Tolnai Lajos szelleme

1868-ban Marosvásárhelyre hívták meg vártemplomi lelkésznek. Itt-tartózkodása 16 éve alatt fellendítette a város szellemi életét, és máig ható nyomokat hagyott. Mindjárt kezdetnek megjelentette Erdély című szépirodalmi lapját, amely a főváros figyelmét is felkeltette.

1902. március 19-én, 110 éve halt meg a modern magyar próza úttörője, Tolnai Lajos. Eredeti nevén Hagymássy Lajos, Tolna megyében, Györkönyben született 1837. január 31-én (Vízöntő, mint az okosok).

1868-ban Marosvásárhelyre hívták meg vártemplomi lelkésznek. Itt-tartózkodása 16 éve alatt fellendítette a város szellemi életét, és máig ható nyomokat hagyott. Mindjárt kezdetnek megjelentette Erdély című szépirodalmi lapját, amely a főváros figyelmét is felkeltette. 1876-ban báró Apor Károly segítségével létrehozta a Kemény Zsigmond Társaságot, amelynek később a Közlönyét is ő szerkesztette. Tagja a Kisfaludy Társaságnak, majd 1878-ban a Petőfi Társaság választotta tagjai sorába. 1879-ben a kolozsvári egyetemen bölcseleti doktorrá avatták, és a budapesti egyetem is magántanárrá habilitálta.

Ám Marosvásárhely messze esett a kor fő politikai mozgalmaitól, a város közéletében a kispolgárságnak aránylag nagy szava volt, és elmaradottsága miatt kicsinyes célok szolgálatába szegődött. Ezt nem tudta elfogadni Tolnai. Remekül és hitelesen ábrázolja élményeit A sötét világ című, folytatásokban megjelent önéletrajzi regényében, amelyet könyv alakban csak 1942-ben adtak ki.

Híveivel csakhamar meghasonlott, és megkezdődött ellenségeskedése. Ez a harc teljesen feldúlta lelkivilágát. Jóllehet a lelkésznek nem, de az író Tolnainak szüksége is volt erre, hogy igazi szatirikussá legyen. 1884-ben önként lemondott lelkészi állásáról, s visszaköltözött Budapestre.

Minden jelentős alkotása Marosvásárhelyen született. Közülük csak kettőről szólok. 1872-ben keletkezett Az urak című regénye, amelyben egy Duna menti falut mutat be az önkényuralom idején. A falu polgárosodik, sörgyárat kap és hivatalokat, gazdag parasztjai idegen főtisztviselők családjába házasítják be gyermekeiket. S mennyire emlékeztet mai világunkra hőseinek tragikus sorsa: Bokrosnét meg a könnyelműbb fiát, Sándort nemcsak vagyonukból, de erkölcsükből és magyarságukból is kiforgatják a jövevény Widlicsek Vencelék. A példa a másik Bokros fiú, aki kereskedéssel, vállalkozással tör ki a megmerevedett faluközösségből, a szegény értelmiséggel fog kezet, papleányt vesz feleségül.

„…A báróné ténsasszony lapjain (1882) a gúny, a gyilkos irónia sokkal nagyobb teret kap, mint az eddig ismertetett munkákban, ám a pesti alkotásainak pamfletszerű, kulcsregényes vonásai nélkül, úgyhogy A bá-róné ténsasszonyt joggal nevezhetnénk két stílusa sikerült szintézisének is: párja, kiteljesedése Az uraknak. Háttere itt is az önkényuralom s a magyar társadalom meggyávulása, de ítélete árnyaltabb, igazságosabb a korábbinál.” (A magyar irodalom története)

„Két roppant ütéstől szenvedett. Egyik a magyarságnak ellenállásra képtelen volta a politikai elnyomatás alatt, a másik a feudális társadalmi átalakulásnak tisztán életmentő s mindent kiuzsorázó átélése azok részéről, akiknek cselekedniük kellett volna” – állapította meg róla kései fölfedezője, Móricz Zsigmond (Zászlóhajtás az elsikkasztott s mégis legnagyobb magyar regényíró elme, Tolnai Lajos előtt, KelN 1941. január 1. 3.)

Munkássága egészében számottevő, a kiüresedő „népnemzeti” iránnyal szakítva, az anekdotizmustól függetlenül kívánt korszerű és nemzeti alakot adni a magyar regénynek. Dickens és Thackeray volt a példaképe, de kezdetben Aranytól s a később ellenségévé lett Gyulaitól is sokat tanult. „A tőle kiinduló hatások elbírálása tekintetében nem az egyes alkotók (Ady, Móricz) alkalmi vallomásai a perdöntők, hanem életművük tanúsága. Ez azt mutatja, hogy Móricz számára fontosabb ihlető egyfelől a naturalizmus és Bródy, másfelől Ady, még tán Jókai is, mint Tolnai. Mégis, Tolnai bőséges, sötét színezetű életanyaga a vidék s a református papság köréből Móriczot készítette elő. Adyhoz inkább csak fanatikus ellenzékisége, magánya kapcsolja, ám Szabó Dezsőhöz már erősebb szálak fűzik. Az idegen törtetők elleni indulat Tolnai művészetében is pamfletszerű stílussal párosult, s közös a határozottan érzelmi töltésű, expresszív nyelvre való törekvésük is” (A magyar irodalom története).

A báróné ténsasszony mellett Az új főispán (1885); A polgármester úr (1885); Eladó birtokok (1886); A rongyos (1890); A mai Magyarország című novellaciklus (1889) talán a legfontosabb művei, és vásárhelyi tartózkodása alatt születtek vagy ihletődtek.

Ha ma szelleme Marosvásárhely körül keringene, indulatosan intene, hogy több mint 100 év alatt csak ennyire jutottunk az idegen elnyomás, önállóságunk, ha úgy tetszik, autonómiánk ügyében?

A város és magyarsága, amelyben maradandó műveket alkotott, modern művelődési életét elindította nehéz harcok árán, arra sem volt képes, hogy a róla elnevezett utcácska nevét megőrizze, emléktábláját megtisztítsa a rárakódott szennytől.

Vajon megérdemeltük őt és a hozzá hasonló, nemzetünk felemelkedéséért harcoló nagyjainkat? Jut ez eszembe így, március közepén, a magyar forradalom és szabadság ünnepe táján!

A többi néma csend.