A tudatlanság radírja
2016-02-11 15:47:31
- Nagy Székely Ildikó
Nem mindig háborít fel – esetleg enyhén irritál –, ha levegőnek néznek, a napokban mégis sikerült felkapnom a vizet a semmisnek nyilváníttatástól.
Nem mindig háborít fel – esetleg enyhén irritál –, ha levegőnek néznek, a napokban mégis sikerült felkapnom a vizet a semmisnek nyilváníttatástól. Pedig bizonyára nem a rosszindulat, sokkal inkább a tudatlanság állt az identitástudatomban sértő gesztus mögött, amelyet egy kereskedelmi tévéadó villámkérdésekre épülő családi vetélkedőjének játékospárja tett a napokban. Arra kellett válaszolniuk az anyaországbeli játékosoknak, hogy Magyarországon kívül a világ melyik táján, pontosabban melyik országban él a legtöbb magyar. A pittyegő másodpercek elsőként Németországot, aztán Angliát mondatták ki a versenyzőkkel. Amikor aztán a kiértékelésnél a játékvezető ironikusan megjegyezte, hogy nem is kellett volna olyan messzire menni, hiszen ott van Románia, Szlovákia, az egyik válaszadó félhangosan „beköpte”: igen, a kivándoroltak. Gondolom, ilyenkor mondják, hogy hallgatni arany… Köztudott, hogy az iskolai tananyag jelentős része felnőtt korra elhalványul vagy egészen kiradírozódik, de arról, azokról nem tudni, akik saját múltunknak, közös nyelvben született világképünknek, belső mintáinknak társtulajdonosai, több mint szegénységi bizonyítvány. Az idők során sokféle hang, vélemény szűrődött át odaátról rólunk, romániai, erdélyi magyarokról, egyebek mellett lerománoztak, leoláhoztak… De azzal a változattal, hogy a trianoni történések után szépen összecsomagoltunk, és átcipekedtünk magyar földről a románra – csak úgy, a változatosság kedvéért, netán gazdasági megfontolásból –, még nem találkoztam. Természetesen vétek lenne általánosítani, hiszen sok anyaországban élő – főleg az Erdélyből kitelepedettek, illetve azok, akiket rokoni szálak fűznek az erdélyiekhez – nemcsak ismeri, hanem szívügyének is tekinti a leszakított országrész magyar közösségeinek helyzetét. Ezt bizonyítják a csíksomlyói búcsúra évről évre elinduló Boldogasszony zarándokvonat utazói, akik tavaly is féltett kincsüknek nevezték a marosvásárhelyi állomáson érkezésükre váró tömeget. Szóval, nem akkora a közöny, mint amit a családi játék résztvevőjének félmondata sejtet. Még akkor sem, ha egy tavalyelőtti szociológiai tanulmány szerint Magyarországon sokan vannak azok, akik a határon túli magyarokat az állampolgárságuk és nem nemzetiségük alapján azonosítják be. Az azonban, hogy a játékvezető az „elmés” megjegyzést – talán időhiányból – figyelmen kívül hagyta, remélhetőleg nem torzítja tovább az erdélyi magyarokról kellő ismeretek hiányában formálódó, előítéletekkel keretezett képet.
