2019. október 18., péntek

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Ezen a nyáron hazai tájakon kirándulgattam, többnyire családosan. Jártam a fenséges Istenszékén, a meseszép Székelykőn, biciklitúráztam a szívmelengető Székelyföldön, felhágtam a Bucsecs-hegység, valamint az Egyeskő magasztos ormaira, de megfordultam az ország perifériáin is: a párját ritkító Duna-deltában, Moldva fővárosában, Jászvásáron, és a felsővisói kisvasút segítségével festői máramarosi tájakon robogtam. Mindezek mellett szinte naponta ellátogattam egyik legkedvesebb kirándulóhelyemre, a segesvári várba.

A sok száz kilométeren átívelő csatangolás során megerősödött az a benyomásom, amit már korábban is tapasztaltam: kivételesen szép csücskében élünk a világnak, a baj csak az, hogy a rendkívüli természeti adottságokhoz és őseink ránk hagyott örökségéhez szinte semmit vagy csak aránytalanul keveset tettünk hozzá. Azt hiszem, nem túlzok, ha kijelentem, hogy a hazai turizmus kizárólag a páratlan, istenadta természeti adottságokból és a dicsőségesebb, építőbb múltból él vagy inkább felél. S milyen jól él! Hiszen, ha belülről vizsgáljuk a dolgokat, azt tapasztaljuk, hogy egyre több a turista, nagy a zsúfoltság mindenhol, az árak az egekben, és nincsen szabad kiadó szoba. Ha viszont globálisan közelítünk a témához, és megvizsgáljuk a számokat – többek közt a külföldről idebátorkodókét –, akkor látnunk kell, hogy azok messze elmaradnak Európa vagy a világ hasonló adottságú vidékein mértektől. Lokálpatriotizmus ide, „világ legszebb országa” oda, tény, hogy például Székelyföld gyakorlatilag nem létezik a világ turisztikai térképén, és Erdély is csak évszázados kényszerálmából ocsúdna, ha az úgyszintén ismeretlen Romániával együtt nem fuldokolna abban a bűzös mocsárban, amelyen keresztül még emberöltő elteltével sem sikerült autópályát építeni. Emlékszem arra, amikor két és fél évtizeddel (egy emberöltővel) ezelőtt így fogalmazott egy szakember a televízióban: „Románia jövője a turizmusban van, de a jelene nem.” Még hány nemzedéknek kell felnőnie ahhoz, hogy eljöjjön az a várva várt jövő?

Az Egyeskő


Nos, itthon barangoltam olyan tájakon is, ahová évtizedek óta visszajárok, és olyan helyeken is, ahová először vetődtem. Ha ökoturistaként csavarogtam a Kárpátok tetőin, akkor a fellegekben jártam, mert ott csak kismértékben találkoztam az emberi nemtörődömség elkedvetlenítő formáival. Az igaz, hogy a kóbor kutyák és a vérszomjas juhászkutyák miatt olykor halálfélelmem volt, és az is igaz, hogy a Prahova völgye felvonóinál tapasztalható többórás, gyurakodó sorban állás kiábrándított, de mindezt feledtették az emberi gonoszság fölé emelkedő lenyűgöző bércek. Csakhogy amíg az istenáldotta kincsekig eljutunk, addig át kell verekednünk magunkat a modern kor ocsmányságain, amelyek nem segítenek, hanem inkább gátolnak. Az egyik kirándulónap során azt terveztük, hogy ellátogatunk a Beszterce megyében található Kolibica-tóhoz. Ódákat hallottam zengeni a mesterséges tó fekvésének elragadó szépségéről, ezért érdeklődve közeledtem hozzá. Igen ám, csakhogy a tó körül útépítés zajlott, olyan fejetlenségben és káoszban, amilyenhez foghatóval csak Romániában lehet találkozni. A szűk úton a közlekedést még a behemót erőgépek is akadályozták. Az iszonyatosan nagy hétvégi fesztiválos forgalmat senki sem irányította, ezért a vagánykodó, pofátlankodó sofőröknek köszönhetően feloldhatatlan dugó keletkezett. Sem előre, sem hátra, sem jobbra, sem balra, sem megfordulni nem lehetett. Többórás zár alakult ki, amiből úgy tűnt, hogy képtelenség kievickélni. A csigalassúságú araszolgatás során az autóm épségét féltettem a leginkább. Csak milliméterekre csusszantunk el egymás mellett, ami folyamatos feszültségben és szorongásban tartott. Mindez úgy kifárasztott, hogy amikor eljutottunk egy olyan pontra, ahol végre megfordulhattam, éltem a lehetőséggel. Már nem kellett a Kolibica-tó sem nekem, sem a családomnak, örvendtünk, ha sértetlenül kijutunk a kutyaszorítóból, és olyan messzire eltávolodtunk a helytől, amilyen messzire csak tudtunk. A történtek után estére megérkeztünk a legendás „mocăniţă” városába, Felsővisóra, aminek a központjában sikerült úgy belegázolnom egy fedetlenül hagyott aknába, hogy a felakadt autót csak komoly erőfeszítések árán lehetett kiemelni. Ennyi megrázkódtatás után remegő lábbal és összekulcsolt kézzel adtam hálát a Fennvalónak, hogy szárazon megúsztuk, és azért imádkoztam, hogy a másnapi vonatozásunk ne végződjön balul, tudván, hogy egy héttel korábban kisiklott a vonat. Ilyen egy átlagos turistanap szép hazámban. 

A Babele sziklaalakzatok a Bucsecs-hegységben


Az országot járva gyakran találkoztam azzal a problémával, hogy a látványosságok egyáltalán, vagy csak nagyon hiányosan vannak kijelölve, ezért ha valaki nem odavalósi, csakis az intuíciójára, ösztöneire számíthat. Még szerencse, hogy az internet ebben is az ember segítségére van. Történt például, hogy az Egyeskőről lecammogva szívesen bemenekültünk volna a hőség elől egy helyi fürdőbe hűsölni. A kereső kiadta, hogy Csíkdánfalva határában van egy fürdőhely, aminek ráadásul gyógyhatása van. „Hiszem, ha látom” alapon indultunk a megkeresésére, de még a modern eszközök segítségével is csak nehezen leltük meg a faluban tenyérnyi táblácskával jelölt medencét. Rábukkanva végre a borvízfürdőre, úgy örvendtünk, mint ha legalább Eldorádóba érkeztünk volna. Lehet, hogy éppen ezek az apró örömök jelentik a hazai turizmus fénypontjait? A helyet Dugás-fürdőnek nevezik, s azt mondják, azért kapta ezt a tréfásan hangzó nevet, mert a helybéliek eldugva tartották (tartják!) az idegenektől. Nos, én ezt a fajta közkincsrejtegetést manapság már egyáltalán nem találom viccesnek, fejlesztésének elhanyagolását, turistacsalogató létesítményként való ki nem aknázását véteknek tartom. 

Dugás-fürdő Csíkdánfalván


A Székelyföldön kolbászolva sajnos a fentinél kellemetlenebb meglepetések is értek. Az egyik szálláshely elkérte a díjat azok után, hogy azt már interneten előre kifizettem. Még én kértem elnézést, arra gondolva, hogy a szállásközvetítő hibázott. Hazatérve azonban utánanéztem, és kiderült, hogy az utalás megtörtént. A legnagyobb aggályom azonban az, hogy a szállásadó – bár beismerte hibáját – többszöri kérésre sem rendezte adósságát. Ez lenne a híres székely becsületesség? – gondolhatná egy hasonlóan pórul járó idegen, aki erre téved.

És sokat lehetne még írni a felelőtlen vezetési morálról, a pöffeszkedő parkolási szokásokról, a parkolóhelyek hiányáról, a gondatlan környezetszennyezésről, a műanyagpalack-hegyekről, a folyók PET-szigeteiről, a kicsapongó hangoskodásokról, barbár divatokról, de inkább nem szaporítom a szót, hiszen mindannyian ebben élünk.

 Levonva egy nyár tapasztalataiból a tanulságokat, mint utazó elmondhatom, hogy ha a családommal biztonságban, stresszmentesen és élvezettel szeretnék kirándulni, akkor az ország határát olyan messzire lépem át nyugati irányba, amilyen messzire az időm megengedi. Az átlagos utazó szereti a jó infrastruktúrát, a kiszámíthatóságot, a tisztességes bánásmódot, a megfelelő árakat. Csak azoknak a bevállalós utazóknak ajánlanám jó szívvel a hazai turizmust, akik szeretik a kihívásokat és a kalandokat, valamint azoknak a természetkedvelő bakancsos kirándulóknak, akik képesek azok fölé a felhők fölé emelkedni, amelyek elfedik a neveletlen és nevelhetetlen emberek világának mocskát.

Persze, egy utazás is olyan, mint az élet. Az ember találkozik menet közben rossz dolgokkal is, nem csupán jóval. Csakhogy amíg egy utazás általában megismételhető, addig az élet nem, s mivel nem mindenki születik kötélidegekkel, félő, hogy sok fiatal a jövőben sem fogja itthon befejezni életének utazását. Azoknak azonban, akik itthon maradunk szülőföldünkön, hazánkban, feladatunk van, mert meg kell próbálnunk a látszólag lehetetlent: élhetőbb otthont teremteni.

Torockó a Székelykőről