Beszélgetés Csősz Irma nemzetes asszonnyal
– Kezdjük a beszélgetést azzal, hogy 2019-ben nemzetes asszonnyá avatták. Mikor és hol volt az avatóünnepség?
– 2019. április 27-én, Kézdivásárhelyen, amikor 30 új taggal bővítették soraikat az erdélyi vitézek.
– Mit kell tudnunk a vitézi rendről?
– A rend létrehozásának gondolata az ezeréves történelmi múlt alapján épült, gyökerei visszanyúlnak nemzeti fejlődésünk legrégebbi korszakaiba. A vitézi tetteket Magyarország királyai Szent István óta nemességgel és földbirtokkal jutalmazták. II. Endre megkezdte a kisbirtokos vitézi osztály kialakítását, II. Béla tovább erősítette a rendet, vitézi rangra emelve a jó hazafiakat. Az 1920-ban létrehozott vitézi rendet a II. világháború utáni kommunista rendszerben betiltották. 1962-ben alakult újra, amikor felvették a nemzetközi lovagrendek sorába. A rend vezetője a főkapitány. Olyan személyeket vesznek fel soraikba, akik példaképek a nemzet életében, a hagyományok éltetésében.
– Meséljen a gyermekéveiről!
– 1936. január 2-án születtem Marosjárában, a szülők beleegyezése nélkül írták be az Irina nevet az anyakönyvbe. Négyéves voltam, amikor bejött a magyar hadsereg, és nyolcéves, amikor jöttek az oroszok. Öten voltunk testvérek: Béla, Lajos, Domokos, Géza és én. Az otthon kijárt négy osztály után beírattak a marosvásárhelyi református leánygimnáziumba, ahol latint és franciát tanultam, zeneórán pedig megtanultuk az összes zsoltárt. Híres református leányinternátusban laktam, a Bethlen Katában, ahol jobban vigyáztak ránk, mint otthon. És ekkor jött a tanügyi reform (1948 – szerk. megj.), amely betiltott minden egyházi képzést. Államosították az iskolákat. Haza kellett mennem az akkor beindult I-VII. osztályos falusi iskolába. A hatodikat a körtefáji iskolában kezdtem, mert Járában nem volt felső tagozat. Az első évharmad végén megszűnt a felső tagozat. Így maradtam a 6. osztály befejezése nélkül, 1949 őszén mégis felvettek a 7. osztályba Sáromberkén, ahol a volt Teleki-kastélyban beindult az V-VII. osztály. A kastély alagsorában internátust nyitottak, s a kertbe, az évszázados tölgyek alá jártunk ki mosakodni; szalmazsákot vittünk, azon aludtunk. Bár a fűtést nem oldották meg, átvészeltük a telet, befejeztem a 7. osztályt, és ezzel lezárult a gyermekkorom…
– Hová felvételizett?
– 1950-ben felvételiztem a szászrégeni Magyar Pedagógiai Iskolába, amelyet 1948-ban Marosvásárhelyről odaköltöztettek. Városról csak munkásszülők gyerekei, faluról pedig a kollektivisták gyermekei jelentkezhettek. Jó eredménnyel jutottam be, és édesapám is épp akkor írta alá a belépési nyilatkozatot a kollektívbe. Régenben a bíróság épületében működött a tanítóképző, nem volt bentlakás; én a kultúrház karzatára költöztem a szalmazsákommal, sok falusi lánnyal egyetemben. A hatalom nem is akarta, hogy hosszú távra berendezkedjünk, mert nem volt szükség magyar tanítókra. 1953-ban, amikor negyedéves voltam, szólt az igazgató, hogy tovább már nem tanulhatok a képzőben, mert „osztályidegen” vagyok, de ha kihúzzák a szüleimet a kuláklistáról, visszamehetek. Akkor vették el a házunkat is: orvosi lakás és orvosi rendelő lett. Nekünk maradt a nyári konyha és a téli konyha, de az orvosné is ott főzött. Annyit mondhatok, hogy békességben „megfértek” a fazakak egymás mellett. Három év múlva, 1956 őszén, amikor megszabadultunk a „kulákságtól”, vissza akartam menni a képzőbe, de már nem volt hova, mert közben megszűnt. A negyedévet végül Székelyudvarhelyen végeztem el 1957-ben, ott szereztem tanítói oklevelet. Kemény munka volt, sokat kellett bepótolni.
– Hova kapta a kinevezést?
– Mezőfelébe, az I-VII. osztályos általános iskolába, ahol kevés gyerek volt. A felső tagozaton tanítottam magyar nyelvet és zenét. Fiatal kollégám, a 18 éves Csősz Ferenc testnevelést és oroszt.
– Milyen emlékei vannak Mezőfeléről?
– Mezőfele a Mezőség kapuja. Feltúrva az utcák, akkor vezették a gázt. A tanárok feladata volt foglalkozni az analfabétákkal, szervezni a kollektív gazdaságot, kultúrtevékenységet kellett kifejteni. Egy szegény családnál laktam, ahol fizettem a házbért és a kosztot. Ugyanúgy a kollégám is, aki mindig éhes volt. Én tudtam főzni, s azt beszéltük, hogy mi lenne, ha összeházasodnánk? De nem lehetett, mert Csősz Ferenc csak 18 éves volt. Végül 1958. augusztus 23-án esküdtünk. A férjem rétyi volt, igazi székely. Menyasszonyi csokornak a rétyiek 11 darab tündérrózsát hoztak a Rétyi Nyírből. Az ’58-’59-es tanévet házasokként kezdtük. A mezőfelei parókia szomszédságában laktunk, ahová gyakran mentünk be esténként a hátsó kiskapun – biza nem nézték jó szemmel a vezetők, ha valaki pappal barátkozik! –, hogy megtanuljuk az írásos varrását Nagy Ödön tiszteletestől. Akkor ismerkedtem meg a lelkész testvérével, Nagy Olga írónővel, meseesztétával, aki gyakran jött le Kolozsvárról, és több időt töltött a faluban.
– Meddig voltak Mezőfelében?
– 1964-ig, amikor a Maros mente és a Nyárád mente közé szorult kicsi katolikus-unitárius faluba, Iszlóba kaptunk kinevezést. Ekkor szűnt meg a felső tagozat Mezőfelében. Iszlóban a férjem volt az igazgató, és én továbbra is magyart és zenét tanítottam. Villany, telefon nem volt, a főút feldúlva, aszfaltoztak. Kevés gyermek volt, pedig ide jártak az ehediek is. Ápoltuk a falu régi hagyományait, pl. az öregek táncát. Minden ősszel szüreti bált szerveztünk, dalcsoportunk volt, betanítottuk A néma leventét. Ősszel, mezőgazdasági gyakorlaton a nagyernyei kollektív gazdaságban szedtük a kukoricát. Annyi pénzt összegyűjtöttünk, hogy minden évben országos kirándulást szerveztünk, egy 50 férőhelyes busszal bejártuk az egész Székelyföldet, a csángó vidéket, eljutottunk a Fekete-tengerig is. 1967-ben kidőlt az iskola egyik fala. Nem volt több nyári kirándulás. Egy nyáron át kalákában bontottuk a régi iskolát, három évig építettük – szintén kalákában – az új iskolát. Harmonikát vettünk, hogy Csősz igazgató bácsi minden szombaton este muzsikáljon kalákatáncot. A lejtős udvarból földgyaluval és kalákásokkal sportpályát építettünk. Körbeültettük hársfákkal.
1970-ben autót vettünk. Ahányszor mentünk haza Rétyre, mindig megálltunk Farkaslakán. Egyik nyáron a két Szervátiusz épp faragta a Tamási-emlékművet. Iszlói szilvapálinkával, kaláccsal kínáltuk meg őket. Bementünk Tamási Gáspár bácsihoz, akinek épp akkor jelent meg a Vadon nőtt gyöngyvirág című könyve. Meghívtuk Iszlóba egy író-olvasó találkozóra. Az iskolában a megengedett köszönési mód az Előre a szocialista faluért! volt. Igazi ünnep volt, mikor megérkezett hozzánk a kedves, kicsi öreg. Belépett a zsúfolásig telt terembe, és így köszönt: Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus!
– Hogy kerültek Disznajóra?
– 1975-ben, amikor Iszlóban is megszűnt a felső tagozat, tovább kellett állnunk. Így kaptuk meg a disznajói tanítói katedrát, én az óvodához kerültem. Már az elején észrevettem, hogy a falu különösen sok régi dallamot megőrzött. Csodálkoztam, hogy itt mindenki énekel, és főleg olyan dalokat, amelyeket addig nem hallottam. Azt is elárulták, hogy létezik a falu nótája, amely – ezt már a zenetudósok mondták – azonos egy csuvas dallammal. Úgy látszik, hogy ezt keletről hozták magukkal őseink. Sehol máshol nem ismerik, csak itt: Magyarón és Holtmaroson. 700 dalt írtam össze, amiből később 100 megjelent a Megáradt a Maros című disznajói daloskönyvemben.
– Honnan a zene iránti vonzalom?
– Az ének, a zene egész életemben fontos volt. Édesapám kántor volt, de otthon is gyakran odaült a harmóniumhoz; mi körbeálltuk és énekeltünk. Munkánkban is mindig az ének, a zene volt az első helyen: öregek tánca, dalcsoport, fonójelenet, sorozás, A halálra táncoltatott lány, Háry János – minden műsorunk csupa zene volt.
– Mikor kezdték el a gyerekek zenei oktatását?
– Már az óvodában. Megismertettem velük a magyar gyermekdalkincs nagy részét, mellette sok népdalt tanítottam. A tanítás egyben művészet is, mellyel a mester beírja a gyermekek lelkébe azt, ami az ő szívében van. Így terjed lélektől lélekig a letörhetetlen életöröm, az életerő, amely megmaradásunk biztosítéka. Most is ez kell továbbmozdítsa az apadó közösségek összetartását, hogy megmaradjanak. Erdélyi sorsunkat mi magunk kell egyengessük.
– Hogy kerültek külföldre 1989 után?
– Nagyon szeretek festeni. A konyhám falát a figurás rongyszőnyegek mellett (melyeket saját szövőszékemen szövök) saját festményeim díszítik. Az óvodásaimmal is megszerettettem a festést, 1979–1989 között közel félszáz óvodásom rajza jelent meg a gyermeklapokban. Az óvodában állandó rajzkiállításunk volt. Fodor Sándor író, a Napsugár szerkesztője biztatására tovább is együtt festettünk 18-20 fiatallal. Egyik kiállításunkat meglátta Bandi Dezső, és meghívott minket a szovátai festőtáborba. 1993-ban Makkai Lilla kisoroszi református lelkész, Makkai Sándor egykori erdélyi református püspökünk unokája tehetséges fiatalokat toborzott az általa létrehozott Protestáns Ifjúsági Művészeti Misszióba. Minket is felfedezett, s így 1993 nyarán két hetet töltöttünk a Szentendrei-szigeten, ahol nemcsak festettünk, hanem végig énekeltünk. Betanultuk Tolcsvay Béla Napfény fia című zenés darabját, melyet 18 disznajói fiatal adott elő többször, s a magyar tévé is bemutatta. A következő nyáron házigazdánk, Illés Lajos Cantus Hungaricus című zeneművét tanultuk be, mellyel 1995–1996-ban végigszerepeltük a Felvidéket, majd itthon szilágysági körúton és nagyobb erdélyi településeken adtuk elő. A legbüszkébb a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban tartott előadásunkra vagyok, ahol Fodor Imre polgármestertől virágkosarat kaptam.
– Kik segítették a magyar kultúra ápolásában és továbbadásában?
– Leghűségesebb társam, akivel 32 évet dolgoztam, Csősz Ferenc volt. Úgy éreztük, hogy együtt hegyeket tudunk elmozdítani. Az ő munkássága a magyar forradalomtól (1956) a román forradalomig (1989) tartott. Korán mellém szegődött; olyan belső tűz hajtotta, hogy két életre is elég lett volna az a munka, alkotás, megvalósítás, amit összehozott. Ötvenévesen, ereje teljében távozott 1990. március 5-én. Búcsúszöveget Fodor Sándor írt, aki a Keresztyén Szóban Csősz Ferenc tanító úr fejfájára címmel egy megható, szívből jövő nekrológot hagyott az utókornak. Magyarországi orvosa, aki megoperálta, a következő szöveget írta egy emléklapra: „Aki téged mindenestől teremtett, mindenestől visszakövetel magának”. A sírnál K. Kiss Ferenc, a Mezőség apostola mondott búcsúbeszédet. Társam halála után a felnövő tanítványaink immár kollégákként álltak mellém: Nagy Enikő tanárnő, Vita Piroska tanítónő, Vita Melinda óvónő és még számos tehetséges fiatal, akik tevékenyek, megbecsülést és hűséget kapok tőlük. Minden évben megszervezik a betlehemes játékot és húsvétkor tojásfát állítanak a falu központjában. Az asszonyok nőszervezetbe tömörültek, ők rendezték be a falumúzeumot meg a Csősz Ferenc-emlékszobát, szervezik az ünnepélyeket, évfordulókat. A múlt feltárásában nagy segítségemre volt Zsigmond Janika Jánosné, aki segített az óvodatörténet elkészítésében, a régi dalok felkutatásában, a hiteles falukép megalkotásában. Itt született 1935-ben, az ’50-es években itt volt óvónő, 2023-ban hunyt el.
– Az erdőszentgyörgyi Rhédey-kastélyban az angol királyi ág erdélyi gyökereiről tartott előadást. Meglepett, hogy Károly király legrégebbi ősei anyai ágon nem Erdőszentgyörgyről, hanem Disznajóról származnak.
– A disznajói Bornemissza Judit az ősanyjuk az erdélyi Rhédeyeknek, Erdőszentgyörgyre ment férjhez Kornis Ferenchez. Lányuk, Kornis Margit 1627-ben Rhédey János felesége lett. A Kornis-kúriát 1628-ban Bethlen Gábor fejedelem nekik ajándékozta a többi Kornis-birtokkal együtt. Rhédey János és Kornis Margit az őse az összes erdélyi Rhédeynek. Rhédey László és Thoroczkai Mária Disznajón éltek, a templom alatti kriptába temetkeztek. Ők voltak Rhédey Claudia dédszülei. Rhédey Claudia unokája pedig V. György angol király felesége lett, Erzsébet királynő nagyanyja. Claudia első unokatestvér volt a mi Lajos grófunkkal, a Fráter testvérek nagyapjával és az összes disznajói Rhédey ősével. Így a Buckingham-palotából Disznajóra is nyúlik egy gyönge aranyszál…
– Ön kire büszke, akivel találkozott élete folyamán?
– Fodor Sándorra, akinek biztatására több gyermekrajzot és festményt küldtem be a Napsugárnak. 1981. március 16-án ellátogatott hozzánk is; szép műsorral köszöntöttük, bemutattuk a Csipike egy részletét. Az óvoda falát nagy méretű Csipike- és Tipetupa-képekkel díszítettem ki. Már közel volt a névnapja, s egy írásos kézimunkát ajándékoztam neki. A falvédőre ezt hímeztem: Süss ránk fényesen szép NAPSUGÁR. Ahányszor vetítik a tévében a Haza a magasban műsorban a Fodor Sándorról készült filmet, mindig ott látom a falon a disznajói feliratos falvédőt. Másik híres személy Tolcsvay Béla, aki végig velünk volt a kisoroszi táborban, énekelt, gitározott, megtanította testvére, Tolcsvay László Talpra magyar című alkotását, Petőfi megzenésített versét. Mi is megtanítottuk Tolcsvayt a disznajói Nagy énekre. Utolsó este mind a 100 sorát elénekeltük. Egy másik nagy tehetség Illés Lajos volt, akivel együtt énekeltünk a templomban, mert ő volt a kántor, Makkai Lilla férje. Ismertem még Bandi Dezsőt, aki gyakran járt hozzánk, Bartis Ferencet, Székely Jánost, Király Lászlót, Tolvaly Ferencet. Mindannyiukhoz köt valamilyen emlék...
– Kérem, sorolja fel könyvei címét és megjelenésük évét!
– Néphagyományok Disznajón [monográfia] (1998); Disznajói Rhédeyek és Fráterek nyomában (2000); Akinek kívül is vert a szíve. Csősz Ferenc emlékezete (2003, első és második kiadás); Megáradt a Maros. Disznajói daloskönyv (2008); Néphagyományok Disznajón (2019); Fráter Lóránd, a nótás kapitány (2023). Utóbbi a napokban jön ki a Kreatív Kiadó gondozásában, még én sem láttam. Ezenkívül gyűjteményes kiadványokban is megjelent néhány írásom: Körbe körém, gyermekek (1993); Dolgozz, Macska! (népmese nyomán írta Csősz Irma); Mazsarszká Zsenscsiná. Aranypálca. Humoros rövidpróza-gyűjtemény, válogatta Bölöni Domokos (2021).
– Milyen díjat, elismerést kapott?
– Vámszer Géza-díjat 1994-ben, az EMKE-től. A 100 éves trianoni évforduló emlékére 2018. június 10-én kitüntettek a disznajói kultúrotthonban Csép Éva Andrea, a megyei nőszervezet elnöke kezdeményezésére. 1996–98 között többször nyertem díjat a budapesti Néprajzi Múzeum által meghirdetett országos néprajzi és nyelvjárási gyűjtőpályázaton. Írásbeliség Disznajón című néprajzi dolgozatommal első díjat és pénzjutalmat nyertem, 1991-ben a szentiványi Gyöngykoszorú találkozón a legszebb népviseleti ruhámért Kallós Zoltántól egy lemezt kaptam.
