A természet kalendáriuma (CCXCI.)

A világ legnagyobb gyémántját 113 évvel ezelőtt, 1905. január 26-án találták meg Afrikában. A 3106 karátos Cullinant – nevét Sir Thomas Cullinanról, a bánya három évvel azelőtti felfedezőjéről kapta – VII. Edward angol király 66. születésnapi ajándékának szánták. A megmunkálás során kilenc nagyobb és 97 kisebb részre szétpattanó kő mindegyik darabját briliánscsiszolással készítették el. Az Afrika Csillaga névre keresztelt, 530 karátos, legnagyobb darab – rész az egészből – ma Nagy-Britannia koronaékszereinek részeként a jogart ékesíti.

Rész az egészből. Akár Bolyai János hagyatékának máig megfejtett kincsei. S lám, ezzel is a világ legismertebb magyar tudósa. 158 évvel ezelőtt, 1860. január 27-én lépett át a halhatatlanság hiperbolikus terébe úgy, hogy fél évszázadnyi ideig alig emlékeztek meg róla. Ma már, mint fán a kéreg, szívósan tapad emléke Vásárhelyhez.

 

(…) ha kell, zuhanó lángok közt varázslom

majd át magam, de mégis visszatérek;

ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg (…)

 

– veszem a szót Radnóti Miklós Bori noteszéből. E pár sor, a Levél a hitveshez pár sora, rész az egészből. Mégis teljes világ. Be nem vált(hat)ott ígéret. Mégis maga az élet. 73 éve, 1945. január 27-én, az első ukrán front néhány katonája lépett be elsőként az auschwitzi haláltábor kapuján. A látvány döbbenetes volt. 2006-tól január 27. – az ENSZ határozata alapján – a holokauszt nemzetközi emléknapja.

Ellenséges telek – voltak, s valószínűleg lesznek. De voltak gyönyörű telek, s remélem, lesznek.

 

Van gyönyörű tél, és van ellenséges tél. Csodálatos nagy pelyhekben hull – Lászlóffy Aladárt idézem Az ólomkatona hadifogságából. – Igazán csak a gyermekek foglalkoznak a hó meteorológiájával. Akkor volt rá időnk, ma vannak emlékeink róla. Olvad, megállt, most hull, nagy hó, porhó, enyhe idő, a különböző havak; s a különböző havakkal a napszakok s az évszakok részeinek pontos hangulatát őriztem meg. Szülővárosomat például így is felismerném a világ legtávolibb pontján is: a sötét éjszakából megérzett hóillat után. Az ól tetején arasznyinál nagyobb volt már a hó, és hogy drukkoltunk, hogy megmaradjon, hogy hulljon még, még, még. Alig gondolkoztatott meg az a nono, a csendes, nevelő figyelmeztetés, hogy az bizony csak nekünk gyermekeknek olyan jó, de a szegényeknek, a katonáknak, az utasoknak rossz és veszélyes. Máskor, sok tél után fogtam fel ezt, hogy van gyönyörű tél, és van ellenséges tél. A szegények tele. A színházak tele. Az emlékek tele. A hadifoglyok tele. A szánkázók tele. A szerelmek tele. És honnan az a vágy, hogy ha elkezd havazni, még tovább, még tovább hulljon, csak hulljon? Mit remélt a gyermek (…) egy-egy már napok óta tartó havazástól, mit?

 

S mit a meglett ember? Talán hogy betakarjon. Hogy betakarja József Attila még 1933 januárjában írt Téli éjszakáját.

 

(…) A széles, szenes göröngyök felett

egy kevés könnyű hamu remeg.

Csendes vidék.

A lég

finom üvegét

megkarcolja pár hegyes cserjeág.

 

(…) A távolban a bütykös vén hegyek,

mint elnehezült kezek,

meg-megrebbenve tartogatják

az alkonyi tüzet,

a párolgó tanyát,

völgy kerek csöndjét, pihegő mohát.

 

(…) A hideg űrön holló repül át

s a csönd kihűl. Hallod-e, csont, a csöndet?

Összekoccannak a molekulák.

 

Milyen vitrinben csillognak

ily téli éjszakák?

 

A fagyra tőrt emel az ág

s a pusztaság

fekete sóhaja lebben – -

varjucsapat ing-leng a ködben.

 

Téli éjszaka. Benne,

mint külön kis téli éj,

egy tehervonat a síkságra ér.

Füstjében, tengve

egy ölnyi végtelenbe,

keringenek, kihunynak csillagok.

 

A teherkocsik fagyos tetején,

mint kis egérke, surran át a fény,

a téli éjszaka fénye.

 

A városok fölött

a tél még gőzölög.

De villogó vágányokon,

városba fut a kék fagyon

a sárga éjszaka fénye.

 

(…) A város peremén,

mint lucskos szalma, hull a lámpafény,

kissé odább

a sarkon reszket egy zörgő kabát,

egy ember, üldögél,

összehúzódik, mint a föld, hiába,

rálép a lábára a tél... 

 

Hol a homályból előhajol

egy rozsdalevelű fa,

mérem a téli éjszakát (…)

 

Mérjük mi magunk is embervoltunkat a természet végtelenéhez.

131 éve, 1887. január 28-án kezdődött az Eiffel-torony építése. Két év, két hónap és két nap alatt készült el. Megépültekor a világ legmagasabb építménye volt, és az is maradt 1929-ig, a New York-i Chrysler Building elkészültéig. Jelenleg a később felszerelt tévéantennákkal együtt 326 méter és 75 centiméter magas. 15.000 különböző fémdarabját 2,5 millió kézzel formázott szegecs tartja össze, melyek közül egyetlenegyet sem kellett újraformázni, annyira pontos munkát végeztek az akkori mesterek.

100 éve, 1918. január 31-én Oroszországban is bevezették a naptárreformot: január 31. után február 14-et írtak.

68 éve, 1950. január 31-én az USA elnöke bejelentette, hogy elrendelte a hidrogénbomba kifejlesztését.

60 éve, 1958. január 31-én indult meg az űrverseny: az USA Föld körüli pályára bocsátotta első mesterséges holdját, az Explorer-1-et. Az USA ezzel lépett be az űrkorszakba.

De hogy mindezek az események mennyiben alakították világunkat, viszonyunkat a minket körülvevő természeti világgal – ellenségessé avagy gyönyörűvé? Eldöntését rád bízom, kedves Olvasóm.

Jómagam Jékely Zoltánt hívom segítségül, mai barangolásomból hazatértemben.

 

A hó, a hó, a hó –

nem is erre a csúf földre való.

 

Szívemben, jaj be megfagyott a bánat,

majd szétveti, akár a jég a kádat.

 

A hó, a hó, a hó,

angyali szárnyakról való.

 

S kik perzselődnek itt a vad tűzön,

a menny azoknak a hóval üzen.

 

A hó, a hó, a hó,

lelkem mosdására való.

 

Gyermekkorunkat még mi hozza,

így ugyan mi bűvöli vissza?

 

A hó, a hó, a hó,

anyánk menyasszonyfátylából való.

 

S míg hó borítja földjeinket, 

addig nem is romolhatunk meg.

 

Lám, itt van a tavalyi hó,

a nagy, örök körforgásból való!

 

Ilyenkor lovak csak a lovak,

ilyenkor kutyák csak a kutyák,

valóságos élő mivoltukat

ilyenkor mutatják meg a fák.

 

A hó: bűvös, nagy takaró,

emberi hang benne a kutyaszó.

 

Szépséges havas cintermek a kertek,

s nyomtalanul eltűnt madarak

valahol bánják, hogy nem énekeltek

eleget a naptartó lomb alatt.

A hó, a hó, a hó,

 

egyenest az öröklétből való.

 

Ének a hóban. Maradok e behavazott tájban, kiváló tisztelettel.

Kelt 2018 januárjának végén