Tranzit

A tranzíció, a változó társadalom a művészekre is kihívásként hat, sokan reagálnak rá munkáikkal. Szőcs Zoltán (Zörgő) és Herman Levente közös kiállításuk címében is jelezte ezt.

Autóportré... Hermann Levente festménye

A tranzíció, a változó társadalom a művészekre is kihívásként hat, sokan reagálnak rá munkáikkal. Szőcs Zoltán (Zörgő) és Herman Levente közös kiállításuk címében is jelezte ezt. A marosvásárhelyi szobrász és a városunkban született, de hosszú ideje Magyarországon élő, alkotó festő más-más módon vetíti ki magából elidegenítő, zaklatott korunk életérzéseit, a Kultúrpalota földszinti galériáiban közönség elé vitt műveik mégis jól kiegészítik egymást. Az 50. esztendejét pár nap múlva töltő Szőcs Zoltán Zörgő, akiben az utóbbi években mintha a korábbinál jobban dolgozna a nyilvános megméretkezés igénye, néhány hónapja a kolozsvári Insomnia kávéházban rendezett kiállításának Az átmenet időszaka címet adta, mostanra válogatott anyaga is illeszkedik ebbe a keretbe, de lényegében a Tranzit is ilyesmit sugall. És ugyanez Herman Levente festményeiről, az Autóportrék sorozatból hozott nagyméretű olajképekről is elmondható. A festő közel másfél évtizeddel fiatalabb a szobrásznál, a vásárhelyi művészeti líceum elvégzése után Budapesten teljesítette ki művészeti képzését és tette egyre ismertebbé a nevét. Az Élesdi Művésztelep egyik alapítójaként és a MAMŰ új vonulatának egyéni hangú képviselőjeként néhányszor itthon is találkozhattunk vele, illetve alkotásaival.

Ha sommásan akarnánk jellemezni a tárlatukon látottakat, azt emelhetnők ki, hogy a korszak rendkívül összetett, ellentmondásokkal telített hangulati és érzésegyütteséből Szőcs elsősorban a humort, az iróniát és öniróniát, Herman a mulandóságban, pusztulásban, elmagányosodásban megnyilvánuló elidegenedettséget szólaltatja meg. Mindkét művészi átlényegítést a magunkénak tekinthetjük. Felszabadultan derülhetünk, de el is ámulhatunk a szobrász különös fémplasztikáin, az óriásszúnyogokon, a teremben szerteszét felbukkanó hatalmas bogarakon, a furcsa helyzetben megörökített, éppen párzó szarvasokon, a különös „libacsordán”. De van ott más is: a felnagyított munkákhoz viszonyítva egész aprónak látszó, mégis monumentális hatású drót-Krisztus. A testeket különben ilyen körvonalakat képező, csontvázszerűen kialakított fémformák szakítják ki a térből, a semmiből, a nézői fantázia gazdagítja hiánytalan, illúzióteljes látvánnyá a Szőcs Zoltán Zörgő által következetesen továbbvitt plasztikai leleményt.

Az autó, a gépkocsi magában hordozza a mozgás, a haladás képzetét is, Herman Levente Autóportrék ciklusa így szervesen illik a Tranzit kérdéskörbe, de már a cím is jóval árnyaltabb többletjelentést kínál, hiszen az autóportré önarcképet is jelent. Nyilvánvaló, hogy ennek tudatában időzünk el kevés színnel, már-már monokróm jelleggel megalkotott képei előtt. Lerobbant autók, sajátos „karakterek”, pusztuló roncsok, szemből, profilból, félprofilból ábrázolt, az idő viszontagságait megszenvedett, megszemélyesített gépkocsik tekintenek le ránk a képekről. Akárha a festő maga szembesülne a nézővel. Persze a sorozatcím is belejátszhat ebbe az érzésbe, de kétségtelen a művész – legalábbis lelki – azonosulása modelljeivel. Amit a könyörtelenül múló idő környezetünkkel, kedves és nélkülözhetetlen tárgyainkkal és velünk, emberekkel művel, az senkit sem hagyhat közömbösen. A mindenre érzékeny alkotókat a legkevésbé.