A természet kalendáriuma (CCXVIII.)

Árnyak sora ül a réten.

Nyáj zsong be a faluvégen.

Zúg-dong sűrű raj a fákon.

Békák dala kel az árkon.

 

Bim-bam! Torony üregében

Érc-hang pihen el az éjben.

Csillag süt a szeder-ágra.

Lassan jön a pásztor álma.

 

Rezgő-fű a feje-alja.

Nyár-éj ege betakarja.

Bim-bam! Torony üregében

Érc-hang pihen el az éjben.

 

Weöres Sándor Nyári este dalát dudorászva indulok augusztus végi sétámra.

De mielőtt nekivágnék, a konyhában kitöltöm a csőrös főzőpohárból – kinek így ismerősebb: a Berzelius-pohárból – kis lapos üvegflaskómba a szigorúan napi egyadagnyi kávét. Ki ne találkozott volna már ilyen üvegedénnyel? Van aki csak az iskolában, s van kit egész életében végigkísér. Névadója, Jöns Jacob Freiherr von Berzelius  svéd vegyész, a modern kémia megalapítója. 1779. augusztus 20-án született. Édesapja tanító volt, talán az ő hatására szerette meg a természettudományokat. Pontos és kitartó kutató volt. Megfigyelte, hogy elektromos áram hatására a vegyületek elbomlanak, azaz felfedezte az elektrolízist. 1811-ben új kémiai jelrendszert vezetett be. 1828-ban elkészítette az első atomtömeg-táblázatot. Bevezette az allotrópia, izoméria, katalízis, polimer, halogén, fehérje szavakat, a szerves és szervetlen kémia fogalmát. Felfedezte a szelént, a szilíciumot, a tóriumot, Hisingerrel együtt a cériumot. A laboratóriumában dolgozó diákok fedezték fel a vanádiumot és a lítiumot. S lám, nevét mégis egy zseniális ötlete, a könnyebb kiönthetőség végett kis csőrű főzőpohár őrzi.

Szeptember közeleg, akár Kosztolányi Dezső Szeptemberi áhítatában:

 

Szeptemberi reggel, fogj glóriádba,

ne hagyj, ne hagyj el, szeptemberi nap,

most, amikor úgy lángolsz, mint a fáklya

s szememből az önkívület kicsap,

emelj magadhoz. Föl-föl, még ez egyszer,

halál fölé, a régi romokon,

segíts nekem, szeptember, ne eressz el,

testvéri ősz, forrón-égő rokon.

Én nem dadogtam halvány istenekhez

hideglelős és reszkető imát,

mindig feléd fordultam, mert hideg lesz,

pogány igazság, roppant napvilág…

 

Nem is kívánok egy pincét kiinni,

vagy egy cukrászdát, vendéglőt megenni,

csak az élet örök kincsébe hinni

s a semmiség előtt még újra lenni.

Ki érleled a tőkén a gerezdet,

én pártfogóm és császárom vezess,

az életem a sors kezébe reszket,

de lelkem és gerincem egyenes...

 

Érett belét mutatja, lásd, a dinnye,

fehér fogától villog vörös ínye,

kövér virágba bújik a darázs ma,

a hosszú út után selymes garage-ba,

méztől dagadva megreped a szőlő

s a boldogságtól elnémul a szóló…

 

Húgom virágokat kötöz a kertbe,

aranytálban mosakszik reggelente

s ha visszatér az erdőn alkonyatkor,

a csillagokról ráhull az aranypor.

 

Olyan ez éppen, mint gyermekkoromba.

A felnőttek érthetetlenül beszélnek

egymás között, minden nesz oly goromba,

estente búgó hangja van a szélnek,

tán megriadt lenn egy sötét falombtól

s a télre, sárra és halálra gondol.

 

Aztán a délután is furcsa nékem,

hogy a napot árnyékok temetik,

a zongorán, mint hajdan a vidéken,

örvénylik a Sonata pathétique,

bukdácsol a billentyűn tompa búban

az édes elmebeteg, árva Schumann…

 

A csillagok ma, mondd, miért nagyobbak

s mint a kisíkált sárgaréz-edények

a konyha délutánján mért ragyognak?

Mit akar tőlem ez a titkos élet?

Ki nyújtja itt e tiszta kegyeket?

Ki fényesít eget és hegyeket?

Mily pantheizmus játszik egyre vélem,

hogy századok emlékét visszaélem?

 

Az Orion süvegje mért parázsló?

Miért hogy mindent lanyha pára mos?

Ki tette ezt? Ki volt ez a varázsló?

Miért csodálkozol, csodálatos?

 

Szép életem, lobogj, lobogj tovább,

cél nélkül, éjen és homályon át.

Állj meg, te óra és dőlj össze naptár,

te rothadó gondoktól régi magtár.

Ifjúságom zászlói úszva, lassan

röpüljetek az ünnepi magasban.

 

Szeptember. A régi római naptár márciustól számított hetedik hónapja eredetileg csupán egy sorszámot kapott. E fantáziátlan sorszámnevet: September mensis (hetedik hónap). Akkor sem cserélték fel másra – kivéve egy rövid időszakot, amidőn a rossz emlékű Nero Germanicus császár önmagáról Germanicusnak nevezte el –, amikor hónapunk a kilencedik lett.

A rómaiak szeptember elsején a szentélyek falába szöget vertek, ez az évek számítását szolgálta. Ez a szokás arra vezethető vissza, hogy volt idő, amikor szeptember 1-jével kezdték az évet.

Szeptembert repülő, nevető ifjú személyesítette meg, bíborruhában, fején kö-leskoszorúval. Jobbjában Mérleggel, a hónap jelével, baljában szőlővel és más gyümölccsel teli bőségszaru. A bíborruha – Cesare Ripa magyarázata szerint – a „király” hónapnak járó viselet. E címet pedig azért kapta, mert bőkezűbb, mint társai.

A hónap régi magyar nevei: Mérleg hava, Szent Mihály hava. Az előbbi a Mérleg jegy szeptember utolsó dekádjában kezdődő uralmára utal. Időszámításunk kezdetéig az őszpont a Mérleg csillagképbe esett. Szent Mihály arkangyal viszont a szeptember utolsó, és a Mérleg első dekádjának legrangosabb szentje.

De még nyár van. Szabó T. Anna Szeptemberében is.

 

Most lengén ring a maszlag tárt virága:

párálló illat bódítja az estét.

Araszos virágtölcsérekbe bújnak

a szőrös és kövér éjjelilepkék.

 

Fűszálak hegyén harmat imbolyog.

Csuromvizesen cidriznek a tücskök.

A tágas égen zúgva ível át

egy zilált, zöldsörényű égi üstök.

 

Kihűlt a nagy nyár lüktető szíve,

de, mint a gyíkok, kő alatt kivárja,

amíg fehérré forrásul a fény –

és akkor búvik ismét napvilágra.

 

Weöres Nyári estjéből, Kosztolányi Szeptemberi áhítatából és Szabó T. Anna Szeptemberéből indulva a Mérleg havába, kortyolgatva a Berzelius pohár nedűjét, kiülök én is egy dombtetőre, s maradok kiváló tisztelettel:

Kelt 2016-ban, augusztus 26. napján