Vélemény
Az új egyetemi tanévben az RMOGYKE tüntetésein, szórólapjain, fizetett újsághirdetéseiben, soron kívüli felszólalásaiban egyre gyakrabban megszólítottak engem is mint a MOGYE tisztséget nem viselő oktatóját. Sokszor olvastam, hogy „Bátorítsuk együtt az orvosi egyetemünk oktatóit és hallgatóit, hogy hajtsák végre a magyar oktatás önállóságát!”. Meg azt is hallottam, hogy „Tisztelt magyarok! Tisztelt egyetemi oktatók és diákok!” „Érthetetlen a magyar oktatás vezetőinek, a diákszervezetnek a beteges elhatárolódása az egyetlen civil szervezettől, amely felvállalja a magyar orvosképzés helyreállítását”. Mivel én még ahhoz a nemzedékhez tartozom, amely úgy nevelkedett, hogy a megszólításra illik válaszolni, ráadásul a még nem közönyösek közül sokan értetlenül szemlélik a fejleményeket, megírtam az RMOGYKE-szereptévesztés című cikkemet (Népújság, 2018. november 1.). Nemcsak jogom volt hozzá, hanem lelkiismeretem szerinti kötelességemnek tartottam.
„Mondj igazat, betörik a fejed.” Ez az ismert és megszívlelendő régi magyar szólás jutott eszembe, amikor elolvastam Kürti Jenő és dr. Ádám Valerián válasz-véleményét a Népújságban (és a világhálón). A lap főszerkesztője már jelezte nekem egy múlt heti találkozásunk során, hogy a szabad véleménynyilvánítás jegyében nemsokára teret nyújt a válaszcikknek. Nem nekem kellene megítélnem, a két írás sok mindenben más-más kategória. Például én egyetlenegyszer sem említettem a szerzőpáros egyikének sem a nevét, és nem minősítettem őket, miközben a válaszvéleményben féltucatszor szerepel a nevem, azzal kezdődik az írás címe is, és azonfelül még tucatnyiszor név nélkül, csupán az egyetemi titulusom által említtettem meg. Csupa célzott és előre gyártott személyeskedés, valótlanságoktól hemzsegő írás!
Én magam nem azért írok több esetben elemző, akár kritikus cikkeket (is), hogy másokkal személyeskedjem, hanem annak a tudatában, miszerint a társadalom fejlődését elősegítheti a független értelmiségi érdekektől semleges véleménye. Sajnos, most kivételesen nekem is személyeskednem kell, de csakis a tények tiszteletben tartásával. Azon túlra nem alacsonyodom le.
A Népújság november 12-i írásának (címe: Dr. Ábrám Zoltán tévesztett szerepet, nem az RMOGYKE Egyesület) hatodik bekezdésében a felsorolt „tényszerű” adatok húsz százaléka igaz, ami még a „fele sem igaz” kategóriától is távol áll. A személyemmel kapcsolatos egyetlen igaz megállapítás az, hogy valóban papi felmenőkkel rendelkezem. A többi attribútum (titkos találkozó, a professzori kinevezés mikéntje és ideje, Soros-ösztöndíj, az oktatói gyűlésekről való krónikus hiányzás) legfeljebb egy másik Ábrám Zoltánra vonatkozhat, akinek a megismerését nagy érdeklődéssel várom. Az RMOGYKE-vezetőket keresztyéni szeretettel meghívom a tanári szobámba, hogy bemutassák azt a személyt, akit ők oly nagyon ismernek, akiről „összehordtak tücsköt-bogarat”, és úgy tűnik, a nevek és a címek teljesen véletlenszerűen egybeesnek. Másokat is, akik szintén ismernék azt a másik Ábrám Zoltánt, aki 2007-ben még nem volt egyetemi tanár, és professzorságát Soros Györgynek köszönheti, örömmel és fokozott kíváncsisággal szívesen látok harmadik emeleti irodámban. Én magam ugyanis már 2006-ban megkaptam a professzori titulust, Vizi E. Szilveszter tanítványa vagyok, és el szoktam járni a tagozati megbeszélésekre. Ezek olyan tények, amelyek százszázalékosan bebizonyítják, hogy itt tudathasadásos helyzettel állunk szemben. (Aki nem hiszi, érdeklődjön az egyetemi titkárságon, és olvassa el a Csodálatos tanúságtétel című könyvem.)
Miközben a Kürti–Ádám szerzőpáros által szignált írásban az általuk kitalált és a fentiekben már ismertetett módon leírt névrokonom munkássága eredménytelen, lelkiismerete hiányos, és „kísérletet tesz a magyar tagozat mélyrepülését tétlenül szemlélő vezető oktatók megvédésére”, szereptévesztett és „munkahelyét féltve lemond a magyar oktatás megőrzésére vonatkozó jogos követelésekről”, addig a valódi önmagam lelkiismerete szavára hallgatva volt az állambiztonság által megfigyelt diákszervező (ők legalább igazat írtak az általam személyesen is áttanulmányozott jelentésekben), az egyetemi etikai bizottság elé citált oktató, a székely szabadságért megbüntetett „csendháborító”, továbbá még akkor írt tényfeltáró írásokat, amikor mindenki hallgatott. És valóban megvédte a tanártársai, diákjai – és saját maga – méltóságát (függetlenül világnézetüktől és véleményüktől) a Népújság november 1-i számában megjelent írásában, amelynek a lényege az, hogy a tanároknak a magyar oktatás fenntartása érdekében elsősorban az oktatás szakmai hátterét kell biztosítaniuk, nem kompetenciájuk, „hogy hajtsák végre a magyar oktatás önállóságát”.
Bár a kitalált énem „csupán hallgatózni, adatgyűjtés céljából” vett részt a legutóbbi tüntetésen, a valódi önmagamat a lelkiismeretem vitte oda. Erről tanúskodik a maroktelefonomban leellenőrizhető válaszom az általam ismert Ádám Valeriánnak: „Köszönöm a meghívást. Polgárként igyekszem jelen lenni, oktatóként nem óhajtok felszólalni. Az elvekkel egyetértek, a módszerrel nem”. A populista, önreklámozó és személyeskedő rendezvény legfeljebb másfél száz résztvevője között – ismét feltűnő módon – hiányoztak a legérintettebbek, a tanárok és az orvostanhallgatók. Vajon miért? – tehették fel a kérdést számosan, közöttük néhányan kölcsönös tisztelőim. Hiszen az ügy – az „szent ügy”. Csakhogy nem mindegy, hogy ki és hogyan képviseli. Nyilván, ez nem túl ritka jelenség...
Egyébként a november 12-i cikk főszerzőjének az ünnepi beszédéből Ádám Valerián alteregóját is megismerhettem, akit „a nyílt kiállása miatt távolítottak el az egyetemről a magyar tagozat cinkos hallgatása közben”. Megint tudathasadásos állapot! Hiszen én egy olyan Ádám Valeriánt ismerek, aki megbukott az endokrinológia-vizsgán, annak előtte pedig – bizonyára nem csak a magam nevében mondhatom – a lehető legnagyobb jóindulattal és pozitívan diszkriminálva vizsgáztattam le. Aki néhány év késéssel, a hippokratészi eskütételkor az alábbi mondatot is elmondta: „Tanáromat, akitől e tudományt tanultam, úgy fogom tisztelni, mint szüleimet”. Akivel – szintén maroktelefonomban igazolható tényként – az alábbi szó szerinti üzenetváltásom volt november elsején, világításra igyekezvén: Ádám Valerián: „Bárány bőrbe bújt nyuszikkal nem foglalkozom. Szánalmos, hogy felkértem, hogy felszóloljon és elutasított. Ugyanakkor bírálatokot fogolmoz. Ehhez pofa kell”. Ábrám Zoltán: „Mennyire lehet hiteles az, aki megkérdőjelezi a szabad véleménynyilvánítást, és ilyen színvonalat képvisel?” Ádám Valerián: „Kapnak tőlem szabad véleménynyilvánítást. A jelenlegi oktatók erkölcsi magatartásáról könyvet lehetne írni. Ne papoljon nekem, ma kiderült, hogy megtagadta édesapja szellemiségét”.
Szó szerint így vélekedik dr. Ádám Valerián a tanárairól és a szabad véleménynyilvánításról. Aki óhajtja, egyetérthet vele, aki nem, joga és lelkiismerete szerint más utat választhat. Sajnálom, és mindkettőnk, mindhármunk nevében szégyellem magam, hogy mindennek a megírására kényszeríttettem. És sajnálom, nagyon sajnálom, hogy egy ennyire megosztó világban eluralkodik rajtunk a tudathasadásos állapot: végül is kinek higgyünk és kinek ne, ki a hiteles és ki a hiteltelen, ki képviseli az ügyet és ki nem, ki az igazi próféta és ki a hamis prókátor, ki a nagyobb és ki a hatalmasabb? Nagy kérdések ezek, és nemcsak a marosvásárhelyi orvosegyetem környékéről. Az általam is nagyon tisztelt dr. Péterffy Árpád professzor hozzám intézett baráti levelének utolsó mondatát idézem: „Végül, de nem utolsósorban, a Gondviselő áldása segítsen Benneteket ebben az igazán felnőttekhez illő feladatban!”
Utóirat: A keresztyén énem a Mai ige mai üzenetében éppen ezt olvasta: „Velem van az Úr, nem félek, ember mit árthat nekem.”
