A természet kalendáriuma LXIV.

Minap Abosfalván kaptam lencsevégre őket. Füsti fecskék (Hirudo rustica) röptették fiókáikat, s a repülésleckébe belefáradva a kicsik enni kértek. A szülők pedig még egyszer megetették őket. A közelítő őszben nyármarasztaló pótcselekvése a madárnak.

Tanítás és etetés füsti fecskéknél

Minap Abosfalván kaptam lencsevégre őket. Füsti fecskék (Hirudo rustica) röptették fiókáikat, s a repülésleckébe belefáradva a kicsik enni kértek. A szülők pedig még egyszer megetették őket. A közelítő őszben nyármarasztaló pótcselekvése a madárnak.

Az ősz közeledtét sejdíti néhány augusztus végi naphoz fűződő természetvarázsló szokás is. Egyet hadd említsek csupán: a bertalanvajas – Bertalan napján, augusztus 24-én köpült vajjal készült – perecnek betegségűző szerepe volt alig száz éve is.

„Sír-e, nevet-e Bertalan orcája,

attól függ, milyen ősz borul a világra.”

Mai napi kalendáriumunkat Bertalan apostol történetével Indítom. Az Aranylegenda tudósítása szerint előbb Itáliában hirdette az evangéliumot, s emellett gyógyított és ördögűző is volt. Később Örményországban is ezt tette; itt halt mártírhalált. Arszakész örmény király, félve tanításait, előbb megvesszőztette, majd megnyúzatta, és keresztre feszíttette, végül lefejeztette.

Az elevenen való megnyúzás nem volt ritka a rómaiak idejében. Szent Bertalant gyakran ábrázolták a képzőművészetben, bizonyára borzalmas halála miatt. Legismertebb ábrázolása Michelangelo Utolsó ítélete a Sixtus-kápolnában. Bőrét kezében tartva festette meg őt Michelangelo, a lenyúzott bőrön a művész saját arcvonásaival.

A nyúzókés, a kacor alakjában a szőlőmetsző késre emlékeztet, így vált Bertalan a szőlőhegyek védőszentjévé. Egyes helyeken a szüret, s más őszi határbéli munkák – szántás, vetés – kezdőnapja a Bertalané. III. Ottó német-római császár 999-ben Rómában a Tiberis szigetére építtetett templomot az apostol tiszteletére, éppen Aesculapius egykori szentélye mellé. Így Bertalan a keresztény Rómában a gyógyítás égi pártfogójává nemesedett.

„Az én lábam nyomát pedig eltemetheti a hó, de síromon soha nem lesz korhadt a fejfa, de a felém boruló domb virágos lesz mindig, tudom. És emlegetni fognak engem is, apáimat is, az én véreim: unokáim unokái, mint ahogyan én is megemlékezem nagyapáim, dédapáim, ükeim és őseim dolgairól. Inni fogják a bort, mint én, pipázni fognak és járni fogják az erdőt és a hegyeket, ahol az én lábam taposódott egykoron, és nyugodni fognak mellettem majdan egyszer.

Az én munkámat folytatják ők és az én életem örökkévaló lesz bennük.

Mert én itthon maradtam.

Mert én csak folytatása akarok lenni apáimnak, és munkám folytatása az ő munkájuknak. Ezért.” – írta még 1910–11-ben a Régi Kalotaszegben.

Egyszer láttam. Messziről. A Kultúrpalota dísztermében őt köszöntötték 1968-ban – ha jó az emlékezetem –, a 80 éves Kós Károlyt. A ka-kasülőről néztük végig azt a gálaműsort. Emlékszel-e kedves Olvasóm, netalán Te is ott voltál?

Aztán 1977 késő augusztusában költözött ki a Házsongárdba.

Ha a Budapesti Állatkert Madárházának központi termében felfelé lendül a tekintetünk, ólomüveg ablakokat látunk. Ide álmodta Kós Károly és Zrumecky Dezső azt a madárkvartettet, aminek elkészítése csak évszázaddal a Madárház felépítése után valósult meg. Az ablakok közül három hazai madarakat jelenít meg: fecskét, szalakótát és jégmadarat, a negyediken ausztrál vendég, a királypapagáj látható. 1909-és 1912 között, az Állatkert átépítésekor ezek a díszablakok nem készültek el. Eredeti vázlat is csak egyről maradt fenn, a többire csak a látványterv adott némi támpontot. Elsőnek a repülő fecskéket ábrázoló ablak készült el, 2002-ben a többi. Az ablakok saját megvilágítása csak 2009-ben valósult meg.

130 éve, 1883. augusztus 26-27-én tört ki a Krakatau-vulkán a Szunda-szorosban. Természetkalendáriumunk névadója, a XX. századi erdélyi magyar természettudományos ismeretterjesztés legnagyobb alakja, ifj. Xántus János utolsó ismeretterjesztő cikkét már halála után, éppen harminc évvel ezelőtt közölte A Hét.

„A legtávolabbi pont, ahol még észlelték a robbanások furcsa morajlását, a 4811 kilométerre fekvő Rodrigez-sziget volt” – írja posztumusz cikkében Xántus János. „A Krakatau kétharmada a levegőbe repült. Az ezt követő szeizmikus árhullám 36 ezer ember életét követelte. Emberfej nagyságú vulkáni »bombák« hulltak 25-30 km-re a kitöréstől, ökölnagyságúak több tíz kilométeres távolságban. Becslések szerint az explózió hanghullámai Földünk egyharmadára kiterjedtek.

A hegy felrobbanását követte annak a hatalmas félkörös medencének (kalderának) a keletkezése, melybe elképzelhetetlen erővel zúdult az óceán vize.

A vulkáni hamufelhő egészen a sztratoszféráig emelkedett, éveken át látványos alkonypírt keltve.”

Gondoljuk csak el, az 1800-as évek vége felé járt a világ akkor. Az impresszionisták kora ez: a lángzó-piros alkonyok, a lila hajnalok, az azonnal megfestendő, pillanatról pillanatra változó benyomások felhői ekkor jelentek meg az egyetemes festészetben. Régi képen Paál dédnagyapám kárminpirosban játszó lila alkonya üzen: ő látta ezeket az alkonyokat, s ilyen színekben látta volt azokat.

Ma már fakóbbak a színek, csak az ég alja marad vörös, mint a népdalban.

Arra alá, jaj, de vörös az ég alja,

a babámnak nem tudom, mi a baja.

Akármerre fordítgatom az ölembe,

nem szól semmit, bánatos a gyönge szíve.

Maradva kiváló tisztelettel, kívánok esőt szőlőbe, szellőt fecskére, vörös, de enyhe alkonyatot a Vásárhelyi Forgatag idejére.

Kelt a 2013. augusztus 24-én, őszkezdő Bertalan napján