2024. november 25., Monday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Úrrá lenni a szenvedélyen

  • 2014-06-18 13:00:47

Új lakhelyén azonnal „házkutatásba” kezdett, de nagy bánatára itt semmit sem talált. Szűk, kétágyas cella volt ez, a legapróbb dolgokat sem igen lehetett elrejteni benne. Napokig csak a dohánykészletére tudott gondolni.

(Folytatás június 12-i lapszámunkból)

Új lakhelyén azonnal „házkutatásba” kezdett, de nagy bánatára itt semmit sem talált. Szűk, kétágyas cella volt ez, a legapróbb dolgokat sem igen lehetett elrejteni benne. Napokig csak a dohánykészletére tudott gondolni. Minduntalan az járt az eszében, hogy milyen nyugodtan cigarettázhatna, hiszen ebben a cellában volt egy olyan sarok, ahonnan nem láthatta az őr, a kémény pedig kihúzta volna a füstöt. A szenvedélynek „becézett” függőségi állapot ilyen helyen mutatja meg igazán káros voltát. Jenő sok mindenért szenvedett. Egyrészt azért, mert elvesztette szabadságát, családját, mert éheztették, elzárták a külvilágtól, ketrecbe zárták, mint egy vadállatot, de kegyetlenül szenvedett azért is, mert nem tudott cigarettázni. Ezen érzésekkel szemben teljesen tehetetlen volt. Mindössze annyit tehetett, hogy kétségbeesetten várta a hétfőt, a borbély érkezését.

Így teltek a napok, hetek, hónapok a semmittevésre ítéltség elviselhetetlennek tűnő állapotában. Szinte ehetetlen koszton tartották több mint egy fél éven keresztül, a tél beálltával pedig olyan hideg lett a cellája, hogy a pokrócot magára terítve egész nap táncolt, sőt gyakran éjjelenként is, mert érezte, hogy megfagy. Szakadatlan önmarcangolásban teltek napjai, újra meg újra feltette magának a kérdést, hogy miért, hogyan történhetik meg mindez éppen ővele. Éhség, félelem, magány, a családja utáni vágyakozás gyötörte, s talán mágis a legkínzóbb a cigaretta utáni epekedés volt.

Ebben a kilátástalanságban Jenő gyakran meggyőződött arról, hogy Isten valóban létezik. Valahányszor úgy érezte, hogy nem bírja tovább, a Jóisten éreztette jelenlétét. A borbélyfiú kiszabadult, többé nem várhatott cigarettát senkitől. Akkoriban történt, hogy a bíróságra vitték tárgyalásra. Erre az alkalomra új ruhába öltöztették, hogy lássa a dolgozó nép, milyen jól bánnak hazánkban a politikai rabokkal. A visszafelé vezető úton zsebre vágta a kezét, hát, édes istenem, egy marék cigaretta volt a zsebében és egy skatulya gyufa. Lehet, hogy az őr tette oda, aki átöltöztette, együttérzésből, emberségből, de az is lehet, hogy előzőleg egy közjogit vittek ugyanabban a ruhában tárgyalásra, és ő felejtette a kincseket a zsebében. Akárhogy is történt, Jenő biztos volt benne, hogy ez Isten műve volt.

Mindennap kivitték egy félórára sétálni az udvarra. Egyszer éppen egy ablak alatt haladt el, amikor kiszólt egy hang:

– Szervusz, Jenő. Szőcs Tibi vagyok.

Jenő azonnal megismerte diákkori barátját. Kérte, hogy maradjon az ablak mellett, mert mindjárt visszajön, ugyanis nem volt szabad megállnia séta közben. Rövidebbre fogta a kört, lépteit meggyorsította, és amikor az ablak alá ért, kérte Tibit, hogy dobjon le neki cigarettát és gyufát.

– Figyelj, Jenő, dobom! – szólt ki a következő körnél a jó barát, és már repült is a 20 darab cigaretta és a gyufásskatulya. Jenő elkapta a levegőben az ajándékot. Többet ért az itt, mint otthon tíz hektár föld. Ebben is a Jóisten keze volt.

Az udvaron levő őrbódéban nem börtönőrök teljesítettek szolgálatot, hanem a szekuritátéhoz besorozott kiskatonák. Egy alkalommal Jenő összeszedte minden bátorságát, és halkan felszólt a katonának, hogy dobjon le cigarettát és gyufát. Az a kedves fiú teljesítette kérését, és attól kezdve mindig, amikor ő volt szolgálatban, dobott le neki szivart. Óvatosan, félve ejtette le a bódé mellé a kincset, hiszen ha rajtakapták volna, súlyos büntetésben lett volna része, a szabadságát kockáztatta. – Ezt a gyereket is Isten küldte előmbe – mondogatta Jenő.

Egy napsütéses júliusi reggelen a rácsok mögül kitekintve egy hófehér inges úriembert látott a bírósági épület egyik ablakában kikönyökölve cigarettázni. Szivárványszínekben, csillogva szállt a magasba a füst a napsugarak között. Csodálatos látvány volt, Jenőt viszont úgy elfogta tőle a cigaretta utáni vágy, hogy úgy érezte, ha most nem gyújthat rá, meghal. Egész testében remegni kezdett, érezte, hogy azonnal összeesik. Leült a padra, fejét a tenyerébe hajtotta, és hangosan jajgatott: – Drága jó édesanyám, miért szültél engem, ha ilyen szörnyű szenvedés az életem?

Ebben a pillanatban kivágódott a kicsi pléhajtó, és egy hangot hallott: – Borbély, borbély! Aztán a lába elé esett egy egész csomag cigaretta és egy skatulya gyufa.

– Nem igaz! Nem lehet igaz – mondta hangosan. Felkapta a cigarettásdobozt, simogatta, szagolta, nyalta, közben rázta a fejét, csípte magát. Aztán kivett egy cigarettát, és rágyújtott. Csodálatos, mennyei „eledelnek” tűnt. Az volt az érzése, hogy az édesanyai gondviselés hatolt át a börtön falán, az juttatta be neki a cigarettát. Íme, még egy bizonyíték arra, hogy igenis van Isten! Lehet, hogy szegény szentkeresztbányai cigány gyerek azért lopott újra, szabadulása után, hogy visszakerüljön a börtönbe, és megmentse Jenő életét.

A cigarettától felvidult, megvigasztalódott. Hétfőn jött a borbély, és ismét bedugott az inge alá egy csomaggal. És ezt tette minden hétfőn, egészen a szabadulásig.

1964. július 28-án tíz óra körül megzörrent a kulcs az ajtóban. Ez csakis valami rendkívüli eseményt jelezhetett, hiszen naponta csupán kétszer nyitották ki a cellaajtót: amikor reggel kivitték a mosdóba tisztálkodni, illetve amikor az udvarra vitték egy tíz-tizenöt perces sétára, és aznap Jenő már mind a két műveletet elvégezte. Belépett az őr, és intett, hogy kövesse. Egyenesen a börtön kihallgatószobájába vezette. Amikor belépett, azt a barna bőrű, fogatlan, tüdőbajosnak látszó szekus tisztet látta civilben az asztal mellett ülni, akivel ugyanabban a szobában már kétszer találkozott.

– Foglaljon helyet – mutatott a székre a szekus.

– Köszönöm.

– Hogy van, Gál úr?

– Kérek egy cigarettát, mert cigaretta nélkül nem tudok beszélni – válaszolta Jenő.

A szekus kissé meglepődve vette elő cigarettásdobozát, hogy megkínálja Jenőt.

– Azt tetszett kérdezni, hogy hogy vagyok? Mint egy szelíd oroszlán a ketrecben! Hogy lehetnék? Tizenhárom hónapja itt tartanak, mint egy vadállatot, teljes tétlenségre ítélve. Ártatlanul ítéltek börtönbüntetésre, csak azért, mert a kedves kollégáját, Gábos Jóskát megsértettem. Mit gondolnak, meddig bírom még?

A szekust láthatóan zavarba hozta Jenő kifakadása. Ide-oda csapongva beszélt, mintha tanácsokkal akarta volna ellátni, hogy ha majd egyszer kiszabadul, hogyan viselkedjék, mire vigyázzon. Jenő nem sokat értett az eszmefuttatásból.

– Kérek még egy cigarettát – szakította félbe a tisztet.

A szekus kivette a cigarettásdobozt a zsebéből, belenézett, szemrevételezte a tartalmát, aztán odanyújtotta Jenőnek az egész dobozt. Három szál volt benne.

– Ez a magáé. Ettől a perctől szabad. Menjen le a cellába, vegye a holmiját, és menjen haza – mondta, és kezet nyújtott Jenőnek.

Jenő nem hitt a fülének. Csak állt szótlanul, fogta a cigarettásdobozt, és nézte a szekust.

– Kérek gyufát is, ha már adott cigarettát, mert nincs amivel meggyújtsam – szólalt meg aztán.

A szekus átnyújtott egy skatulya gyufát, és még egyszer kezet nyújtott.

Jenő meggyújtott egy cigarettát, és kilépett az ajtón. Hihetetlennek tűnt, hogy nincs mellette őr. Szinte el sem mert indulni a lépcsőn egyedül, kíséret nélkül. Aztán mégiscsak erőt vett magán, jobbra, balra kémlelve lépegetett lefelé. Bement a 9-es számú cellába, és megállt a szűk helyiség közepén. A csomagja az asztalra volt téve. Hirtelen összeszorult a szíve, és eleredtek a könnyei. Nem tudta, hogy mi fáj olyan rettenetesen, kibírhatatlanul: a váratlanul rátörő szabadság vagy az elmúlt idő, amit ebben a cellában szenvedett végig? Csak állt mozdulatlanul, mint egy szobor, nem érzékelt semmit a külvilágból, és egyszer csak öntudatlanul megszólalt: – Uram, békíts ki magaddal és magammal, hiszen Te vagy a béke!

Vette a hátizsákját, és kilépett a kicsi 9-es számú szobából, amely már teljesen hozzánőtt, aztán lassan, ráérősen végigballagott a börtön udvarán. Akkor már nem kellett a cellájukba szaladniuk az odakint lézengő vagy dolgozó közjogi raboknak, ott vonulhatott el közöttük, a csodálkozó és irigykedő tekintetek kereszttüzében. Miután kilépett a hatalmas börtönkapun, megállt, körülnézett, nem akarta elhinni, hogy kint van, hogy szabad. Rágyújtott, és mint egy alvajáró, csupán ösztöneire hagyatkozva bandukolt az utcán lakása felé. Félúton meggyújtotta a szekustól kapott utolsó cigarettát is.

Hazaérve első dolga volt rágyújtani. Kényelembe helyezte magát, élvezni akarta a valótlannak tűnő pillanatot, de hirtelen különös érzés kerítette hatalmába. Maga sem értette, mi történik vele. Tétovázott egy kicsit, aztán kilépett az udvarra, a csomag cigarettát ledobta a földre, és dühvel, utálattal széttaposta. Ezért szenvedtem én annyit, ezért a büdös bagóért? – kiáltotta, és csak taposta, taposta, végtelen, emberfeletti dühvel. Talán egy örökkévalóságig tartott, mire megnyugodott. Gál Jenő soha többé nem vett cigarettát a szájába.  

Kisadorjáni Szilágyi Domokos

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató