Új szelek fújnának?
2013-10-18 13:44:17
- Nagy Miklós Kund
Néhány nappal ezelőtt arról adtunk hírt, hogy tisztújítás volt a Romániai Írószövetség Marosvásárhelyi Fiókjánál. Markó Bélát választották a helyi szervezet elnökévé. A költőtől ebből az alkalomból kértünk interjút.
Néhány nappal ezelőtt arról adtunk hírt, hogy tisztújítás volt a Romániai Írószövetség Marosvásárhelyi Fiókjánál. Markó Bélát választották a helyi szervezet elnökévé. A költőtől ebből az alkalomból kértünk interjút.
– Jelzésértéket láthatunk a vásárhelyi íróközösség mostani döntésében?
– Bizonyos értelemben van jelzésértéke a döntésnek, mert ebben az írószövetségi fiókban, amit régebben Írói Egyesületnek neveztek, és Maros, Hargita, Kovászna, Beszterce megyét öleli át, ma már többségben vannak a román írók. És minden ellenszavazat nélkül született a döntés, hogy én vegyem át a fiók elnökségét.
– Anélkül, hogy előzetesen lett volna egy olyan egyezség, miszerint időközönként román, magyar elnökök váltják egymást a fiók élén?
– Nem volt ilyen egyezség. De az igazság az, hogy Nicolae Manolescu, az írószövetség elnöke és több kollégája is felkért, hogy vállaljam ezt el. És a magyar kollégák is ezt szerették volna, mert így a magyar íróknak is nagyobb súlyt tudunk adni a román írószövetségen belül. Másrészt az itteni román íróknak az volt a szempontjuk, amikor engem támogattak, hogy ezáltal Bukarestben nagyobb befolyással rendelkezik majd az írószövetségi fiók. Érdekes, hogy ilyesmiben magyar íróra számítanak.
– És számíthatnak?
– Bizonyos értelemben igen. Főleg ami az írószövetség és a parlament, az írószövetség és a kormány kapcsolatait illeti. Fontos, hogy a törvényes keretek megfelelőek legyenek, akár a szerzői jogok kérdéseiről van szó, akár az írószövetség működéséről, akár olyan évtizedes problémáról, mint a szépirodalmi kiadványok után járó irodalmi bélyegilleték, amit csak eléggé részlegesen sikerült begyűjteni. Valószínűleg törvénymódosításra is szükség van ahhoz, hogy ez valóban komoly pénzügyi hátteret jelenthessen. Azt gondolom, ők arra számítanak, egyébként joggal, hogy én ezekben a kérdésekben tudok segíteni. Amíg miniszterelnök-helyettes voltam, Nicolae Manolescuval jól együttműködtünk ilyen vonatkozásban. Én is szorgalmaztam, hogy a kormány a művelődési minisztérium költségvetéséből résztámogatást nyújtson az irodalmi folyóiratoknak. Ezekben a kérdésekben sokat egyeztettünk az írószövetség vezetőségével. Tehát amire én rálátok, amiben van tapasztalatom és amiben az elkövetkezőkben segíthetek, azok ilyenszerű problémák.
– Egy ilyen időszakban, amikor apró szilánkokra szakad a világ, az írótársadalom is, amikor teljében a klikkesedés, mi lehet a szerepe egy ilyenszerű írói tömörülésnek?
– Óvatosan próbálok fogalmazni, de mindenképpen azt kell mondanom, hogy ennek ma egyfajta szakszervezeti jellege is van, hiszen még a sanyarú pénzügyi körülmények között is van mód arra, hogy a rászoruló írókat akár nyugdíjkiegészítéssel, akár szociális támogatással segítsék. Az írószövetségnek ma talán ez a legfontosabb feladata. De ezenkívül bizonyos értékrendet is tud érvényesíteni azáltal, hogy évről évre különféle díjakat ad sikeres szépirodalmi munkáknak. És emellett természetesen nagy jelentősége lehet annak is, hogy az írószövetségnek módja van szervezetten foglalkozni a nemzetközi kapcsolatépítéssel. Elősegítheti a hazai írók külföldi jelenlétét. Ma már nyilván fel sem merülhet az, hogy az írószövetség valamilyen sajátos kritikai, esztétikai szempontokat próbálna érvényesíteni. Az írótársadalomban is teljes a sokszínűség. Úgy látom, hogy egy olyan társadalomban élünk, amelyben az életünk központjában a politika áll. És előtérbe kerültek az olcsó szórakozási, szórakoztatási lehetőségek. Azok az írók, akiknek komoly és nagyon fontos mondanivalójuk van a társadalom állapotáról, mintha a csupasz falaknak beszélnének, ha ki is mondják a véleményüket, azt nem hallja meg senki. Az igazi írók háttérbe, peremre szorultak, és annak érdekében is tennünk kellene valamit, hogy ők is előtérbe kerüljenek. Vissza kellene szerezni az alkotó értelmiség rangját, kellő megbecsülését a közvéleményben.
– Szerinted a romániai magyar író számára fontos, hogy tagja legyen az itteni írószövetségnek? Sokan a Magyar Írószövetség tagjai. Más tömörülés is van, például az EMIL, ahhoz is számosan csatlakoztak.
– Nem kell ellentmondást feltételezni a különböző tagságok között. Magam is régóta, 1990-től tagja vagyok a Magyar Írószövetségnek. Hosszú ideig titkára voltam a romániai magyar írók PEN Klub csoportjának. A különféle írószervezetek kiegészítik egymást, de a mi esetünkben mindmáig a Román Írószövetségnek van arra módja, hogy egzisztenciális kérdésekben segítsen. Erről tisztán, egyenesen kell beszélni, mert számos író nehéz vagy nem kielégítő körülmények közt él, és ezzel a problémával is foglalkozni kell. Tehát ezt a keretet is ki kell használni arra, hogy a romániai magyar írók feltételei is jobbak legyenek. Anyagilag őket is kedvezőbb helyzetbe kell hoznunk, láthatóbbá kell tennünk őket, eseményeket kell szerveznünk számukra. Nem mondhatom, hogy jelen pillanatban átlátom, mire lesz mód, mire lesz szándék, de ilyesmik beleférnek az írószövetség marosvásárhelyi fiókjának a munkájába. És ezeken túl van egy olyan vetülete is a dolognak, hogy jobb kapcsolatba kerülhetnek magyar és román írók, közvetlenebb véleménycserére is lehetőség van. Persze ne gondoljunk napi együttlétre, ilyesmiről nincs szó.
– Egzisztenciális kérdés az is, hogy irodalmi lapjaink, folyóirataink túl tudják-e élni a mostani válságos, gazdaságilag bizonytalan helyzetet. Ebben tehet valamit az írószervezet?
– Utaltam már arra, hogy tudom, engem nem azért kértek fel erre a tisztségre, mert napi szervezési kérdésekben számítanak rám az írók, hanem azért, mert ilyen alapvető elvi problémák megoldásához tudok hozzájárulni másokkal együtt Bukarestben. Nekem egyértelműen az a véleményem, hogy a kultúra, az irodalom és a művészet nem lehet a piacgazdaság tárgya. Az értékek és a művek versenyeztetését biztosítani kell, de nagyon nagy hiba lenne, ha elfogadnák, hogy a piacgazdaságban ki-ki boldoguljon a piac törvényei szerint. Ha így járnánk el, akkor egy fiatal író soha közléshez nem jutna, egy fiatal művész soha megnyilvánulni nem tudna, mert egy legjobb esetben pár száz példányban kiadott verseskönyv nem nyereséges, inkább ráfizetés van vele. Azt valakinek támogatnia kell. Ezzel kapcsolatosan az én másik fontos elvem, hogy a szponzorálás az állam kötelessége. Az alapvető irodalmi, művészeti, kulturális intézmények fenntartásáról az államnak kell gondoskodnia. Ettől mi irtózunk, mert még mindig elevenek a rossz tapasztalataink, habár a fiatal generációk ezt egyre kevésbé tudják. Mi még jól emlékszünk, hogy a szocialista állam ezt úgy csinálta, hogy valóban támogatta az írókat, művészeket, de valamit valamiért alapon. Cserében lojalitást, hűséget kért, cenzúrázott, beleszólt dolgokba. Ez rossz precedens, ennek ma nem szabad érvényesülnie. Úgy kell az államnak támogatnia például az irodalmat, hogy ennek fejében nem vár el semmilyen tartalmat. Mert nem az állam dolga, hogy megmondja, ki mit írjon és mit ne. Persze, érték és értéktelen között különbséget kell tenni, de a különbségtétel nem állami hivatalok dolga. Nagyon jó, hogy még a kilencvenes években elértük, hogy Maros megyében a két irodalmi folyóiratot, a Látót és a Vatrát a megyei önkormányzat támogatja. De ez egyik lapnak sem elegendő. Nagyon kis fizetést, de valamennyit mégiscsak adnak a szerkesztőknek, a lapok bizonyos költségeit fedezik, de mindkettő rászorul arra, hogy máshonnan is szerezzenek támogatást. Ezt a rendszert tovább kell vinni, és mindenképpen ki kell bővíteni.
– Anélkül, hogy a helyi önkormányzatnak ki legyenek szolgáltatva. Ne fordulhasson elő olyasmi, hogy egyet gondolnak, és felszámolják a folyóiratot, mert sokba kerül.
– Igen, volt egy olyan pillanat, hogy a helyi önkormányzatnak eszébe jutott, hogy ezt az egészet racionalizálni lehetne, közös adminisztrációval működtetni, és még ki tudja, milyen elképzeléseik voltak. Jól ismerjük, hova vezetnek az ilyen kezdeményezések. Változtatni nyilván kellene, de olyan értelemben, hogy mindkét szerkesztőségnek több pénz jusson. Egyes irodalmi, kulturális folyóiratoknak a kormány szintén ad résztámogatást. Ezt is valahogy kötelezővé kellene tenni a mindenkori kormányok számára. Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy levennénk a lehetséges magánszponzorok válláról az igazán még föl sem vett terhet. Egyelőre, sajnos, ha valaki egy vállalkozótól támogatást kér, az már-már koldulásnak minősül. Baráti, kapcsolati alapon kell kunyerálni. Ez megalázó. Olyan társadalmi szemléletet kellene kialakítani, hogy attól, akinek a gazdasági feltételei valóban lehetővé teszik, várja el a társadalom a kultúra támogatását. Azt már ő dönti el, hogy mit támogat. De legyen egy ilyen elvárás. Ettől a mentalitástól még eléggé messze állunk. Nyugaton ezt a kérdést nagyjából megoldották. Ami a romániai magyar társadalmat illeti, ez a kényszer, ez a támogatási késztetés egyelőre gyenge benne. Vannak támogatók, akik segítenek eseményeket, szervezeteket, de ez a fajta közösségi kényszer, amiről beszélek, sajnos hiányzik.
