Tíznapos kirándulás a Karib-tenger nyugati részén és a Bahamákon

Első nap

Útban Miami felé semmi érdekes nem történt, egy fél órával később indultunk, de azonkívül minden normális. A miami röptér ízléses, tiszta. Állítólag Amerika harmadik legnagyobb reptere. Az alagsor legalább annyira meglepő, mint az emeletek, itt vannak a taxik meg a többi közlekedési eszköz. Az autósorok elég gyorsan haladnak, mintegy 20 perc alatt a szállodában vagyunk. Régi épület, állítólag a ’20-as években építették, és itt ragadt az egyedüli háromemeletes épületként a sok tömbház között. 

A szoba kicsi, de tiszta, a fürdőszoba azonban kevésbé, főleg a padló meg az alsó csempék. A légkondi ócska, a távirányító pedig nem hallgat a jó szóra, hol hideg, hol meleg, csak jó nem. Vacsora a földszinti olasz vendéglőben. Drága, de jó. Sajnos, a reggeli csak drága.

Második nap 

Kijelentkezés a szállóból, taxival a kikötőbe. Mikor a taxi megérkezett, és a sofőr kinyitotta a csomagtartót, volt benne egy bőrönd. Megkérdezte, hogy a mienk-e, de valaki más felejtette ott. Kiadta a két bőröndöt, s miután én is kivánszorogtam, elhajtott a sétabotommal. Úgy látszik, gyűjti a csomagokat. Gondoltam, sebaj, a hajón csak akad, de nem akadt. Du. 5 óra után indulás Key West felé.

Harmadik nap – Key West

A nappal egyszerre érkezünk Key Westbe. Mikor befutunk a kikötőbe, tűnik fel a nap keleten az óceánból. Gyors és egészséges reggeli, gyümölcs, no meg három falat füstölt lazac – és indulás kora reggel, 8.15-kor városnéző túrára. Egy nyitott kagyló mozdonynak álcázott járgány indul is lassan. Nem vagyunk sokan, kényelmesen elférünk, és látni is jól lehet mindkét oldalon. Key West kicsi, de felkapott hely, állítólag 4x4 km-es. Architektúrája egyéni, aránylag keskeny utcák, szubtrópusi növényzet és aránylag rend jellemzi. És mivel kellemes az éghajlata, növényzete szép, de méretei kicsik, s a kereslet nagy, az árak is magasak. Közelebb van Havannához – 171 km –, mint Miamihoz – 208 km. Stratégiai elhelyezkedése miatt gyakran Nyugat Gibraltárjaként is emlegették. A házak nagy része fehér, elvétve egy-egy rózsaszín, illetve más pasztellszín.

Végigvisznek a sziget nevezetességein, Hemingway-ház, Truman egykori elnök háza, az Egyesült Államok legdélibb pontja, Tennessee Williams háza stb. Mintegy jó óra után letesznek valahol a város közepén, és elmagyarázzák, hogyan lehet visszajutni a hajóra. Még korai az idő, aránylag sok a kiránduló, az üzletek egy része még zárva. Érdekes hely, de semmi különösebb látnivaló. Az évi 600 turistahajó, amely kiköt itt, valószínűleg sokban hozzájárul a hely gazdaságához. Egypár órát-napot el lehet tölteni, de itt élni nem szeretnék. 

Elsőnek megvesszük a sétabotot, amit a miami taxis elvitt, utána pedig irány az akvárium. Teljesen kiábrándító, nem ért meg 6 dollárt sem, nemhogy 16-ot. Következik a hajóroncsmúzeum, ez egy fokkal érdekesebb, de nem sokkal. Tulajdonképpen az itt elsüllyedt hajókról származó holmik egy része van kiállítva. 

Negyedik nap – Roatan 

Roatan egy sziget Honduras keleti oldalán, és nem vagyok meggyőződve, hogy sokban hasonlít az ország szárazföldi részéhez. Tulajdonképpen a Bay Islandhoz, azaz az Öböl-szigetekhez tartozik. Keskeny és hosszú sziget, a természet bőkezű volt hozzá, csodás homokos tengerpartokkal áldotta meg. A víz kinézete pedig nem marad el a polinéziaitól. Persze nem olyan híres, de közelebb van, és ki is tudják használni ezt az adottságot. Elismerik, hogy a turizmus a legfőbb bevételi forrásuk, s ezt igyekszenek meg is tartani. Értsd alatta, hogy megfelelően bánnak a turistákkal, a látogatott helyek meglepően tiszták, beleértve az illemhelyeket is.

Bennszülött indiánok régen lakják, de 1797-ben, mikor az angolok meg akartak szabadulni a St. Vincent-szigeti feketéktől, idetelepítették őket, s így alakult ki a garifuna nemzetség. A hivatalos nyelv az angol és a spanyol, de még legalább négy helyi nyelvet is beszélnek. 1850-ben az Öböl-szigetek angol gyarmat lett, s mintegy 20 év múlva, mikor felszabadultak, hiába akartak az angolokkal maradni, azok Hondurashoz csatolták. Igen, ismerős eljárás, jellemző az angolokra, nem első alkalom, hogy határokat változtattak.

Az éjjel egy kicsit nyugatra haladtunk, s reggel egy órával vissza kellett állítani az időt, úgyhogy a 8.15 óra nem is tűnt olyan korainak. Ahogy kilépünk, érezzük, hogy dél felé haladtunk, annak ellenére, hogy reggel van, a hőmérséklet 26 oC, és napközben felment 29 oC-ig. A páratartalom is elég magas. Buszra ülünk, s mintegy 20 perc múlva megérkezünk a központba. Első utunk egy helyi csokigyárba vezet, állítólag napi 200 darab csokoládé a termelésük. Az ő véleményük szerint a világ egyik legjobb csokija, és főleg organikus. Kakaóporon és cukron kívül nincs benne semmi más. Ezt nem vitatom, mert nem értek a csokigyártáshoz – csak a fogyasztáshoz –, de miután megkóstoltam, szerény véleményem szerint a Lindt svájci csoki sokkal jobb. Vagy helyesebben: nekem sokkal jobban ízlik. No de hogy pártoljuk a helyi ipart, vettünk négy táblát az otthoniaknak. Nem valami nagyok, és 5 dollárért árulják, szinte duplája a Lindtnek. Kettőn áll a vásár.

Sétálunk a főutcán, egyik oldalon a Karib-tenger türkizkékje, a másikon pedig a helyi házak tarkasága. Az út aránylag jó, de javítják is, pár helyen csak egysávos, várni kell, míg elmehetünk. A javítás elég primitív módszerekkel történik, véső, kalapács meg vasrúd. Úgy néz ki, az emberi munkaerő olcsóbb, mint a technika, mondjuk a légkalapács, de legalább dolgoznak. Sok helyen jártam, ahol inkább az édes semmittevést művelték.

S ha már az üzletek között vagyunk, vettünk valami apróságot az unokáknak. Kiszolgálónk meglepően fiatalnak nézett ki, s mikor megkérdeztem, kiderült, hogy 14 éves.

Utunk második része természetjárás, de be kell vallanom, a reklám jobb volt, mint a valóság. Igaz, így legalább megvolt a napi torna. Elég sok helyi állattal, madárral kellett volna találkoznunk, de úgy néz ki, ezt elfelejtették megmondani az állatoknak is. Egy hegyoldalon jártunk, hét függőhídon, no meg egy jó pár meredek lépcsőn, úgyhogy a lábam nem volt különösebben elragadtatva. Miután elindultunk, hallottam valami állathangokat, s mondom nagy hozzáértéssel a kalauznak, hogy ezek biztos az ordító majmok. Ő azonban kijavított, hogy nem, ezek az embermajmok felettünk, a zip line-on. Az első híd neve Meztelen indián volt, de mint később kiderült, ez egy fa neve, melynek a törzséből tejszerű nedű folyik, bizonyos gyerekbetegségek kezelésére jó. A függőhidak inkább ingó hidak voltak, mert bizony eléggé inogtak, és elég magasan. De valahogy túléltem. Csupán egy iguánát láttunk, de valószínűleg nem volt valami fotogenikus, mert csak a farkát mutatta egy magas fa tetején. Lehet azonban, attól félt, hogy az idegenvezetőnk megfogja és megeszi. Állítólag helyi ínyencség, jobb a csirkénél.

Végül egy óceánparti üdülőbe vezetett az utunk, ahol lehetett fürdeni, enni, pihenni. A víz csodás, a hely tiszta, az étel drága. Egy közepes pepperoni pizza, egy sör és egy narancslé 27 dollár, otthon olcsóbb lett volna. Persze a megfelelő háttér nélkül.

Mint várható volt, a különböző halféléknek fontos szerepük van az itt élők étrendjében. Mint érdekesség, van édesvizű barracudájuk is, de ezek egy része mérgező, és egy nagyon ötletes módot találtak, hogy ezt megállapítsák. Egy darabot a halból a tűzhangyabolyba tesznek, és ha a hangyák megeszik, akkor nem mérgező. Egy másik érdekességük a trombitafa, mely az iguánák kedvenc eledele.

Mint utólag kiderült, az egész kirándulásnak ez volt az egyik csúcspontja érdekesség és kellemes meglepetések szempontjából. Remélhetőleg még sokáig megtartja jellegét, nem fog Mexikó egy-egy városának útjára térni, és mindent a turistaiparnak szentelni.

(Folytatjuk)

Fodor Lajos