Reggel, amikor kinézek a balkonra, látom: vendégünk – vagy potyautasunk – van. Egy madárka ül a széken, és várja, hogy kikössünk, hogy kevesebbet kelljen repülnie. A kikötő tele van konténerekkel, de nagy mozgás nincs, lehet, mert vasárnap van. Buszunk már vár, úti célunk, a Rio Dolce legalább egyórai út. Útikalauzunk jól beszél angolul, és érti is a dolgát. Ha nem is a legszebb, de legalább valósnak tűnő sztorit mesél Guatemaláról. Szegény ország, ezt megállapítottuk 2-3 éve, mikor a nyugati parton – Porto Quetzal, Antigua – jártunk. Ahogy haladunk, egy-egy ház tűnik fel, nagy részük szerény, igénytelen. Deszkából és hullámlemezből épültek, s a háztáj s a tisztaság hagy kívánnivalót maga után. A táj szubtrópusi, pálma meg sok ismeretlen fa, a hőmérséklet 29-31oC között mozog a nap folyamán.
Az oktatás állami és ingyenes, de persze van magániskola is, ami jó drága. Az iskola januárban kezdődik, húsvétkor egy hét szünidő, és októberben fejeződik be. Hogy miért októberben? Azért, mert a kávé akkor érik, és valaki azt be kell gyűjtse. Igaz, közben a gyermekmunka megszűnt – legalábbis hivatalosan –, de az iskolák rendje megmaradt.
A korrupció nagy, és minden szinten megvan. A minimumbér havi 350 dollár, az átlagbér pedig havi 750 dollár. Ezzel magyarázzák, hogy ha valaki kitör a szegénységből, és külföldre kerül, nagyon ritkán tér vissza. Mert a hazaszeretet szép, de a jólét sokszor csábítóbb.
A San Felipe-erődítmény
Jó óra múlva megérkezünk a Rio Dolce folyóhoz, onnan motorcsónakkal a San Felipe-erődítményhez. Valamikor innen szállították az árut Spanyolországba, s ezt védte az erődítmény. Persze ezt a kalózok is tudták, és ki is haszálták. Az erődítmény a Rio Dolce és az Izabal-tó határánál van. Azért Izabal, mert a maják nem tudták kimondani hogy Izabel.
Innen még egy kis csónakázás, és megérkezünk egy helyi szállóba, ahol megebédelünk. Néhány szendvics, ha az ember vigyáz, két falatot is kiad darabja, és gyümölcslé. A sörért fizetni kell, igaz, csak 4 dollár, ellentétben a tegnapi 6,5-tel.
Hajóra szállás előtt szétnézünk, mit lehet vásárolni. A megszokott kacat, ebben az esetben guatemalai módra. Mivel a kávéjuk egyike a legjobbnak, megnézzük, hogy adják. Egy fontot 12 dollárért kínálnak, de a végén már 5-ért is ideadnák. Alkudni nem szégyen. Igaz, itt nem is olyan művészet, mint Marokkóban az araboknál.
Guatemala lakossága tulajdonképpen a maják leszármazottja. Maguk alakították ki kultúrájukat, mint Kína vagy Egyiptom. Naptárjuk pontossága vetekszik a maival, saját számrendszerük egyszerűbb volt a rómainál, s azzal ellentétben ismerték a 0 fogalmát. Aztán jöttek a konkvisztádorok, s gondoskodtak róla, hogy kikereszteljék őket, s elégessék a könyveiket, a kódexeket. Ezek érdekessége, hogy nem lapokból álltak, nem is tekerték fel őket, hanem harmonikaszerűen hajtogatták össze. Állítólag három példány maradt meg az egykori kódexekből, s azok is valószínűleg valamelyik külföldi múzeumban.
Amikor az erődtől a vendéglő felé csónakáztunk, feltűnt, hogy az egyik kísérőnk igen fiatal. Mikor megkérdeztem, hány éves – kezdetben nem értette, de elővettem a legjobb spanyoltudásom –, azt válaszolta, hogy 11 éves. Bizony elég korai, hogy megszokja az élet nehézségeit. Adtam neki 5 dollárt fagylaltra, felcsillant a szeme, lehetett látni, hogy milyen hálás. Kár, hogy csak nekem esett meg a szívem rajta, kár, hogy csak 5 dollár erejéig. Ezek vagyunk mi, modern turisták, nagy összegeket adunk ki kacatra, amit hazaérve kidobunk, de nem vesszük észre a kézzelfoghatót, hogy milyen mások sorsa.
Mielőtt hajónk elindulna, egy csoport helyi asszonyka tánccal búcsúzik
Hatodik nap – Harvest Caye, Belize
Hát ezen sajnos átugrottunk, mert a sokoldalúan képzett hajóskapitányunk veszélyesnek találta 30 km/órás szélben kikötni. Inkább hajókáztunk céltalanul egész nap, mivel a következő úti célunk csak másnapra volt betervezve.
Hetedik nap – Costa Maya, Mexikó
No, itt sikeresen kikötöttünk, de úgy néz ki, utolsónak, azaz negyediknek érkeztünk, s mindhárom másik hajó nagyobb, mint a mienk. Ma itt is csúcsforgalom van. Reggeli, s utána 9.45-kor indulás a partra. A busz elég messze van, szinte egy kilométernyire, de hát utolsónak érkeztünk. Az idő szép, napos, de jó szeles, s a tenger az azúrkéktől a smaragdzöldig minden árnyalatban pompázik. A hajó körül minden rendezett, de ahogy elhagyjuk a kikötőt, a táj elég semmitmondó, rendezetlen. Vegyes erdő, pálmafák meg satnya, ismeretlen fák, ránézésre semmire sem jók. A föld csak ritkán van megművelve, s a szemetet is össze lehetne már szedni. Két kisebb falut hagyunk el, 700-as, illetve 200-as létszámúak az útikalauzunk szerint, s egy helyi temető után megérkezünk úti célunkhoz, a Chacchoben-piramishoz. A temetőjük érdekes, a sírok fölé egy-egy házikót építettek, mely az egész családé. Évente egyszer, halottak napján (november 2-án) az egész család kimegy oda, eszik, iszik, ünnepel, hogy együtt vannak. Nem egyszerűbb így, minthogy sirassuk, aki elment, a visszahozhatatlant? Inkább emlékezzünk az együtt töltött évekre, hozzuk vissza azok emlékét. Persze ez nézet, megszokás kérdése.
A kikötő
Úgy néz ki, ma itt is csúcsforgalom van, legalább 10 hatalmas Mercedes busz a megállóban. Jó meleg van, állítólag 31oC, és a nedvességtartalom is elég magas. A probléma csak az, hogy úgy néz ki, a hőmérséklet meg a nedvesség a ruháimat is befolyásolja. A megszokott bódék a helyi áruval, s utána egy elég göröngyös út a Chacchobenhez, ami maja nyelven piros kukoricát jelent. Mikor odaérünk, se nem piros, és kukorica sem látszik, de hát az idők változnak. Egy piramis alakú szürke építményhez érkezünk, számomra semmi különleges. Állítólag a maja piramisok nagyobbak az egyiptomiaknál, de minden relatív, mit veszünk mértéknek. Ők a piramisok térfogatát veszik alapul. Igaz, én nem jártam az egyiptomi piramisoknál, de szerintem azok sokkal látványosabbak. Valószínűleg a magasságuk, nem pedig a térfogatuk miatt. Ha jól emlékszem, Chacchobent 1972-ben fedezték fel újra, s 2002-ben nyílt meg a látogatók előtt.
A maják idejében a szépségideál teljesen más volt, és akkor is sok mindent megtettek a szépségért. A kancsi szem feltétlenül sikkes volt, és hogy azzá váljon a gyermek, egy színes kavicsot tettek az orrára, hogy azt nézze, míg kancsi nem lesz.
Jó származásra utalt, és nemesi jellemnek számított a fej formája is: lapos homlok és süveg alakú fej. A pólyás babák fejét két deszka közé szorították, míg ilyenre alakult. De gustibus…
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
