Titok a génekben

A 90. évét töltő Krón Ernő nyugalmazott bábszínész, aktív díszkönyvkötő mester ma is abban a Sáros utcai lakásban él és dolgozik, ahol született, s ahol édesapja és nagyapja mesterségét folytatja percnyi pontossággal betartott napirend szerint.  

Fotó: Bodolai Gyöngyi

Vásárhely legidősebb bonvivánját látta vendégül Markó Enikő a Belvárosi szerdák februári rendezvényén. A 90. évét töltő Krón Ernő nyugalmazott bábszínész, aktív díszkönyvkötő mester ma is abban a Sáros utcai lakásban él és dolgozik, ahol született, s ahol édesapja és nagyapja mesterségét folytatja percnyi pontossággal betartott napirend szerint. A jó hangulatú, Vásárhely múltjának sok jellegzetes pillanatát, eseményét felelevenítő, humorral átszőtt beszélgetés kezdetén megmutatta a kisgyermekként viselt hátulgombolós pendelyét, amelyet édesanyja megőrzött számára. Az öt leány mellett az elismert Krón család egyetlen fiúgyermekeként már a kezdet kezdetétől a nők határozták meg az életét. Mivel édesapját lefoglalta a munka, édesanyja volt a gyóntatója. A népes család tagjai csak szigorúan beosztott életmóddal tudtak élni, ezért ő maga is ezt vitte tovább. Ma is emlékszik a Stefánia kilincsén a karikára, ami lehetővé tette, hogy kisgyermekként kinyissa az óvoda kapuját, ahova annak idején édesapja is járt. A ferenceseknél kezdte az iskolát, s ott volt az első fellépése. Az egykori kisfiú az édesapja által fekete lakkpapírból készített cilinderrel a fején szavalt. A Római Katolikus Gimnázium Nagy István kórusában énekelt, s a kis-érettségi után a családi műhelyben kezdte el a munkát, majd apja Budapestre küldte tanulni. Pályájának alakulásába a világháború szólt bele, s az idők színeváltozása szerint volt a magyar, s később a román hadsereg katonája is. Kedvezményezett helyzetét leendő felesége, a Szeben megyei nagybirtokos lány is elősegítette, akit 1946-ban vett feleségül. A jómód azonban csak két évig tartott, az 1948-as államosítással kitelepítették a családot és a birtokon kívül elvették a könyvkötőműhelyt is. Krón Ernő előbb a szövetkezeti, majd az egyetemi nyomdában dolgozott, ahol jó kapcsolatot alakított ki a professzorokkal. Édesapja nyomdokaiban a Székely Színház körüli pezsgő élet vonzotta a jól táncoló és énekelő, szívesen színpadra lépő, és műkedvelőként rendezést is vállaló fiatal férfit, aki válását követően egy színésznőbe lett szerelmes. Vele együtt szívesen merült bele a vendéglős, mulatós társasági életbe. Ez a kapcsolat újabb fordulatot hozott az életében, s szellemi mentorának tanácsára vállalt állást a Bábszínháznál, amely akkor a Székely Színház részlege volt, s elképzeléseik szerint a nagyszínpad felé nyíló kaput jelenthette volna. Az új mesterséget azonban annyira megszerette, hogy maradt, és sikeres bábszínészként bejárta a világot, egzotikus országokban vendégszerepelt. A bábszínháznál újabb társat talált, akit feleségül vett. A kellemes események mellett a gondok továbbra sem kerülték el, édesanyját gutaütés érte, édesapja combnyaktörést szenvedett, és 11 évig ápolta. 1976-os nyugdíjazása után visszatért édesapja mesterségéhez. 37 éve a könyvkötésnek él, s az ipartörténeti múzeumnak számító műhelyben továbbra is a régi technológiával dolgozik. S mert a nők továbbra is jelen vannak az életében, tanítványai között, akiket nagy szeretettel oktat, sok a fiatal lány, s a karmelita apácákat is ő tanította a mesterségre. A szigorú napirendtől ma sem tágít, s amikor Markó Enikő a szabadidő eltöltéséről érdeklődik, csodálkozva kérdez vissza, hogy az milyen. Élete érdekes, változatos volt, a sok szép perc, élmény mellett megannyi keserűséggel.

– De azért itt vagyok – mondja szálegyenes termetével, huncut tekintetével, s hozzáteszi, hogy mindenünk romlik, csak az erkölcsünk nem. A hosszú élet titkát a génjeiben őrzi, hisz felmenői is megérték, sőt túlélték a százat. A beszélgetés végén egy dallal köszön el a közönségtől, s magával viszi a rengeteg el nem mondott emléket, amit egy esti beszélgetésbe sajnos nem lehet belesűríteni.