Tisztelgés a mezőfelei szoborállítók előtt

„A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia – s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben. A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hűek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol – még közvetve sem – igazoljuk a gyilkosokat. (…) A magyar vér oly nagy értéke Európának és a szabadságnak, hogy óvnunk kell minden cseppjét.” 

 (Albert Camus Nobel-díjas francia író: A magyarok vére. Párizs, 1957 októbere)

 „Ötvenhat jelentősége nem a nagyszerű hősi tettekben, nem a példamutató cselekedetekben van, hanem az erkölcsi magatartásban, amelyet egy egész nemzet, a mi magyar nemzetünk tanúsított ott, azon a helyén a földnek, és abban a társadalomban, ahová Isten állította. Az összetartozásnak az a meggyőződése, amely egyszerre dobbantotta minden magyar szívét, úgy, hogy mindenki a másik helyett is érzett és tett – ez volt a nagyszerű, a világtörténelmi nóvum. Hogy csak pillanatokig tartott, az mellékes. Fontos az, hogy fölvillantotta az emberiség előtt ezt a lehetőséget.”

 (Dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász, az 1957. február 8-án véglegesített ENSZ-memorandum néven ismert terv szerzője, akit 1957. november 5-én a Kolozsvári Katonai Törvényszék életfogytiglani kényszermunkára ítélt. Vallomás 1956-ról. Kézirat, Kolozsvár, 1992. május 28.)

 Minden igyekezetem, tervem ellenére nem lehetek jelen 2018. március 11-én Mezőfelében az istentisztelet után Az igazság szabaddá tesz című kötet ismertetésén, a román gulágokat, a Duna-delta megsemmisítő munkatáborait megjárt, 110 éve Mezőfelében született Ábrám Sámuel gazdatiszt, agronómus, Kacsó Tibor mezőgazdasági szakközépiskolai tanár – 1931. február 7-én született, ugyancsak Mezőfelében – és Fülpösi Jenő (Dezső) tanár – 1934. augusztus 31. – tiszteletére és emlékére állított szobor leleplezésén. Annál is inkább fájdalmas számomra, hogy nem lehetek jelen az ünnepi istentiszteleten és az azt követő könyvbemutatón, szoboravatáson, mert a mezőfeleiek pontosan tudják, mennyire szeretem szülőfalujukat, több dokumentumfilmet is forgattam az itteni népművészekről.

A két per kutatójaként, a két pert külön kötetben bemutató szerzőként – 1956 erdélyi mártírjai címet viselő, tízkötetesre tervezett sorozatom egyik fontos kiadványaként – szeretném írásban is kifejezni tiszteletemet a mezőfeleiek, dr. Ábrám Zoltán EMKE-alelnök és Nagy László református lelkész előtt, hogy szobrot állítanak az érendrédi csoport perében – „az államhatalom megdöntésére irányuló fegyveres felkelés, ellenforradalmi szervezetbe való tömörülés és tiltott iratok terjesztésének” vádjával – öt év börtönbüntetésre ítélt Ábrám Sámuel – pontosan 110 éve, 1908. március 11-én született! –, a Kacsó Tibor nevével fémjelzett csoportban – „államellenes összeesküvés” vádjával – huszonöt év börtönbüntetésre, az 1959. április 2-án letartóztatott, kilenc év börtönbüntetésre ítélt Fülpösi Jenő tanár (a periratban Dezső – Dezideriu szerepel!) tiszteletére. Érmihályfalva után, ahol az elmúlt év végén állítottak szobrot az 1958. december 2-án kivégzett Sass Kálmán kiváló református lelkész, az „Érmellék Messiása” emlékére, Mezőfele a második olyan település, ahol szoborral adóznak falusfeleik példamutató helytállása, emberi tartása, a szülőföldhöz való ragaszkodásuk előtt. Kacsó Tibor közeli barátom volt, nem sokkal a halála előtt elkészítettem azt a mélyinterjút, amely a már említett kötet egyik fontos fejezete lesz, hiszen „összeszikráztatom” a prekoncepció alapján összeállított periratot a megélt, a megszenvedett börtönévek tanulságaival. Kacsó Tibor és a fia, Levente, ott volt az 1996 szeptemberében, egy héttel a magyar–román alapszerződés aláírása előtti időpontra tudatosan rögzített különös, általam szervezett „börtönlátogatáson”, amelynek jogosan adtam azt a címet: A halálmenet megismétlése. Peripraván, Luciu-Giurgeni-ben megtaláltuk, lefilmeztük az egykori, az 1950-es évek elején épített megsemmisítő munkatábor döbbenetes épületeit, a rabok alatt megkövesedett szalmát, a kovácsműhelyben a brassói Lay Imre és Lay György által készített három lópatkót, a hírhedt, a politikai elítéltek „szocialista öntudatra való átnevelését szolgáló kultúrtermet”, és mindannyian hazahoztunk legalább egy pár gumibocskort, amelyekben a rongyos rabruhába öltözött rabok a Duna befagyott jegén a borotvaéles nádat vágták. A mindig derűs, életvidám Kacsó Tibor arcára is ráfagyott a kacagás, amikor Luciu-Giurgeni-ben a helybéliek fenyegetően körülvettek, és azt kiáltották – miközben mi a Ne csüggedj hát, kicsiny sereg kezdetű zsoltárt énekeltük –: „Itt magyarok nem raboskodtak!” A mindig galambszelíd dr. Csiha Kálmánt, az Erdélyi Református Egyházkerület 1990 és 2000 közötti püspökét akkor láttam először ordítani: „Hogyhogy nem raboskodtak itt magyarok? Egy gennyes fertőzés miatt majdnem elveszítettem itt az egyik lábamat!” 

 Amikor Kacsó Tibort a mezőfelei református temetőben búcsúztattam, még hivatkozhattam erre a megismételhetetlen „börtönlátogatásra”. Akkor még az enyészet tette a maga dolgát, a peripravai lipovánok nem is közeledtek az épületek felé, mert azt mondták: elátkozott romok, ahol az elhunyt, agyonvert, kivégzett rabok lelke éjszakánként visszatér. Egy nyugati üzletember megvásárolta a területet, állítólag négy-öt csillagos szállodákat akar építeni a Duna-delta egykori poklai helyére. A marosgezsei származású (az élet furcsa fintora, hogy Kacsó Tibor szabadulása után 1971 és 1974 között a gezsei állami gazdaságban dolgozott! – T. Z.) szadista verőlegényt, matuzsálemi kort megélt egykori börtönparancsnokot, Ioan Ficiort – akinek a kezéhez 103 ártatlanul agyonvert, agyonkínzott politikai fogoly vére tapadt – azóta húsz év börtönbüntetésre ítélték, az elkapartak földi maradványainak DNS-mintái alapján próbálják azonosítani az áldozatokat. Mindezt azért is hangsúlyozom, mert az 1996-os „halálmenet megismétlésének” három püspök, dr. Csiha Kálmán református, Mózes Árpád erdélyi magyar evangélikus püspök, és Kiss Béla evangélikus püspökhelyettes, két református lelkész – a 2017-ben, 90 éves korában elhunyt Varga László marosvásárhelyi lelkész, a 2004-ben Budapesten elhunyt Fülöp G. Dénes, a Vártemplom posztumusz Magyar Örökség díjas lelkésze – egyöntetűen megfogalmazták a koncepciós perek legfontosabb tanulságát: „Csak azok élték túl a romániai börtönöknek a szovjet gulágokat is túlszárnyaló embertelenségét, kínzásait, akikben volt kellő hit és humorérzék!” A ma Mezőfelében felállított szobor ennek a töretlen hitnek és a szenvedések fölé emelkedő sztoikus humornak – mintha mindez nem is velük történt volna! – hitvallásnak is emléket állít. Az érendrédi csoport és a Kacsó Tibor nevéhez kapcsolódó per történetét azért taglalom egy közös kötetben, mert mindkettőben sok a közös vonás: egyrészt a szülőfaluból, Mezőfeléből hozott szabadság- és igazságszeretet, másrészt az a rebellis hajlam, amely a marosszéki székelyeket mindig is jellemezte. A román kommunista diktatúra mindhárom perrel – a Fülpösi Jenő elleni koncepciós perre is utalok! – példát akart statuálni: az Érmelléken, a székely Mezőségen megfélemlíteni a települések hangadó, legtehetősebb vezetőit, hogy majd játszi könnyedséggel a hatalom által görcsösen és minden eszközzel erőszakolt kollektív gazdaságba tereljék a falvak lakóit, ezzel szétverve mindazt, amit rendtartó székely, illetve partiumi magyar faluközösségként tart számon a kollektív emlékezet.

 A magyar forradalom és szabadságharc leverése kiváló ürügyet jelentett a már korábban a nemzeti kommunizmus útjára lépett, a „Balkán Machiavellije”, Gheorghe Gheor-ghiu-Dej által vezetett román hatalom számára. A romániai magyarság számarányához viszonyítva nagyobb véráldozattal fizetett az 1956-os forradalom eszméivel való teljes azonosulásért, mint Magyarország! Az Illyés Gyulának tulajdonított metaforával szólva: „a tigris karmaiba esett énekes madár, Magyarország sikolyát” legelőször az erdélyi magyarok hallották meg. Néhány órával a magyar forradalom kitörése után Nagyváradon, Szovátán elkezdődtek az első szervezkedések. A kolozsvári Bolyai Tudományegyetem diákjai 1956. október 24-én Mátyás király szülőházában – a híres lovagteremben – öt pontban fogalmazták meg a követeléseiket. A legfontosabb követelésük az egyetemi autonómia megteremtése volt. A derekak kiegyenesedtek, az arcok kisimultak. Dr. Dobai Istvánnal szólva: minden magyar a másik helyett is tett, ez volt a világtörténelmi nóvum. Alig 12 nap alatt Magyarország a 20. században először világtörténelmi szerephez jutott. Sajnos soha nem volt annyira nyilvánvaló, hogy Magyarország sorsa a nagyhatalmak közötti egyezkedésektől függ. Az Amerikai Egyesült Államok számára volt a legkellemetlenebb a magyar forradalom kitörése: nyilatkozataiban a demokrácia őreként tüntette fel magát, miközben a háttérben a második világháború után létrejött status quót igyekezett fenntartani. Az ENSZ-ről is akkor derült ki, hogy valójában sóhivatal: a „magyar kérdést” ugyan napirendjére tűzte, de a nyilvános tárgyalásokon semmilyen döntés nem született. A színfalak mögött az amerikai, angol, francia küldöttségek egyezkedtek, a magyarok feje felett döntöttek. Kádár János és kísérete 1958. február 20-a és 28-a között Romániába látogatott. Kállai Gyula államminiszter, az MSZMP KB titkára 1958. február 25-én – az idén volt a katasztrofális „látogatás” 60. évfordulója! – Marosvásárhelyen a Simó Géza bútorgyárban jelentette ki: Magyarországnak semmilyen területi követelése nincs a szomszédos országokkal szemben, majd vaskosan csúsztatott: a magyar „ellenforradalom” elsősorban Románia területi integritására jelentette a legnagyobb veszélyt. Ezt követően kérte a román hatóságoktól az „ellenforradalmár-gyanús” elemek példás megbüntetését. A román „igazságszolgáltatás” azonnal reagált a felhívásra: Kádárék Bukarestben tapsoltatták magukat, amikor 1958. február 27-én Fodor Pál csíkszeredai vasút-, híd-, útépítő mérnököt – Fodor Imre marosvásárhelyi polgármester édesapját – huszonöt évi kényszermunkával, Csiha Kálmán arad-gáji református lelkészt tízévi szigorított fegyházbüntetéssel sújtották! Az 1956. október 24-én kezdődött és 1966-ig tartó példátlan retorziónak több ezer áldozata van: 1956-ban 2431, 1957-ben 2797, 1958-ban 5170, 1959-ben 8964 személyt állítottak hadbíróság elé. A Szekuritáté 1957 és 1959 között 430 „ellenforradalmi szervezetet” „leplezett le”, „göngyölített fel”. E példátlan retorzió áldozata a három mezőfelei kiváló értelmiségi, akiknek az emlékére ma szobrot állítanak Mezőfelében. 

 Kacsó Tibort, Ambrus Miklóst és Szabó Bélát – mindhárman a csíksomlyói mezőgazdasági szakközépiskola tanárai, kiváló agrárszakemberek – 1959. július 10-én tartóztatták le. A Kolozsvári Katonai Törvényszék 1959. szeptember 8-án marosvásárhelyi kiszállásán ítélte el őket: Kacsó Tibort 25, Ambrus Miklóst 18, Szabó Bélát 12 év börtönbüntetésre. Az érendrédi csoport tagjait 1959. november 3-án – mindenre kiterjedő házkutatás után! – tartóztatták le. A Kolozsvári Katonai Törványszék a 872/1960. szeptember 3-i ítéletével Bújdosó Géza érendrédi állatorvost – akkor 58 éves volt – 15 év kényszermunkára, Kovács Lajos állategészségügyi technikust – 28 éves volt – 10 év szigorított fegyházbüntetésre, Szaleczki Miklós nyugdíjas kántortanítót – 75 éves volt! – 7 év, Ábrám Sámuel gazdatisztet, dr. Ábrám Zoltán nagyapját – 52 éves volt – 5 év, dr. Avasán Gyula körorvost – 32 éves volt – 4 év, Fischer Lajos tanítót – 38 éves volt – 4 év, Kiss Miklós gazdálkodót – 37 éves volt – 3 év, Truckai Sándor kovácsot – 50 éves – 3 év börtönbüntetésre ítélték. Ez volt az egyetlen olyan politikai per, ahol a koronatanú és másodrendű vádlott megtagadta a korábbi, veréssel kicsikart vallomást, így a mellényszabóból hadbíró őrnaggyá, majd alezredessé avanzsált Macskási Pavel (Pál) nem hirdethetett halálos ítéletet. A bebörtönzöttek nagy része a 411/1964-es államtanácsi rendelettel szabadult. Románia az egyetlen ország, ahol nem volt amnesztia! Amerikai nyomásra a büntetés le nem töltött részét elengedték. Ez volt a hírhedt „graţiere”.

 Most, amikor néhány perc múlva sor kerül a három mezőfelei politikai elítélt tiszteletére emelt szobor leleplezésére, fontos hangsúlyoznunk: Mezőfele a magyar forradalom hatására alakult szervezkedések egyik fontos központja. Az elítéltek helytállásából erőt meríthetünk! A kommunista diktatúrákhoz intézve kiáltjuk világgá Székely János 1973-ban írt A vesztesek című versének kvintesszenciáját:

 „A győztes igaza meghal.

 A vesztesnek igaza lesz.

 Mióta a világ a világ,

 Az nyer igazán, aki veszít.”

 Ezekkel a gondolatokkal vegyék birtokukba a pelikános szobrot. Gloria victis! Ábrám Sámuel, Kacsó Tibor és Fülpösi Jenő a mindenkori győztesek közé tartozik!

 

 A 2018. március 11-i emlékhelyavatáson részletek hangzottak el a tanulmányból.