A természet kalendáriuma (CXLII.)

Gyep-trónján a Tavasz-kunyhónak,

Öreg csont, újra itt ülök.

Tágult szemekkel és nyugtalanul

Hevülök.

 

A Tavasz-kunyhó fala: álom.

Szőnyege: múlt. Tetője: vágy.

S avarra vetve gúnyosan, puhán

Kész az ágy.

 

A Zavar, a Tavasz leánya,

Minden sarokból rám nevet

S bedúdolnak ős, trágár dalokat

A szelek.

 

Ez az a nász, amit ígérnek

S amit soha meg nem kapunk.

»Holnap«, súgja a végső Tavasz is

S meghalunk.

 

De várok a Tavasz-kunyhóban

S a nász-vágy mindig tegnapi:

Elment örökre, vagy sohse jön el

Valaki.

 

1907-ben írta volt Ady Endre e sorokat. Az örökké vágyó várás, de soha be nem teljesülés verse a Várás a Tavasz-kunyhóban.

„...a tavaszi fogvacogásos, hidegleléses állapotnak éneke – írta volt Hatvany Lajos – Ady tavasz-látomása, a shakespeare-i Vihar víziójához hasonlatosan, kunyhó, melynek trónja: gyeptrón.”

„Tavasz-kunyhója” éppen egy éve, március 8-tól látogatható – végre-valahára. A budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum rendezte állandó Ady Endre-emlékkiállításon Csucsán azóta jómagam is tiszteletemet tettem: Adyék asztalánál a kis fehér házban a kastély szomszédságában. Oh, hányszor megfordultam már itt diákjaimmal, s volt, mikor még belesni sem engedtek az idő szárította deszkaajtó palettarésein e szobába.

Mifelénk a tavasz márciussal érkezik, a hóvirággal. Még Hallgat a tavasz Reményik Sándor versében is:

 

Hallgat.

Hallgat néha hosszú órákon át.

Akár a kő.

Akár a fa.

Akár a hó.

Akár a hóvirág.

Hallgat.

Én e hallgatás irigye vagyok.

Bár nyugtalanít ez a hallgatás

Néha.

Mert hátha befele nőtt panaszok,

Megkövült jajok, elhalt sóhajok,

Finom kéreggel fedezett sebek,

Alig kinyílt apró virágfejek,

Szorongó, örök, nagy-nagy aggodalmak

Lappanganak kő, fa, hó, hallgatás alatt.

Én azt hiszem, hogy ismerem.

És mégsem ismerem.

És ma sem tudom, miért hallgatag.

Csak e hallgatás irigye vagyok.

Fecsegésben szétszórom magamat,

Azután szégyellem

Jaj, nagyon szégyellem,

Mindig, amikor szemben ül velem,

Hogy szóltam, szóltam, szólnivaló nélkül,

Aprópénzként elszórtam magamat.

Ő ült, és hallgatott,

S mint foghatatlan súlyt

Éreztem lelkében az aranyat.

 

Egyet-kettőt fordul még az Idő aranyvánkosán, a tél ácsolta ócska avar emlékágyon felül, s rügybontó kedvét előveszi. A csend azért még Csend maradt, még meg-megállt az öreg fákkal egyet diskurálni. Aztán halkan szemérmesen felsóhajt, s a fenyősörényekről lassan lehull az utolsó havazás emléke A kék hegyek földjén.

 

Egy bús éjszakából születtem én a kék hegyek földjén,

a kék hegyek földjén láttam meg először a felkelő napot és a lehulló csillagot.

 

Lelkemben bűvös fénnyel ég a mesebeli trón,

a kék hegyek földjén én voltam romok és fenyők közt az álmodó király.

 

Ott fogott el az ős félelem, ha piros gyermekszívemre

hideg mosolyt csókolt a havasok ajka,

ott kacagtam föl, ha jött a ragyogó hóolvadás s a méla erdőkön gomolygott

a rózsa-rejtő nap,

ott téptem forró virágot a temetők halk elégiáiból,

ott folytak belém anyámmal együtt töltött szomorú holdas esték,

ott hallottam különös zaját egy árnyas, mély folyónak,

ott fogant bennem énekké a vér kedvesem keresésekor

vagy ha árva jajok után szemeim behunytam,

ott láttam megbocsájtani az istent a mennybolt lehulló kékjén

és ott láttam virrasztani a néma várakat,

– őseim csodatermő, véres ölelését.

 

A fenti vers írója, Ormós Iván (erdélyi helikonista) március 10-én, 1958-ban, ötvenöt éves korában sóhajtott utoljára hegyei felé, Budapestről. Arad, Pozsony, Székelyudvarhely, Temesvár – már tanulóhelyeinek felsorolása is a teljes Kárpát-medence.  költeményeiben a 

„bús, morajló város” füstös-véres világából kívánkozik el. Dsida Jenő írta volt róla, hogy „Ormós Iván nem elégszik meg annyival, amennyit tudnunk és tapasztalnunk adatott... Tapogat, csodálkozik. És érdekes, újszerű dolgokról beszél. Versei tartalmának legnagyobb része elillan az értelem elől, kezünkből kifolyik, szemünk előtt köddé hígul. Csak hangulata van és illata. És mégis – ...Ízig-vérig intellektuális ember nyilatkozik meg lírájában.”

 

Kék hegyek aljában megbúvó Tavasz-kunyhóból csokornyi hóvirág hallgatást hozva minden idők Titok-asszonyának, maradok kiváló tisztelettel:

Kiss Székely Zoltán

 

Kelt 2015-ben, nők napja előtt pár órával