A természet kalendáriuma (CCXXIX.)

Ma künn jártam a Dónát út végén, Maguknál. És láttam a fiatal fákat, melyeket Lajoska ültetett. És hazajövet írtam ezt a verset.

Lajoskának írtam. De Magának is. És talán mindnyájunknak. Nagyon nehéz a szívem, mindentől – pedig úgy szeretnék másokat vigasztalni.

 

85 évvel ezelőtt, 1931. november 13-án írta volt Reményik Sándor levelét az akkor éppen 44 évet töltő költő barát Áprily Lajos feleségének, Kolozsvárról Budapestre. A levél mellett nem maradt meg a vers-csatolmány – írja Liktor Katalin szerkesztő a Rokon álmok álmodója (Áprily Lajos és Reményik Sándor levelezése 1920–1941) című, a kolozsvári Polis Könyvkiadó és a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum 2014-ben megjelent közös kötetében.

A verscsatolmány a Koldus tündérek. Az elhagyott Áprily-kert pónyikalmafáiról szól, és a Kolozsváron egy évvel később megjelent Kenyér helyett kötetben jelent meg. Ez a kötet Reményik istenes verseinek első gyűjteménye, s – csöppet sem esetlegesen – szerkesztője Áprily Lajos. Ő írja előszavában:

 

Ami (…) útjában dalra indította, itt van ebben a kötetben. S mert az örömszerzésről hiába akarna lemondani, adnia kell valakinek. Nekünk adja. Mindnyájunknak. Kenyér helyett.

 

Induljunk mi is e versajándékkal november közepi sétánkra.

 

Barátom téli kertjében

A gyümölcsfáid bekötözve láttam,

Felöltöztetve láttam csemetéid,

Karcsú derekuk újságpapír óvta:

A rossz hírek s a hiába-betűk

Összeszövődtek téli takaróba.

Be lenge, lenge téli takaró!

Ehhez fogható lenge lepke-mezben

Csak tündérlányok lengtek bálteremben,

Rózsaszín ködben hajladozó fácskák,

Ragyogó, rendes, eltűnt ó-világban.

Ha egy acél-kéz kisöpri a termet,

S minden tündérkét úgy lengén kikerget:

Megfagytak volna télben, éjszakában

A pillangók egy pillanat alatt.

A te fácskáid télben, éjszakában

És Isten irgalmában állanak.

És ennyi minden, amit te tehetsz,

És ennyi minden, amit tehetünk:

Papírral, ronggyal és remegő kézzel

Itt-ott egy fácskát bekötözgetünk.

A rossz hírek, a hiába-betűk

Összeszövődnek téli takaróba,

A rongy, a papír és a Kegyelem,

Ha érünk új tavaszt –

Tündérkéidet tavaszig megóvja.

 

A pónyikalma s a többi régi erdélyi almafajták reneszánszát éljük Kárpát-medence-szerte. A pónyik Bolyai Farkas jelkép gyümölcsfája. Ugyanakkor a XX. századi erdélyi magyar irodalom legnagyobb költőbarátságának jelképe is. Jómagam iskolám udvarán évek óta ápolgatok egy pónyikot. A karcsú derekú fácska már negyedik tavaszát éri meg jövőre Isten irgalmában. Talán virág is nyílik az új tavaszban, alma ígérete is beérik rajta.

November 11. Márton napja. Szent Márton Pannóniában, Sabaria városában, Szombathelyen született, de Paviában nevelkedett. Mikor a császár elrendelte, hogy a veteránok fiai harcoljanak az atyák helyett, hadba rendelték Mártont is, mihelyt tizenöt éves lett. A legenda szerint 334-ben a galliai Ambianum (Amiens) városkapuja előtt találkozott egy fázó koldussal. Köpenyét kettéhasította és egyik felét a koldus vállára terítette. A következő éjszaka álmában megjelent neki Krisztus a fél köpenybe burkolózva. A későbbi püspök temetésének időpontja, 397. november 11. vált emléknapjává. A kora középkori naptárakban az óév utolsó jeles napja az egyházi esztendő hagyományai szerint a kisfarsang idejére esik. Lakodalmak, pásztorünnepek, névnapok, bálok ideje, a szüret, a kukoricafosztás utáni mulatságok ideje. S mert Márton napjára általában megforr az újbor, 

A bornak Szent Márton a bírája 

– tartja ma is a mondás. A Nagyhegyszőlő alatt, a Trébely felső peremén, a balavásári Béldi oldalban, Vámosgálfalván a Belső-hegyen, Küküllőpócsfalván a szőkefalvi Huszárdombon, a csombordi Kemény-hegyen vagy a bihardiószegi Zichy szőlejében a most kiforrt bort kóstolgatják.

 

A hópárna vastagszik a lombtalan ágon,

csak pincékből árad tavaszt váró álom.

Járom a tessék-sort döngölt utak mentén,

és számtalan barát csalogat be szendén,

de kacsint is csendben, ez a régi jelszó,

kiforrott az újbor, lám melyik lesz csúcsjó?

 

– hívom segítségül Csávossy Györgyöt, minden erdélyi borok táltos tudorát és költőjét. A diószegi tessék-soron sorai éppen Márton napja környékén íródtak.

 

Csodás szimfóniák illatban, zamatban,

gyöngyszemek lopóból talpas poharakban,

s én az Érmelléknek hűséges barátja

a szépség nedűjét zárom szomjas számba.

Jönne is az ihlet, ha egy múzsa volna,

ki a végső kortynál homlokon csókolna.

 

Ősz van, ősz közepe. Akár Jékely Zoltán versében, a Strófák régi őszökről-ben.

1

Mondják, hogy „ősz van, ősz van”. Mint a béke,

megnyugtat és elálmosít a szó.

Az embernek öregek hervadó,

deres feje jut róla az eszébe.

Pedig az őszben semmi sem fehér,

mint minden elbukó kor: tarka-barka!

Sárgán virít sétányok holt avarja

s ecetfa, ampelopszisz csupa vér.

2

Hat óra sincs, s már lappang a sötét,

a hegyeken lilálló pára-hártya;

a kőrisfa gyérlombú üstökét

halálraszántan a magasba mártja.

Tövében citerázgat a tücsök,

odva száját száraz lapuk takarják,

s az emberek, kik nótáját ma hallják,

tudják, az ő órája is ütött.

Szavát majd átveszi az ősziféreg,

riog, riog, mint föld alatti kürt;

mire elhallgat, a föld is kihűlt,

hogy azt hinnéd, többé már fel nem éled.

3

Ködös völgyek. A nap hideg korong.

Kéklő kastély: élő Corot-i kép.

Ösvények mélyéről gyerekkorunk

bokrot zörrentő sóhajjal kilép.

Egy régi alma integet. A porban

már régesrég eltűnt csutkája is,

mint ahogy eltűnt az a szilvaíz,

melyet majszoltunk kis piros csuporban.

Idegen őszben járunk. Elhagyott

parkokban sanda szobrok vigyorognak,

s korhadnak kecskelábú asztalok:

emlékei régi nagy dáridóknak.

 

Újborral lemosva ínyemről a libapecsenye ízét, pónyikfa almája ígéretzamatát öblítve rája – ennyi amit tehetek –, maradok kiváló tisztelettel. 

Kelt 2016-ban, Márton köpenye alól