2024. május 19., vasárnap

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Ujjak mosolya

Erdélyi József egy szívet rajzol a bal mellkasára, amikor megköszönnek neki valamit. Szívesen – mondja ki közben, de az ujjak üzenete mintha felülemelkedne a beszélt nyelven.

Erdélyi József egy szívet rajzol a bal mellkasára, amikor megköszönnek neki valamit. Szívesen – mondja ki közben, de az ujjak üzenete mintha felülemelkedne a beszélt nyelven. A 25 éves, barna szemű fiatalemberrel a Siketek Maros Megyei Egyesületének székhelyénél találkozom. 
– Nagyon izgulok – néz rám kisfiús mosollyal, aztán gyors ceruzamozdulatokkal sorakoztatja fel előttem legközelebbi családtagjait. 
– Tizenegy rokonom hallássérült. Az apai nagyanyám a többiektől eltérően egészségesen született. A második világháború idején egyszer belázasodott, és a nagyanyja, az én ükanyám a kályha fölé tette, hogy helyrejöjjön. A láza valóban lement, de elveszítette a hallását. A szüleim szintén hallássérültek, a Siketek Intézetében ismerkedtek meg Kolozsváron. Én is abban a városban születtem, de amikor 1 éves és 8 hónapos voltam, elhunyt édesapám, és anyám hazaköltözött Vásárhelyre a szüleihez. Nálunk a családban mindig mindenki dolgozott. Édesanyám az Azomures alkalmazottja volt, három műszakban járt munkába, így többnyire a nagyapám nevelgetett, a jelnyelvre is ő tanított meg. Ő egyébként cukrász volt.
–  Mikor tanultad meg a beszélt nyelvet?
– Úgy 5-6 évesen. A nyári vakációban sok időt töltöttem a nagyenyedi rokonaimnál, ott az egyik egy szomszédasszony, egy idős nő könyvet tett elém, hogy a betűkkel is meg tudjak ismerkedni. Az anyai nagyanyám román, a többi rokonaim mind magyarok. De ott, Enyeden román környezetbe kerültem, ezt a nyelvet tanultam meg, ezért beszélünk most mi is románul. Viszont mindig is igyekeztem egy 
„kicsi magyart” is felszedni.
– Mennyire sikerült beilleszkedni az óvodában, iskolában?
– A nehézségek az iskolában kezdődtek. Orvosi javaslatra normál tanintézetbe jártam. Mindig az első padban ültem, mégsem hallottam tisztán, hogy mit mond a tanítónő. Ha a táblára írt, nem volt gond, de amikor magyarázott, alig tudtam követni. Gyakran kölcsön kellett kérnem az osztálytársaim füzeteit, hogy behozzam a lemaradást.
Ennél a pontnál csatlakozott a társalgáshoz Takács Éva, az egyesület illetékese. 
– Józsi édesanyja sokáig ingadozott, fontolgatta, hogy nem lett volna-e jobb a kolozsvári intézetbe beíratni a fiát. Rengeteget beszélgettünk erről. Végül ő is belátta, hogy jobb, ha gyermeke a családban marad.
– Nagy szerencsém volt az egyik szomszédunkkal. Tanárnő volt az egyik rokona, és elvállalta, hogy segít nekem a tanulásban – vette át a szót a fiatalember. – Hetedik osztályban aztán megbuktam fizikából, de az őszi pótvizsgán sikerült átmenő jegyet szereznem. A 11-es számú általános iskolába jártam, a középiskolát pedig a Gheorghe Sincaiban végeztem, három évig szakiskolai, utána két évet líceumi oktatásban volt részem. Autószerelői végzettségem van. De a nagy álmom az volt, hogy szakács legyek. Ahhoz viszont a Gazdasági Líceumba kellett volna felvételt nyernem a nyolcadik osztály után. Ez nem sikerült, de a szenvedélyemről nem mondtam le. Csak nem másoknak, hanem a családomnak főzök. 
– Mennyire fogadtak el az osztálytársaid a középiskolai évek alatt?
– Harminc diákból öt barátom volt, egyesekkel közülük óvodástársak voltunk. 
– Voltak kedvenc tantárgyaid?
– A matematika, a földrajz és a sport. A németet is kedveltem, csak mostanra már elfelejtettem. Osztályfőnöki órákra mindig elkísértem édesanyámat, és jelnyelvre fordítottam neki az elhangzottakat. De a lényeg úgyis az volt, hogy vannak-e igazolatlan hiányzásaim, és milyenek az osztálynaplóba beírt jegyeim, arról pedig a jelenlétem nélkül is meggyőződhetett. 
– Mihez kezdtél az iskola befejezése után?
– 18–19 évesen az egyesület tagjaként különféle irodalmi, történelmi, tánc- és sportversenyekre jártam. Szeretek mozgásban lenni, utazni, és erre számtalan lehetőség kínálkozott. Aztán 2011-ben Éva javaslatára és az ő segítségével elvégeztem a kolozsvári egyetem bölcsészkarán egy négy hónapos képzést, amely feljogosított arra, hogy jelnyelvet oktassak speciális intézetekben sérült gyerekeket tanító pedagógusoknak. Az azt követő év elég nehéz volt számomra, ugyanis átestem egy térdműtéten. Akkoriban többnyire otthon ültem, pihentem. 2013 tavaszán szólt Éva, hogy pályázzam meg a 2011-ben indított projekt keretében felkínált állást, aminek betöltésére két évvel korábban kiképeztek. Amikor erről értesített, nem vettem komolyan a dolgot, de két nap múlva már megvolt az iratcsomóm, amivel jelentkeznem kellett. Tavaly áprilistól hat hónapig dolgoztam a sérült gyerekeket oktató pedagógusokkal, eleinte Marosvásárhelyen, aztán az ország távolabbi részeibe, Suceava és Vaslui megyébe, illetve Szebenbe is küldtek. Romániában százan végeztük ezt a munkát. Érdekes volt az én igazi anyanyelvemre tanítani a halló világot. Júliusban viszont eléggé felgyorsultak a dolgok, amikor az egyik városban befejeztem a tanítást, indulhattam is a másikba, egy hét alatt alig egy napot tölthettem otthon. Az is nehézséget okozott, hogy, akárcsak a beszélt nyelvnek, a jelnyelvnek is megvannak a regionális változatai. De azért szép időszak volt, főleg a Vásárhelyen tartott tanórák hiányoznak.
A hátam mögött, a falon az egyesület tavaly megválasztott vezetőinek fényképe látható. Beszélgetőtársam is ott van közöttük, ő az ifjúságért felel. Milyen tervei vannak ebben a tisztségben? – kérdeztem.
– Nem könnyű a feladat, még mindennek az elején tartok. A megválasztásom után szerveztem egy kirándulást Gyulafehérvárra az egyesület fiataljainak, és az az álmom, hogy jövőre egy tábort is szervezhessek nekik itt, Marosvásárhelyen.
– Mennyi tizen-, illetve huszonéves tartozik az itteni kirendeltséghez?
– Az iskoláskorúak közül sokan a kolozsvári vagy a budapesti intézetben tanulnak, ők nem is igen szerepelnek a nyilvántartásban. A 16–35 év közötti korosztály tagjai körülbelül százan vannak.
– Milyen problémákkal küszködnek ezek a fiatalok?
– A munkahelyhiánnyal és a halló társadalommal való kommunikáció akadályaival. Az évek során az egyesület keretében magyarországi és ausztriai tapasztalatcseréken is részt vettem, és meggyőződhettem arról, hogy ott minden másként működik. Az a legnagyobb álmom, hogy egyszer szétfoszlik a köd a mi világunk körül is, és mindenki számára láthatók, hallhatók leszünk.

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató