A természet kalendáriuma (CCXCVI.)

Ereszszélen már jégcsapok csepegnek,

a hólé zöngve, csobbanón csurog,

A föld hátáról pattan a burok,

sok ódon ablak tárul a szeleknek.

 

Március küszöbén a télből érkező, remélve jégcsapok csepegését, csak úgy átbotlik. Akár az örök kamasz Dsida Jenő. Mégis – vagy tán éppen ezért – a Kalendárium szonettekben Március opusza Egy halott királylány dicséretét énekli, 1930-ból.

 

A nap egy rozzant ablakon benéz.

Sugarat önt be, langyosan zuhogva,

dohos, homályos és hideg zugokba.

Meleg nyalábja sárga, mint a méz.

 

Bent holt királylány fekszik. Arca: bájos,

halk emlék, régi, sápadt, méla vád...

Bomló szívének illata halálos.

 

Míg ajkaszélén fénysáv surran át,

a friss tavaszi szél körötte szálldos

s lengeti hosszú, szőke, dús haját.

 

Megborzong az ember. S eszébe sem jut félvállról venni Gyöngyössi János uram intését két és fél száz év távolából, Az esztendőben elé forduló 12 hónapok alá az 1766-ik esztendőre írása Martiusából, miszerint 

 

Fordul a Hold: fordult tavaszra a mord tél,

De tavasszal is még fúhat kedvetlen szél.

Nyisd fel mindkét szemed; mert aki fél, az él.

 

Így nem ér meglepetés erejével e márciuskezdő zordonat idő. Novembert idéző porka havak hullanak.

A február vége szeszélyes időjárásával, túltenni akarván a füttyös áprilison, bolondította ez idáig a hóvirágokat s más effajta virággal tavaszt ünnepelni akaró plántákat. Aztán nem elég, hogy hóval borította a tavaszi virágözönt – nyílik tömegesen a hóvirág Közép-Európa legnagyobb hóvirágosában, az alcsúti arborétumban –, kegyetlenkedő éjszakai száraz fagyot leheltet a csillagkárpitú égből. Mint fagyott csillagocskák permeteznek a levegő kényszerített fagyos könnycseppjei, befedve virágot, utat s a kisunokám szipákoló orra hegyén kigyöngyöző párát. Százszor meggondolja magát a százszorszép a kert gyepében, hogy rácsodálkoztassa-e halványpiros szegélyű fehér tányérkáit a ködökből feltápászkodó kelő napra. Bizony a nem várt fagyok által rendreutasított petrezselyemmag sem mocorog egyelőre a nyárádmenti kiskertek még fóliával borított, napfényverte, de szélárnyékos zugaiban.

Tudvalevőleg „a petrezselyem vetése minden vetemények között leghamarabb történik, alig szikkad fel kissé a hólé…” – veszem kölcsön a szót Gergely Lajostól – e tudásért mellesleg 1866-ig csámborgok vissza az időben.

Őt pedig Benkő Samu idézi 1972-ben megjelent Murokországában. Az alig egy hete kilencedik X-ét elrugdaló, 1928. február 25-én Lőrincfalván napvilágot látott művelődéstörténészt méltatva Tamás Gáspár Miklós hete írta volt, hogy:

 

„(…) Bolyai-könyve maradandó: nemzedékek tanulták meg belőle, mit jelentett a reformkorban a tudomány, és hogyan kapcsolódott az utópiához. És sokan tanultuk meg belőle – és más írásaiból –, hogy mi volt a régi, elfelejtett protestáns Erdély. Benkő Samu roppantul eredeti ember: racionális, ironikus, száraz, kétkedő. És hívő.

És hűséges.

Hű fia és hazafia a képzetes hazának, Erdélynek, azon kevesek egyike, akiknek csakugyan jutott a »kisebbségi élet ajándékaiból«.”

 

Hadd köszöntsem jómagam is szűkebb pátriánk, Murokország doyenjét egy emlékfoszlánnyal. Öt éve annak, hogy éppen a budapesti Honvéd-kórház folyosóján futottam össze vele, s harmadik mondatával máris a Református Kollégium egykori biológiatanárát, a botanikus Nagy Ödönt dicsérte, felemlegetvén a kötelező herbáriumkészítés s botanikai ismeretek melletti numizmatikai ismeretekbe oltott történelemtudás számonkérését is egykori tanára praktikáiból.

Nem meglepő számomra hát, hogy az 1972-ben megjelent, muroksárga borítású, Művelődéstörténeti barangolások szülőföldemen alcímű, könyvespolcomon féltve őrzött kis könyvecskéje e sorokkal kezdődik:

 

„Füvek, virágok, gyökerek éltető és orvosló erejéről régtől fogva sokat tud az ember. Sokat is írt róla. Arról azonban már ritkábban esik szó, hogy a növény nemcsak táplálja, nemcsak gyógyítja az embert, hanem olykor életformája alakulását is meghatározza. Pedig a korszerű történelemtudomány ma már azt vallja, hogy a különböző növényi kultúrák meghonosodásával egész vidékek arculata változott meg; a termelés területén újat teremtő közösség a hegyoldalak és folyóparti mezők képét alakítva, munkája közben maga is újjáformálódott.”

 

Murokország. Az Alsó-Nyárád mente néhány hagyományosan zöldségtermesztő falujának (Lukafalva, Ilencfalva, Lőrincfalva, Mezőteremi, Káposztásszentmiklós) összefoglaló, félig-meddig tréfás elnevezése. A Nyárád termékeny öntéstalaján virágzó zöldségtermesztés már a XIV–XVII. századtól jelentős jövedelemkiegészítő foglalkozása volt a vidék lakosságának. Nemcsak a közeli Marosvásárhelyre, hanem a távolabbi erdélyi városokba is rendszeresen szállítottak szekereken zöldségfélét.

Őtőle tudom azt is, hogy:

 

„Benkő József is említést tesz az alsó-nyárádmenti falvak kertészkedéséről, Transilvania Specialis című, kéziratban maradt munkájában azt írta, hogy a Marosvásárhely közelében fekvő falvak dohánytermesztésben jeleskednek. Ilencfalváról, Lukafalváról és Lőrincfalváról azt is elmondja, hogy ott sokan termesztik a hagymát.”

 

Azóta sok réges-régi adósságát törlesztette az erdélyi könyvkiadás a polihisztor Benkő Józseffel szemben is.

 

„A murokországiak kertészkedő hajlamáról vallanak azok az adatok, melyek az Amerikából Európába származott növényeknek a viszonylag korai meghonosításáról tájékoztatnak. A (…) paradicsom mellett a kukoricára, a krumplira és a dohányra gondolunk. Ezeket eleinte kertekben termelték, s csak miután meggyőződtek hasznukról, kezdtek szántóföldi termesztésükhöz” – ízlelgetem újra szószövését.

 

Samu bácsi pedig? Ő maga talán az utolsó „mindentudó” Erdélyben. 

Polihisztor. Hiszen filozófus, történész, könyvtáros, folyóirat- és könyvszerkesztő, irodalomkritikus, nemzetiségpolitikus, műfordító, pedagógiai szakirodalom művelője, eszme- és közgazdaság-történész, emlékirat-kutató és író. Még a kertészkedés csínját-bínját is el-elárulgatja nekünk, nem hazudtolva meg ama tételt, mely szerint az alsó-nyárádmenti élete végéig vérében hordozza a veteményezés tudományát is. És szülőföldszerelmét.

Művelődéstörténész, aki szintúgy ismeri a természeti s szellemtörténeti jégzajlások csendjét és titkát, mint a gyalogösvényekéit.

Hosszú, kilenc évtizedes életútján pillanatig sem vette le szemét erről a földről, a tudós szemszögéből távlatból tekint reá.

A tudós választja kutatási területét, vagy az kínálja föl önmagát a tudósnak? Mi dönt? A vágy, a szenvedély? Tán a véletlen?

Benkő Samu élete nagy témája a Bolyaiak, főleg Bolyai János. Kiadta Bolyai János vallomásait 1968-ban, a két tudós levelezését 1975-ben, megírta a két lángelme szövevényes, bonyolult viszonyát 1977-ben.

De útja végigkanyargott Erdély kultúrtörténeti, tudománytörténeti és természettudomány-történeti ösvényein. A transzszilván gondolattestvériséget, sajátos színeket, gazdag helybéliséget a szellemi vándor lábai elé terítő kaptatóin s völgyi csapásnyomain.

Hogy még hányfelé kanyargott, hány vargabetűt írt le életútja, felsorolni sem lehet: Rákóczi kora, székely felkelés, 1848-49, iskolatörténet, publicisztikatörténet, műszaki értelmiség és magyar nemzetiségi sors Erdélyben.

De, mint vallotta 1998-ban Gergely Zsuzsának adott interjújában: „Megmaradtam erdélyi gyalogosnak”.

S biztat ma is:

 

„…megvan minden régi ösvény. Úgy látszik, az ösvények örök életűek. Talán azért, mert elvük sarkigazság: két pontot a legrövidebb úttal kötnek össze. Talán azért, mert annál tovább szolgálnak, minél többet járnak rajtuk. Azok lába nyomát keressük, akik ösvényt tapostak előttünk.”

 

Nyomába eregélve, küldöm feléje Március biztatóját, kölcsönvéve képet s szót Radnóti Miklós Naptárából, 1941. február 26-ról. Vajha reátalálnának e sorok (is):

 

Lúdbőrzik nézd a tócsa, vad,

vidám, kamaszfiús

szellőkkel jár a fák alatt,

s zajong a március.

A fázós rügy nem bujt ki még,

hálót se sző a pók,

de futnak már a kiscsibék,

sárgás aranygolyók.

 

Mert bármilyen szeszélyes is a zord idő körülöttünk, s éljük félelmeink fura életét, márciusunk mindig megérkezik. Ennek bizodalmával, maradok kiváló tisztelettel minden jót akaró ember iránt.

Kelt 2018-ben, március küszöbén