínházban zajló néma színjátékot.

Lovas-bikás bemutató

Előbb azonban részt vettünk egy rodeón a közeli Bryce Canyon Cityben. Az autentikus vadnyugati élményhez keresni sem lehetett volna nagyszerűbb helyszínt. A lovas-bikás bemutató az amerikai himnusz eléneklésével kezdődött, s elnézve a lelátó több száz büszke tisztelgőjét, bevallom, lúdbőrös lettem. A cowboyos eseményen különböző ügyességi próbákat nézhettünk meg, melyek közül a jószágok lasszós befogása, na meg a bősz állatok megülése volt a leglátványosabb. Ha valakinek legalább nyolc másodpercet sikerült nyeregben maradni, már bravúrnak számított, a földre zuhanások viccesek, de félelmetesek is, én bizonyára két másodpercen belül miszlikre törtem volna magam, még a fogaim is kirepültek volna. Meglepő, hogy a férfiasan veszélyes megpróbáltatásokat a gyönyörű cowgirlök is született hozzáértéssel gyakorolták, az egészen pici gyerekek pedig juhok hátán igyekeztek „nyeregben” maradni.

Kamionosok felvonulása az ódon kisvárosban

Estére járt, mire visszatértünk Panguitch-be, ahol újabb meglepetés várt: felvonulást tartottak a kamionosok. Előbb azt hittem, hogy valami tüntetés miatt töltötték meg a kisváros utcáit, talán megdrágult az üzemanyag? Á, dehogy, hiszen a romániai árak feléért tankoltunk mi is, ugyanakkor Texasban, ahol helyben vannak a fosszilis üzemanyagforrások, még olcsóbban lehet a járműveket mozgásban tartani. Csak egyszerűen szórakoztak, hatalmas, ún. truck show-t tartottak, büszkén mutogatva nehézkategóriás, az Európában megszokottaknál robusztusabb és mutatósabb, krómozott hűtőrácsos szuperjárgányaikat. Amikor felbőgették a motorokat, azt volt a benyomásom, hogy egy felszálló Boeing 747-es búg mellettem. A gyerekek kihasználták a lehetőséget, és felültek a sofőrök által családtagként kezelt tehergépkocsikba. Erre nekem már nem volt energiám, megelégedtem a 3604 cm3-s, 291 lóerős, 7 személyes, bivalyerős bérelt Chrysler Pacificammal. A 160 éve alapított Panguitch egyébként egy igazi vadnyugati, patinás városka, amilyet westernfilmekben lehet látni. Az amerikai nyugaton ódonnak számít, távol a zajos civilizációtól, kifejezetten békés, ahol csak akkor történik valami, ha tivornyázó banditák garázdálkodnak a szalonban. Amikor másnap reggel a jellegzetes házakkal szegélyezett, hosszú, egyenes főutcán gyalogoltunk, minden pillanatban azt képzeltem, hogy feltűnik a citromba harapott Clint Eastwood.

Olcsó boltok ételkínálata

Másnap északkeletre fordultunk és behatoltunk Utah sziklás, sivatagos kanyonvilágába. Egyik kanyonból ki, a másikba be, órákon át. Szebbnél szebb helyeken, védett területeken utaztunk, melyekből kiemelném a Capitol Reef Nemzeti Parkot. Azon a napon jókora távolságot kellett megtennünk, ezért ebben a parkban nem túrázhattunk. Az autóból mégis fogalmat alkothattunk az elemek pazar fantáziájának építészeti remekműveiből. Sziklakatedrálisok, kupolák, boltívek, tornyok, szorosok, lekopott hegyláncok metropoliszában zarándokoltunk évmilliókat és száz kilométert. Nagy ívű időutazásunk nem volt arányban térbeli elmozdulásunkkal, hasunkat mégis a földhözragadtság csikarta, ezért mire 300 kilométer után megérkeztünk a Kobold-völgybe, már nagyon korgott a gyomrunk, pedig még csak utunk felénél voltunk. Étkezéseinket gyakran oldottuk meg batyuból, pláne a hasonló világvégi helyeken, ahol a legközelebbi üzlet vagy étterem nagyjából 200 kilométerre van. Utunk kezdetén és néhányszor menet közben bevásároltunk az Egyesült Államokban olcsónak számító boltokban. Ilyen üzlethálózatok például a Walmart vagy a Dollar Family, amelyekben az itthoni árakhoz és minőséghez hasonló színvonalon vagy az alatt lehet vásárolni. Időnként az Amerikában nagyon elterjedt gyorsétkezdékbe is betértünk, melyek között voltak egészen megfizethetők, de cuccosabbak is. A legolcsóbbnak a McDonald’s meal deal menüajánlata bizonyult, amely 5 dollárért tartalmazott egy dupla sajtburgert (vagy csirkehúsos szendvicset), kis tasak szalmapityókát, 4 darab csirkenuggetset és egy pohár üdítőt, amit a legtöbb helyen korlátlanul újratölthettünk. Ennek az utazási leírásnak nem célja az, hogy a McDonald’s ételek minőségét és egészségi hatásait taglalja, mint ahogy Amerikába sem azért mentünk, hogy kulináris élményekben legyen részünk. Amikor éhesek voltunk, ennünk kellett, hogy folytatni tudjuk felfedezőutunkat, és erre a célra a Meki meal deal ajánlatának ár-érték aránya tökéletesnek bizonyult. Megjegyzem, hogy Romániában a felkapottabb vendéglőkben még egy levest sem lehet 5 dollár alatt vásárolni, persze más lapra tartozik, hogy egy jó tál pacalcsorbát nem lehet egy napon emlegetni egy pohár színes üdítővel.

Manók és törpék között

A koboldok földje (Goblin Valley State Park) igazi különlegessége Utahnak. Nevét a sokezernyi vörösesbarna kőszoborról kapta, melyeket a csapadék és a szél eróziója emelt ki a sivatagból. Nos, miután a koboldok társaságában megebédeltünk, felfedezőútra indultunk fura birodalmukban. A térségben túraútvonalak is vannak, de a legélvezetesebb csak úgy összevissza ténferegni a manók és törpék között, amelyek valójában nem is kicsik, az embernél jóval magasabbak és vaskosabbak. A koboldok kertjét úgy kell elképzelni, mint az Öreg hölgyek sziklacsoportot (Babele) a Bucsecs-hegységben, azzal a különbséggel, hogy amíg nálunk csak néhány vénasszony gyűlt össze pletykálkodni, addig a koboldok több ezren enyelegnek évmilliók óta. Az emberi fantázia bármit beléjük képzelhet, én torz fejű marslakók gyülekezetét láttam bennük, akik kővé dermedtek a marsinál is kietlenebb és élettelenebb kősivatagban. Az egyik leghíresebb sziklacsoportosulás a Three Sisters (Három nővér) nevezetű, amely 3+1 sziklából áll, ezért a kisebbik lányunk el is nevezte őket a testvéreiről és magáról Kincsőnek, Csengének, Zengőnek és Zsombornak. Nagyon távol a lakott területektől a Kobold-völgy arról is nevezetes, hogy ott lehet megtapasztalni a Föld egyik legsötétebb égboltját, ezért páratlan kilátást kínál a Tejútrendszerre. Szívesen bivakoltam volna egy éjszakát hanyatt fekve bámulva a csillagokat, de óraműpontossággal eltervezett útitervünkbe ez nem fért bele.

Drámai domborzati formák

A koboldok közösségében tett rövid séta után meg sem álltunk a Colorado folyó völgyéig, ahol előbb a Dead Horse Point State Parkot (Döglött ló állami park) kerestük fel. Szokatlan elnevezése hallatán jogosan vetődik fel, hogy miért hívják így? A mendemonda szerint a 19. századi cowboyok természetes karámként használták a térség lapos tetejű hegyeit, ám az ittfelejtett musztángok ivóvíz és élelem hiányában halomra pusztultak. Pedig a víz látótávolságban volt, hiszen a Colorado ott kanyarog a völgyben. Csakhogy túl mélyen. A kilátópontról, 1800 méter magasságból kémleltük a 600 méterrel alattunk hömpölygő folyamot, és a két szint között áthághatatlan akadályként tátongtak a szakadékok. A Colorado-fennsíkba hatalmas hurkokat vájó méretes folyó panorámája egyszerre volt lenyűgöző és félelmetes. De a napnak még nem volt vége, meglátogattuk a szomszédos, jóval hatalmasabb Canyonlands Nemzeti Parkot, ahol egy látványút kilátópontjairól tekinthettünk le a kanyonok véget nem érő földjére. A Colorado és a Green folyó mélyen belevéste magát az ősi kőzetekbe, az oldalról érkező vízmosások leágazó kanyonok százait alakították ki. A kilátópontokról páratlan körképek tárultak elénk. Laikusként értetlenül álltunk a drámai domborzati formák fölött. Miért váltogatják ilyen érdekesen egymást az élettelen, mély szakadékok, a lapos fennsíkok, tűhegyes sziklatornyok, a gigantikus hegytömbök, a kibogozhatatlan szakadéklabirintusok? A titkot a mindent kikezdő vízben és a gravitáció erejében kell keresni. A felületen esővíz szivárog be a hajszálrepedésekbe, ami a téli hidegben megfagy, és szétrepeszti a kőkeménynek vélt sziklákat. A különböző szilárdságú kőzetek azonban eltérő módon erodálódnak, ezért alakult ki a lépcsőzetes szerkezet. Fentről jól láthattuk azt a homokkő padnak nevezett, nagy keménységű réteget, amely megvédte az alatta lévő kőzeteket a porladástól. A homokkővel fedett részek kimagaslanak a környező terepből, ezért ezt a területet égi szigetnek (Island in the Sky) nevezik. E látványos és dekoratív domborzati formák egyre izgalmasabbá tették vadnyugati utazásunkat, a környék további csúcslátványosságai miatt a következő két éjszakát a közeli Moab városban töltöttük.