A természet kalendáriuma (CCXCIV.)

„…ahogy a szemem hozzászokott a fényviszonyokhoz, a szoba részletei lassan kiemelkedtek a homályból. Furcsa állatok, szobrok és arany – mindenhol az arany csillogása. Ebben a pillanatban – ami a többiek számára bizonyára végtelen hosszúnak tűnt – elállt a szavam a csodálkozástól, és amikor Lord Carnarvon már nem bírta tovább a várakozást, és kérdezősködni kezdett, hogy látok-e odabenn valamit, csak ennyit tudtam mondani: »Igen, csodálatos dolgokat«” – írta volt Howard Carter angol régész arról a pillanatról, amikor éppen 95 évvel ezelőtt, 1923. február 16-án belépett Tutanhamon fáraó temetkezési kamrájába.

A régészet egyik legjelentősebb pillanata volt ez, hiszen máig ez az ismertté vált leggazdagabb lelet az ősi Egyiptomból. A sértetlenségében egyedülálló királysírt pontosan száz évvel Champollion felfedezése, a hieroglifák megfejtése után, 1922-ben lelte meg Howard Carter.

Amikor Carter 1891-ben Egyiptomba érkezett, már tele volt a Királyok völgye pénzsóvár kincskeresők és hírnévsóvár régészek seregével.

Tutanhamon sírjának feltárása kapcsán éppen a sorsszerű események voltak hatással a későbbi, mai napig tartó ásatásokra és hiedelmekre. A Királyok völgyében ezt megelőzően számos híressé vált kutató folytatott ásatásokat, igen szép eredményekkel. De amikor 1906-ban felszínre került egy Tutanhamonhoz tartozó faládika meg egy kancsó, úgy tűnt, a fiatalon elhunyt fáraó hagyatékából csak ennyi maradt az utókorra. Akadt azonban egy kétkedő régész, aki nem fogadta el a szakmai közvéleményt, és makacsul állította, hogy Tutanhamon sírját tovább kell keresni. Az ásatás megkezdéséhez viszont pénzre volt szüksége, melyet végül Carnarvon lord bocsátott Carter rendelkezésére.

Lord Carnarvon megfontolt, művelt és széles látókörű angol arisztokrata volt. Hatalmas vagyonát nemes célokra kívánta fordítani, így lett végül az egyiptológia egyik mecénása. 1908-ban ásatási engedélyért folyamodott az egyiptomi Régészeti Felügyelőséghez, az engedély elnyerése után pedig Cartert bízta meg az ásatás vezetésével. Az eredmény nagyon sokáig váratott magára. A nagy jelentőségű felfedezés csak néhány héttel az ásatási engedély lejárta előtt, 1922 novemberében történt. (Közben egy világháború zajlott s ért véget Trianonban…)

A sajtóban azonnal szenzáció vált az ügyből. Még gyerekkoromban olvastam a Tolnai Világlapjának akkori kiszínezett tudósításait: a Sáros utcában, az egykori koporsóraktár udvarán, a Barabás lányok nagymamájának eme „kincsek” teljes gyűjteménye megvolt.

A régészek, a sír és maga Tutanhamon egyszeriben az érdeklődés középpontjába került. Hívatlan látogatók serege érkezett a helyszínre, nehezítve ezzel a régészek munkáját. A nagy nyilvánosság tehát nem tett jót az ásatásnak, de kifejezetten kényelmetlenné vált akkor, amikor Lord Carnarvon röviddel a sír felnyitása után váratlanul meghalt. A kincsek egy részét még láthatta, de magát a szarkofágot és benne a királyt már nem.

Rá nemsokára egy neves francia régész, Georges Bénédite szélütést kapott és meghalt, miután kijött a sírból. A kutatócsoport egy másik tagja, Arthur C. Mace is rövidesen életét vesztette. Gyors egymásutánban több titokzatos haláleset történt. Azt mára kiderítette a tudomány, hogy a Tutanhamon-sírt feltárók némelyikének betegségét és halálát a sírkamrában belélegzett mikroorganizmusok okozták, de az emberek fantáziájában megszületett „A múmia bosszújá”-nak története, hálás anyagot nyújtva rémfilmek és könyvek készítőinek. Egy előnye azonban mégis akadt a fáraó átkáról szóló ostoba mesének. A három férfi halálával a laikus közvélemény és a „gyűjtők” számára bizonyítottá vált, hogy jobb a Királyok völgyének titkait nem háborgatni.

A Királyok völgyétől alig 250 km-nyire északkeleti irányba, ha képzeletben átkelünk a Núbiai-sivatag északi peremvidékén s az éppen kettéágazó Vörös-tengeren, már a Sínai-félsziget déli csücskén – Mózes átkelésétől 100 km-nyivel délebbre –, de a még mindig Egyiptomhoz tartozó Sharm el-Sheikhben találjuk magunk. Innen üzente Marjo Glerum ornitológus a vásárhelyi Milvus Madártani és Természetvédelmi Egyesületnek, hogy folyó hó 3-án a vásárhelyi madarászok által meggyűrűzött fehér gólyát (Ciconia ciconia) látott.

A madár egy nagy csapatnak volt a tagja, többek közt lengyel és svéd gyűrűs madarak társaságában. Ez az egyed fiókaként volt meggyűrűzve 2012. június 29-én Kósa Ferenc és Daróczi J. Szilárd által, Ernyében (Maros megye). A hazaútból még több mint 3000 km van hátra, a fehér gólyák március 25-e körül megérkeznek Erdélybe. Közeleg a tavasz! – idézem a hírt honlapjukról.

Csendesen, de csak-csak közeleg a tavasz. Idén is, akár 28 évvel ezelőtt, ama gyertyás százezres csendességkor. S lám, még mindig arra virradunk a természettel, hogy lenne második felekezeti középiskolánk Vásárhelyen. Ahol az ómagyar cangóból (gázlómadár) lett cakóról fejtegetik a gyerekdal rejtett üzenetét a diákok. (Mindamellett, hogy néhányunknak még be-bevillannak Czakó szép cselei a városligeti pálya gyepéről. Vajha lenne a vásárhelyi – székelyföldi? – focinak is tavasza…)

 

Gólya, gólya, gilice,

mitől véres a lábad?

Török gyerek elvágta,

magyar gyerek gyógyítja

síppal, dobbal, nádi hegedűvel…

 

Ezt a dalt tavasszal, az első gólya megérkezésekor éneklik a kicsik. A gyerekek nemcsak éneklik a dalt, hanem el is játsszák: utánozzák a megérkező gólyát; síppal, dobbal és egyéb eszközökkel játszva, hangokat adva meggyógyítják a sérülését. A „síppal, dobbal, nádi hegedűvel” az ősi sámángyógyítás módjait idézi fel: ezekkel az eszközökkel űzték el a „rossz szellemeket”. Őseink úgy vélték, a betegségeket, sérüléseket, a negatív eseményeket rossz szellemek okozzák, és zenével lehet elűzni őket. A zenével való gyógyítás hiedelme (?) máig megmaradt. A törökök megítélése pedig nemcsak a hódítás idején, de még utána is nagyon sokáig negatív volt, ez lehetett a fő ok, amiért a népdal szövegében szereplő rövidke történet negatív szereplője lett. Ebben a változatban a török gyerek képviseli a gonoszt, a rosszat, aki a bajt hozta; a történtek elszenvedője, a gólya pedig az egész országot, a magyar nép egészét jelképezi.

Tél farka még itt tekereg, akár mint Radnóti Miklós Naptárában, a Februárban. Kelte 1941. február 21...

 

Újra lebeg, majd letelepszik a földre,

végül elolvad a hó;

csordul, utat váj.

Megvillan a nap. Megvillan az ég.

Megvillan a nap, hunyorint.

S íme fehér hangján

rábéget a nyáj odakint,

tollát rázza felé s cserren már a veréb.

 

Tán rálelt az első tavaszi virágra?

Vajon volt-e virág Campo de’ Fiorin 418 évvel ezelőtt? – ötlik fel bennem. 1600. február 16-án Róma virágpiacán máglyára küldték Giordano Brunót. Megégették, mert azt állította: az univerzum végtelen…

253 éve, 1765. február 16-án született Kolozsváron Pataki Sámuel, a régi erdélyi orvosdinasztia legtekintélyesebb tagja. Göttingában és Bécsben tanult orvoslást, de oklevelét már Pesten szerezte meg. Erdély első geológusa, Benkő Ferenc még 1783-ban az Egy kis hazabeli utazásában beszámol – mások mellett – Pataki doktor kő- és ércgyűjteményéről is. A már gyakorló orvos, orvos apja tanácsára, 1801-ben ismét Bécsbe megy, hogy a himlőoltást kitanulja, majd elsőként alkalmazza Erdélyben. Nemsokára Erdélyország protomedikusává, főorvosává nevezik ki. Ő fékezte meg az 1814-es Brassó környéki pestisjárványt is. 1817-ben a Főkormányszék megbízásából Erdély fürdővizeiről vegyelemzéseket készít, s ezek eredményét 1820-ban a Descriptio physico-chemica aquarum mineralium Transsylvaniae című latin nyelvű tanulmányban jelenteti meg. Könyve hosszú ideig alapműnek számított a borvizek vegyelemzése terén.

Tutanhamon sírjától a visszafogott cakó példáján, régi fociemléken keresztül, iskoláink megmaradásáért aggódóan, a Campo de’ Fiori pernyével elegy virágillatán át, pezsgő borvizek buborékemlékéből a ma felszínére pattanva ki, érkezem vissza a(z örök gyerek?)dal végéhez:

 

…síppal, dobbal, nádi hegedűvel…

 

Reményében annak, hogy megfejtetted, kedves Olvasóm, tekergő hieroglifáim lényegét, maradok kiváló tisztelettel.

Kelt 2018-ben, három nappal február idusa után