Titokzatos jegenyék
2024-07-12 10:54:00
- Bölöni Domokos
A jegenyét némelyek kanadai nyárfának mondják. Ez valami tétova elvágyódást is jelenthet, ki tudja. Senki sem csúfolódik a jegenyesorral. Nem gúnyolják vattafának. Mert hiszen a dombi temetőhöz vezető út szélén nem ártanak; senki sem tüsszent miattuk, tétován szállongó virágaik üzenetét hamar szertefújja a pajkos hegyvölgyi szél. Történetük a köznapok homályába vész. A termelőszövetkezet eleget tett az éppen divatos utasításnak, követni kell a szovjet példát, hiszen Jeszenyin szülőföldjén milyen hasznos, főleg pedig mert alapanyag a faiparnak. A környéken sehol egy gyufagyár, a lerakatban csupa fenyő és bükk. Elvtársak, dugjuk össze a fejünket, nyakunkon a sok csemete. Mitévők vagyunk.
A pap lekezel az elnökkel, így szól:
– Ott az a meredek út, amelyen az elhunytakat viszi a szekér végső menhelyükre. Hát ott senkit sem zavar, sőt.
Ez a „sőt” tetszik a brigádosoknak is. Nosza, gödörásó kalákát rendeznek, a pionírokat is kivezénylik. Hazafias dallal és gyermeki kedvvel plántálják a csemetéket.
Nem nőnek akkorára, mint őshonukban – amely hol is van? –, egyik-másik némi elhajlást produkál, de ilyen az osztályharc, a renitens elemeket el kell távolítani. Kissé foghíjasra sikeredik hát a fasor. A halottakat nem zavarja, az élők pedig, miután szomorúan felkísérték a koporsót a dombi temetőbe, hazafelé, egy kis kalács és pálinka vigaszával oldódva, mondhatni büszkén ereszkednek alá, az őrállók tisztelgése közepette.
Módos elvtársi halott esetén fúvószenekar dukál. Külön élvezet, hiszen hazafelé már azt bandázzák, hogy jóestét kívánok, megjöttek a vásárhelyi huszárok.
A pionírok aktív szerepet vállalnak a koszorúk elhelyezésében. A fák is pionírok, magyarázza a tanító kisasszony; utat nyitnak a természetnek, hiszen sok virágot és magot szórnak szét a szélben, hogy abból egy kevés meg tudjon valahol tapadni, vagyis a megmaradást szolgálja.
A közösség együtt szuszog a környezettel. A halottak is részei a természetnek. Aki a természettel él, a jegenyék vattázását is szépnek tartja, mint japánok a cseresznyevirágzást.
Persze aki eltávolodott a természettől, azt bosszantja. Az osztályellenség három váltásban álmatlan.
Felejtődik a gyufának való puhafa. Talán nem is jegenyéből. Naná, hogy műfából, persze.
Ügyes vállalkozó felvásárolja a dombot, temetőstül. Nagyszerű szomorúházat építtet az óriáscipó-tetőre, ahol a bűnbocsánathoz komplett szolgáltatás jár. Az elhunyt szállítása is hűtött tükrös kocsiban bonyolódik.
Nincs szükség dombra tántorgó menetre, sem bandázásra. Odafenn zenét is biztosítanak, a végrendelkezés vagy a gyászoló család kívánsága szerint.
Okafogyottá válik tán maga a halál is.
A fák némán fájlalják a rokonszenv permanens csökkenését.
Legsajgóbb nem is az élők hálátlansága, hanem a reményvesztett lelkek tehetetlensége.
A dombi utat leaszfaltozzák, sáncot betonoznak, átereszek dirigálják a záporok forgalmát.
A fák szomorú szívvel lépnek ki a tájból.
Biztonsági kamerák (könnyeken át, homályosan) rögzítik a jegenyék kimúlását. Ám egy didergő hajnalon elszántan megrázzák magukat, majd szédelegve indulnak a tüzelőanyag-raktár felé. Vonulásukat jótékonyan fedezi a folyóról feltörekvő sűrű gyászköd.
Néhányan irányt s ösvényt tévesztve a komplexum, a modern halottasház közelében találják magukat.
Lázadás!...
Adminisztrátor úr munkásokat mozgósít sietve. Déli egy órakor big-big szertartás, főnöki parentáció, megyei és országos muftik krémjével.
Jönnek a vipek!, riogatja alkalmazottait a derék munkaadó.
Aki pedig ma itt elsiratódik: az bizony nem akárki.
Érdemdús fődemokrátor.
A nagy bumm elején mindjárt politikusként jegyeztette be igényét az örök rablásmezőkre. Pár esztendeje még övé volt a fél város. Bónuszos amnesztiával szabadult.
Visszatérését a minap fényes banketten ünnepelte a regnáló elit.
Az alkoholos italok közül a pezsgő a legártalmasabb.
Takarítsák el onnan az öngyilkos jegenyék csonkjait, kiabálja a bánatdirektor. Az egész imidzsrontó szárazságot!
Olyan legyen minden, mint egy fényes muránói tükör!
Ez értve. A melósok rábuzdulnak. Nekik is van olyanjuk, ekte und bekte...
A vásárhelyi bolhapiacról.
*
Két csenevész jegenyécskét, kidobottat, még az ültetés idején: az óriáscipó fölső csücskébe csempészett az ősidők óta ott szolgáló öreg sírásó.
Hogy ideje jöttével árnyukban üdülve gyönyörködjék majd – a mélyben, a jeddi erdő szélén ideiglenesen tartózkodó kékrókák pajkos játékában.
A kis fák szép sunyin nődögéltek. Csakhogy a sírásót, pedig kukkert is szerzett, idejekorán kidobta az új direktor, nem túlzottan mondvacsinált iszákossága miatt.
A két jegenyéről mindenki azt gondolta: a főnöknek kellenek.
Melyiknek, melyiknek, hát melyiknek nem.
De az, ugye, még nem halt oda.
Két varjút is megbírnak már. Azok külön is énekelnek, holtaknak, élőknek vegyest.
Szabadidejükben a madarak a gödörásó álmát dédelgetve méregetik a jeddi erdőt, ahol suttyomban, civilben fészkelnek.
A ragadozóktól igencsak félnek. De csak kóbor kutyát látnak.
Kékrókának nincsen híre.
Igazolást látszik nyerni ama hiedelem, hogy a rókatelep néhány megmaradt egyedét a hatóságok, a fenyegető háborús helyzetre tekintettel: titokban besorozták aranysakálnak.
