Tudtam, hogy ősz lesz…

Beszélgetés Cseke Gábor költővel, szerkesztővel

– Kolozsváron született, de gyökerei, édesapja, Cseke Vilmos matematikaprofesszor, szakíró révén a dél-erdélyi, hatványozottan szórványvidéknek számító Hátszegig nyúlnak vissza.

– Gyökereink diszkréten hálózzák be egész Dél-Erdélyt, de Aradig is kinyúlnak. Apai nagyapám Erzsébetvárost hozta magával, nagyanyám Brassót. Hátszegen megismerkednek, s egybekelnek – ekkor jön be apám a képbe, 1915-ben. Négy év múlva húga születik, akkor már szabadkai lakosok, nagyapám fegyelmezett tanárember: megy, ahová a Monarchia küldi. Trianon már Kolozsváron találja. Anyám családja, némi sváb beütéssel, Arad vidékét, a jól termő alföldet rajzolja a családi térképre. Apámról sokszor megemlékeztem, többféle műfajban. Valamikor, néhány évvel sietős halála után írtam róla a Minden enyém című, számomra ma is borzongató élményt jelentő verset, mert úgy érzem, mindent elmond kettőnk viszonyáról.

– 1957-ben érettségizett a kolozsvári Brassai Sámuel Líceumban, a következő öt évet pedig a Bolyai, illetve a Babeş–Bolyai Egyetemen tölti. Miért volt jó, hogy egyesült a két egyetem, és miért nem?

– A kérdés második felére egyszerűbb a válasz. Ma már tisztán látjuk, hogy amit egy tollvonással meg lehet oldani – gondolok az önálló magyar egyetem létesítésének királyi döntésére –, azt ugyanolyan könnyű visszacsinálni. Ezek az élet igazi varázslatai. És azóta sincs az az erő, ami retirálásra, jóvátételre kényszerítené a politikát. Mint az esemény egykori passzív elszenvedője, a kérdés első feléről azt mondhatom: az egyetemek egyesítése jó volt arra, hogy élő, mindennapi kapcsolatban szőröstül-bőröstül megismerhessük román társainkat, a társadalom román ajkú rétegeit. Közvetlen kapcsolatba léphettünk szellemiségükkel, logikájukkal, hiedelmeikkel, mítoszaikkal. Sok ismerősre, s köztük barátokra is szert tettem közben. Viszont az egész folyamaton, rossz ómenként, a József Attila-i igazságot érzem beteljesedni az Őszből: „Tudtam, hogy ősz lesz s majd fűteni kell,/ de nem hittem, hogy itt van, ily közel,/ hogy szemembe néz s fülembe morog.”

– Az egyetem végeztével a bukaresti Ifjúmunkás belső munkatársa lett közel két évtizedig. Mire emlékszik vissza szívesen, s mi az, ami máig keserű emlék? 

– Sok kedves emlékem közül hirtelen most az Ifjúmunkás-matinékat emelném ki, a Túrázz velünk! pályázatot, a fiatal költők első antológiája, a Vitorla-ének kapcsán rendezett országos vitánkat, az 1970-es árvíz idején összeállított tematikus lapszámunkat, az 1987-es úttörő szociográfiai riportunkat Tusnád községben, a Matekovics János szervezte Romantika-vitát. „Nem szeretem” emlékeim közül legyen az a találkozás, melyre főszerkesztő-helyettesi kinevezésem előtt került sor az ifjúsági szervezet (KISZ) központi bizottságánál, 1966-ban. A legendás Dali Sándor volt a főszerkesztőnk, aki a kollégák sugallatára mindenáron a helyettesének akart tudni engem. Akkor már négy év riporteri-tudósítói múlt volt a hátam mögött. Ahol csak lehetett, s fontosnak tartotta, elejtette a nevemet és a szándékát, nekem meg gyors lakáskiutalást ígért. És az elvetett mag kihajtott. Én Kolozsváron éltem, az akkori Kolozs tartományból tudósítottam, mindenről írtam, amit kértek tőlem, s amibe csak belebotlottam, hetente olykor két-három cikket is. Egyik nap telefonüzenet: másnapra legyek Bukarestben, az ifjúsági szervezet sajtóosztályán szóba akarnak állni velem. Hogy ne késsek, repülőre ültem. A főnök már türelmetlenül várt. Kocsit hívott, s meg sem álltunk a központi pártszékház mögötti KISZ-székházig. Egy Alexandru I. Zăinescu nevezetű oltyán költő fogadott, külön irodában, hosszú, zöld posztós asztal mellett, hullakomoly volt, én meg, akár a kisegér. Egyetemi szigorlaton éreztem magam. A főnök rögtön magunkra hagyott, hadd ismerkedjünk. Kiderült, hogy ez a Zăinescu irányította onnan akkor az egész ifjúsági sajtót. És hogy Kentet szív (persze, eszébe sem jutott megkínálni engem, aztán később lefordítottam néhány versét, s mindjárt „măi, Cseke” lettem a szemében). Elegánsan, a plafon felé eregetve a füstöt, némán pöfékelt, miközben nekem arról kellett beszámolnom, hogy mihez kezdenék az Ifjúmunkásnál, ha én lennék a főszerkesztő. Jó kérdés. Hetet-havat összehordtam, ráadásul mindezt románul. Aki nem próbálta, nem tudhatja, milyen pocsék érzés, ha beszélni kényszerülsz, és nem tudod, hogy mit mondj. Valósággal érzi a mélységet maga alatt az ember. Hogy most, most zuhan belé. Pont, mint a kötéltánc. Nekem még ráadásul mélységiszonyom is van… Úgy oldalogtam el egy félórai dadogás után, hogy itt aztán leszerepeltem. Nem is volt odáig értem a költő elvtárs – miért is lett volna? –, azt üzente Dalinak, hogy csak érleljen tovább, mert nem sok önálló elképzelést fedezett föl nálam. 

Aztán mégiscsak kineveztek. Helyettesnek. Dali ügyelt rám, türelmesen megmondta, mit kell tennem, és azt elvégeztem. Erre a feladatra tökéletes voltam. De a számomra ismeretlen mechanizmust, amilyen egy szerkesztőség, egy lap, meg sem mertem érinteni. 

– Huszonhét évesen lett a lap főszerkesztője, ami rendhagyó volt azokban az időkben. Hogyan alakult a csapata, s miért kellett távoznia 1979-ben?

– Egy évvel a helyettesi kinevezésem után, 1968-ban, a megyésítéskor Dali váratlanul felcsapott Kovászna megye egyik alapítójának, s a megyével együtt egy új napilapot teremtett Megyei Tükör címmel, egy sereg, akkor végzett fiatallal együtt, akiknek az eredeti terv szerint mind-mind az Ifjúmunkás riporterhadát kellett volna gyarapítaniuk. Ez egy kicsit pofon vert engem, és újra megéreztem a talpam alatt az űrt, mintha a drótkötélen felejtettek volna. Szerencsére nálunk dolgozott a munkabíró, kiváló Lazics – Lázár Laci –, Elekes Feri, Matekovics János, Kincses Jóska, Gálfalvi Gyurka, Fejér Laci, Bodor Tomi… Majd pár évig visszajött Hervay Gizella is, s hozzánk igazolt Aradi-Schreiner Jóska, Müller Ferenc, Kocsis István, Bodó Barna, Pusztai Péter, Tar Károly, Kovács Nemere, Szele Vera, Zsehránszky István, Molnár H. Lajos, Nits Árpád, Mirk László, Gergely Tamás… Az esztendők teltével, ifjúi éveink múltával egyesek rendre ki-kiléptek a szerkesztőségből, egyéni terveik és lehetőségeik szerint. 1979-ben magam sem voltam már KISZ-korú fiatal, s a frissítés igénye mindig is ott lebegett a szerkesztőség feje fölött. Miután néhány testvérem külföldre távozásával a káderlapomon tovább szaporodtak a foltok, a válás elkerülhetetlenné vált. Nyári szabadságomról visszatérve megtörtént lecserélésem hivatalos bejelentése. A lehetőség és a bizonyosság, hogy megszabadulok a mások által „bársonyszéknek” titulált helyzetből, s újra mezei újságíró lehetek, szárnyakat adott. Végre jó éjszakáim lettek. Derűsen teltek a napok. A menesztés tehát, a lapnál hagyottak miatti aggódás dacára, felszabadító hatással volt rám.

– Az „aranykornak” nevezett években a sajtóban, könyvkiadásban sokan igyekeztek kijátszani a cenzúrát. Hogyan sikerült ez az Ifjúmunkásnál?

– A cenzúrával való párharc olyan volt, mint a nappalok és az éjszakák váltakozása. Pontosan sose tudtuk, hogy mitől kell tartanunk, mert a szüntelenül frissített tilalomgyűjtemény a cenzúra birtokában volt, ők pedig úgy intézték, hogy ők legyenek azok, akik a sípba fújnak, mi pedig lepődjünk meg újra és újra, hogy lesre szaladtunk. A társasjátékot újra és újra lejátszottuk – az Ifjúmunkás esetében hetente, megjelenés előtt egy nappal. A végén már annyira kiismertük egymást, hogy pontosan tudtuk, mire gondol a másik. A legegyszerűbb csel az volt, ha néhány ártatlan „vaktöltényt” helyeztünk el bizonyos szövegekben, s míg azok kiigazítására összpontosítottunk, fontosabb, lényegesebb mondandók átcsúsztak a szűrőn. Sokban segített, hogy sikerült kitanulnunk a cenzorlogikát: a sajtóellenőr ugyanis sohasem volt magányos farkas. Nem volt a kezében korlátlan hatalom. Ha engedékenynek bizonyult, annak letagadhatatlan nyoma maradt, és az ő utólagos ellenőrzésével megbízott szupercenzor könnyen a fejére olvashatta „árulását”, ami nemegyszer az állásába is kerülhetett. Egy-egy „győzelmünk” után viszont a cenzúra mindig szigorúbb lett, rendezte sorait, ha kellett, kicserélte megbízható embereit, az újakhoz pedig új játékszabályokat kellett kiokoskodni. Kezdődött minden elölről.

– Nagy visszhangja volt Jelentések – magamról című önéletrajzi művének, amelyben életének, munkásságának ismert vagy kevésbé ismert részleteit tárja az olvasók elé. Van olyan személy – egykori kollégára, írótársra gondolok –, akitől, úgy érzi, bocsánatot kellene kérnie?

– Többen vannak, egyesek már nem élnek. 2009-ben megjelent Jelentések – magamról. Emlékezések ellenfényben című könyvem megírásának kiváltója is ez volt: tévedéseimmel, ballépéseimmel, kisiklásaimmal próbáltam benne elszámolni. Szorosan ehhez kapcsolódik írói-újságírói múltam summája, emberi kapcsolataim elemzése. Könyvemet egyfajta megkövetésnek is szántam, bár azt vallom, hogy mindenekelőtt a magam bocsánatát kell elérnem mindazért, amit másokkal szemben netán elkövettem. Amíg magammal nem békülök meg, addig minden további kísérlet csak menekülésnek, mentegetőzésnek, mosakodásnak hat. A Jelentések… internetes változatát ezért is helyeztem el a Magyar Elektronikus Könyvtárban, hogy bárhonnan elérhető legyen, s az alapszöveg helyett együtt legyen a könyv, kiegészítve megannyi visszhangjával, a benne foglaltakkal kapcsolatos reflexiókkal, véleményekkel, a szerkesztés során kiiktatott bizonyos részletekkel is. 

– Milyen volt az „előrés”, majd 1989 után „RMSZ-es” újságírónak lenni? Hogyan élte meg a korszakváltást a hazai sajtóban?

– Az volt kezdeti számításom és ambícióm, a pályára lépve, hogy az újságírás révén roppant gazdag élettapasztalatra teszek majd szert, s a realizmus klasszikusai eljöhetnek hozzám labdaszedőnek. Élményeimből pedig olyan irodalmi művek sarjadnak majd, hogy minden időkben kiverik a biztosítékot. Ezzel szemben ez nem jött össze, mert közben kiderült, hogy az élményekhez élni is kell, lehetőleg teljes, sokszínű, hiteles, mozgalmas életet, megmártózni mindenféle helyzetben és konfliktusban, ahogy az Jack Londonnak megadatott – sokan irigyelték is érte, de ő az ellenségének sem kívánta ifjúkori nélkülözéseit, önként vállalt csavargásait. Az újságírói státus hozzásegít ugyan élményekhez, de hogy ezek mélyek legyenek, ahhoz át kell törni a szokványosság, a rutin, az elvárások falát. Az újságíró azonban gyorstüzelő fejvadász. Gyorsan kell céloznia, és fegyvere legyen mindig csőre töltve. Egy trófea nem trófea, befejezett egy cikket, már jön is a másik, egyik útról hazatér, már indulhat a másikra… Persze, jobbik esetben. A mi esetünkben, a szocialista sajtóban ez is sajátosan elbürokratizálódott. Hamar rájöttünk, hogy nem az igazságot, a valódi konfliktusokat kell keresnünk az életben, s azokat kérdő- és felkiáltójelekké igazítanunk, hanem elveket kell illusztrálnunk, nevelési célok felé terelni az olvasó tudatát, megtalálni az életben azokat az érveket, amik a jelszavainkat éltetik. És persze, irtani a rosszat gyökerestől, de hogy ki és mi a rossz, ezt is nagyon sokszor mások mondták meg nekünk. Így aztán az újságírás egyre könnyedebb időtöltéssé vált, csak az elvárásokat kellett ismerni, néhány fontos emberrel – elvtárssal – elbeszélgetni, nem túl mélyen, éppen csak néhány bekezdésnyi vélemény, tanulság erejéig, s már készülhetett is a cikk, aminek nem is kellett túl jónak lennie, hiszen a szerző után még jó páran igazítottak rajta – szórenden, kifejezéseken, sorok számán, beleírtak, kivágtak, címet változtattak, szinte a végletekig belelovalva magukat a fétisként hajtogatott hitbe, hogy az a jó szerkesztő, aki minél több hibát észrevesz, ergo az a jó kézirat, ami csak úgy hemzseg a beavatkozásoktól. Ez filozófiailag jól hangzik, olykor még igaz is tud lenni, de túlhajtva, vezérelvvé emelve demoralizáló és szakmailag lefegyverző. Az 1989 decembere utáni Romániai Magyar Szó maga volt a felszabadulás, a tobzódás a lehetőségekben, a visszafogott ambíciók azonnali kiélése. De az akkor felvett iramot nem lehetett hosszú távon tartani. Sajnos, a „megváltozott” társadalmi valóság is nagyon hamar kimutatta a foga fehérjét: a hatalom ezután is maga köré rendezi és rendeli a sajtót. Ezúttal gazdasági eszközökkel. Ám rendszertől függetlenül, lehangoló tapasztalat, hogy újságíróként rengeteg közhelyet lélegeztem be, amelyek azóta is vissza-visszalőnek. A közhelyek, a sablonok olyanok, mint a bogáncs. Akkor is az emberre ragadnak, ha leseperjük őket. Sőt, olyankor talán még jobban ragaszkodnak hozzánk. Így vannak megteremtve és ezért. Hogy mindenkit gondolkodás nélkül kiszolgáljanak. Makacs népség. Ezek leginkább prózai szövegeimet lepik be, teszik nehezen emészthetővé, de ha nem vagyok résen, mindenütt felbukkannak. Megszabadulni tőlük egy másfajta élet kellene. Az pedig nincsen.

– 2004-es nyugdíjba vonulása után Csíkszeredát választotta lakhelyül. Miért? 

– Többször megkérdeztem már magamtól: ha 26 évet éltem Kolozsváron, majd 36 évet Bukarestben, akkor vajon minek vallom magamat? Kolozsvárinak? Bukarestinek? Vagy csíkszeredainak, ahol immár 17 éve élek? Mindegyiktől kaptam valami nagyon fontosat. Kolozsváron, a gyermeki ragaszkodás mellett az állandó és egyre nyomasztóbb otthontalanságot éreztem, amikor családot alapítva rájöttem arra, hogy nekem, a kolozsvárinak nem jut egy kétszoba-konyhás zug, mert olyan volt a rendszer, amilyen. Bukarest megadta azt, amire vágytam, de csak egy paktum árán: tulajdonképpen látatlanban eladtam a sorsomat – s talán a szeretteimét is – egy követelőző hatalomnak, amely végül a saját kénye-kedve szerint igyekezett sáfárkodni vele, én meg ennek a játszadozásnak próbáltam ellenállni, erősen korlátozott sikerrel. E küzdelemben sebeket kaptam, de harci tapasztalatot is nyertem, ami egy másik életben pompásan használható is lenne, csakhogy az én filozófiám szerint másik élet nincsen, a jól-rosszul leéltet kell véglegesként elfogadnunk. Csíkszereda a menekülést és a megnyugvást jelentette. A román tengert felváltotta a székely-magyar öböl. A szülőktől örökölt szűköcske mentsvár, a csíkszentkirályi házrész, amit kényelmi okokból végül városi lakásra váltottunk, éppen jó volt a megtelepedéshez. Sírjuk egy megállónyira fekszik a várostól, 8 km, akár gyalog is megtehető, ha fizikai közelségükre vágyom. Az emberszabású léptékek, az, hogy minden elérhető közelségben van, és egyszerűen, túlságosan nagy tülekedés nélkül elintézhető, kijárható, számomra oázissá teszik az amúgy hideg, ködös, de tavasszal, nyáron és ősszel roppant barátságossá (is) váló várost az Olt völgyében. Innen már nem igazán vágyom sehova.

– Jó ideje szerkeszti a Káfé Főnix irodalmi portált a szintén „ifjúmunkásos” Gergely Tamással együtt. Mit kell tudni erről a műhelyről?

– Azt, hogy műkedvelő, nonprofit vállalkozás, mely mások kegyelméből tartja fent magát. Káfé Főnixként 2010 tavasza óta működik, a HHRF (Hungarian Human Rights Foundation) támogatásával, mely saját szerverén üzemelteti. Irodalmi és fotóművészeti „napilap”, mert általában naponta frissül, napi 10-11 közleménnyel gazdagodik az egyre tekintélyesebb archívum. Érdekes módon, szívesen kapcsolódnak be munkájába számosan az Ifjúmunkás egykori munkatársai, felfedezettjei, annak idején kezdő szerzői közül.

– 2006-ban ún. „feleselő” verseket jelentetett meg Lírai tőzsde: Fontos versek címen. Honnan az ötlet, hogy olyan költők verseire adjon „feleletet”, mint Páskándi Géza, Lendvay Éva, Dsida Jenő, Kabós Éva és mások?

– 2000-től errefelé nagyjából majd’ minden újabb verseskönyvem egy-egy ötlet vagy helyzet köré kristályosul. Kezdődött a Csöndfűrész zenéjével, amely a Csíkszeredába költözésem első évének életérzéseit, a meggyökerezéshez segítő emberi kapcsolataimat vette számba. Következett a Lírai tőzsde: Fontos versek, amelynek később folytatása is lett Lírai tőzsde: Szemelt versek címmel, hasonlóan elképzelt konstrukció alapján. Azért szeretem ezeket a parazita költeményeket, mert miközben a játék megtanított mások verseit értelmezni és az elfogadásig befogadni, egy sor igen fontos, önállóan talán meg sem születő versem beindítását tette könnyebbé. Összefüggő versfüzérré nőtt a 2004-es kanadai utazásom alatt született A tolókocsi utasa című kötet, mely egy mozdulatlanságra ítélt, teljesen lebénult középkorú férfi sajátos világérzékelésének elképzelt tükre és tanulsága. Az ezután, az utóbbi években született tematikus versciklusok és kötetek (Szürke rímek, Nadrágomon fekete folt, Kóválygások a Hyde-parkban, Halászinas) nagyjából csak interneten elérhetők, akárcsak a legutolsó, a szívemnek éppen legkedvesebb, amivel 75 éves magamat kívántam „megajándékozni”, a Koholt mesék. Valamennyi helyet kapott a Magyar Elektronikus Könyvtárban, ott élve sajátos életüket.

– Több interjúban is elmondja, hogy egész életében élénken foglalkoztatták a kalandok. Ezt én is sejtem, hiszen 1974-ben együtt másztuk meg a Lakóca-tetőt többedmagunkkal, a Túrázz velünk! nyerteseinek csapatával. Milyen kalandozásokra gondol még?

– Ha e kérdésre most érdemben válaszolnék, akkor úgy tűnne, hogy jócskán elkalandozok a lényegtől. Pedig a kaland valóban szorosan az életem tartozéka. Jó könyvet csakis úgy tudok elképzelni, ha az egyben kalandos is. Világ körüli kalandozásaimról végleg letettem, mások úti kalandjait olvasva, gyűjtögetve, a világhálón blogba szerkesztve élem ki. Az Ifjúmunkásnál lelkesen vetettük el az akkori romániai magyar útleírás magvait. Amit aztán, 2003 januárjában, Kalandozó című mellékletbe plántálva, az akkori Romániai Magyar Szó keretében havonta próbáltam tovább éltetni, fejleszteni. Azóta Kalandozók címen a világhálón folytatom önerőből mindazt, amit valaha elkezdtem: a több mint 500 közlemény a műfaj kiapadhatatlan gazdagságának hirdetője. Ott helyezem el egyelőre négy kanadai (családi) utazásom nyomán készült naplófeljegyzéseimet is. 

– Műfordítással is foglalkozott, mindenekelőtt román nyelvből. Osztja Kosztolányi megállapítását, hogy a műfordítói munka nem egyéb zseniális csalásnál?

– Kosztolányi nagyon is tudta, mit mond a műfordításról. Persze, ő nem csak ezt állította róla. Az biztos, hogy a jó műfordítás hasonló a bűvész trükkjéhez: nem is vesszük észre, miként sikerül egy más nyelven visszaadni – ha megközelítőleg is – azt a hatást, amit az írásmű eredetiben kiváltott. S mivel ez egy roppant komplex és szinte lehetetlen feladat, a teljesítmény is csak ritkán zseniális. A legtöbb fordítás inkább csak hasznos, elfogadható megoldás. És még jó, ha szöveghű… Nálam a műfordítás ingere amolyan pótcselekvésként jelentkezik: amikor nem érzek elég erőt a saját alkotáshoz, akkor a más nyelven – esetemben románul – alkotókét veszem „kölcsön” azáltal, hogy megpróbálom anyanyelvemre átültetni. Kölcsönsorok címmel összeállítottam két antológiát is jelenkori román költők műveiből, ugyanakkor kétnyelvű válogatásban sikerült közel hoznom az olvasóhoz Dan Culcer, Kocsis Francisko és Ion Dumbravă költői világát. Ezekben sok esetben, furcsa módon, a magaméra is ismerek.

– Mivel telnek a napjai? Min dolgozik jelenleg, mikor és mit ír?

– Leginkább olvasással, irományaim rendezésével, házimunkával, zenehallgatással, színházba járással telnek a napjaim. Ritkábban ugyan, de még utazgatok. Nem túl messzire, de a gyermekeinkhez mindenképpen. Amúgy a rendszeres terepjáró „utazó” csöndesen kimúlt bennem. Nagyon szeretem a filmművészetet, a világhálón keresgélve próbálom megismerni vagy újraélni azokat az alkotásokat, amelyek a műfaj csúcsait jelentik. És egyre jobban csodálom a korábban számomra ismeretlen filmiskolákat, mint amilyen a török, az iráni, a svéd, az indiai, a kínai, az izlandi, a belga filmművészet… Viszont egy ideje egyáltalán nem tévézek, a híreket igyekszem az internetről összeválogatni. Olvasónaplókat írok, arra érdemes olvasmányaim mentén, elmélyítve azok tárgykörét, felkutatva keletkezési körülményeiket, a szerzők szándékait, a művek utóéletét. Egyfajta kalandozás ez is. És még nem is meséltem a blogjaimról, amelyek önmagukban is könyvbe kívánkozó önálló szellemi vállalkozások. De az egy külön történet…

(A levélinterjú 2016-ban készült.)