6-án arra emlékeztünk, hogy 167 esztendeje haltak vértanúhalált Aradon a magyar szabadságharc honvédtábornokai.
6-án arra emlékeztünk, hogy 167 esztendeje haltak vértanúhalált Aradon a magyar szabadságharc honvédtábornokai. Az első felelős magyar kormány miniszterelnökét is ezen a napon végezték ki, nem volt véletlen, hogy a szabadságharc leverését követő osztrák megtorlás éppen az egy évvel korábbi, második bécsi forradalom kitörésének évfordulójára időzítette a vérengzést. Azóta már tudjuk, hogy bár a szabadságharc elbukott, az áldozat nem volt hiábavaló, a nemzet küzdelmének társadalmi vívmányait, a jobbágyfelszabadítást, a közteherviselést és a törvény előtti egyenlőséget már nem lehetett elvenni. És a már haláluk napján mártírrá vált tizenhármak kiállása kellett a későbbi kiegyezést kikényszerítő passzív ellenállás magvainak elvetéséhez is.
Példaadásuk az igaz ügybe vetett megtörhetetlen hit, az összefogás és a hazaszeretet máig élő üzenete. Hiszen a magyar forradalom ügye mellett a kivégzőosztag sortüzéig vagy a hóhér köteléig kitartó tisztek között csak öt volt magyar származású, mellettük három német, két örmény és egy-egy osztrák, szerb és horvát férfi vállalta a halált is a magyar és az egyetemes szabadságért. Az alig két évtizede lezajlott délszláv háborúkra vagy a közelebbi fej-leményekre gondolva, vajon hol álltak volna, vagy épp állnának, milyen oldalon ebben a világban? Mert az a haza, amely mellett a végsőkig kitartottak, ma több országba van szétszakítva, ahol a kisebbségi sorban élők még mindig csak amolyan megtűrt, másodrangú polgároknak számítanak, úgy is, hogy a román impérium alatt élőknek szűk százada egészen mást ígértek. Jóhiszemű egymás felé közelítés nélkül kevés az esély a tizenhármak szimbolizálta nemzetiségek közti egyetértésre, ami igencsak elkelne a vén földrész e tájékán ilyen zavaros időkben.
Az öt magyar vértanú pedig vajon hogyan vélekedne egy olyan hazáról, ahol az állítólagos demokraták az egyik legalapvetőbb demokratikus jogtól való tartózkodás mellett álltak ki egy olyan referendum kap-csán, amilyenhez hasonlót a kontinens többi országában is illett volna tartani a vén földrész utóbbi időkbeli egyik legnagyobb kihívásának kérdésében? A néhai tábornokok vélhetően kardot rántanának a hazájukat a brüsszeli harctereken hátba támadó, a hatalomért minden elvet megtagadó utódok láttán. Már ha nem Tamási novellahőseihez hasonlóan húznák ismét magukra a hantot egy ilyen világra ébredve, melyből kiveszett már a nyoma is annak a tartásnak, ami az ő példamutatásukhoz elengedhetetlen volt. Ma a szabadnak csak becézett, közterheket számlálatlanul nyögő, de a törvény előtt az utódállamok polgáraival egyenrangúságot csak néha tapasztaló magyaron nem önkényeskedő császárok, „csak” kalandor politikusok uralkodnak.
