A természet kalendáriuma (CCLXXXIV.)

Jöhetsz, tél!

A rikkantás öcsémtől származik; új kucsmája láttán húzta ki magát, és fenyegette meg decembert. Anyám rászólt:

– Ne hergeld! Magától is eljön.

Múlnak a novemberi napok. Ráncos a szilva az ághegyen. Reggelenként dér lepi be a rétet, a kerteket. Az éjjel a víz megvakult a kicsi patakban. Így közli velem a szomszéd, hogy ránk jött a fagy.

 

Sütő András fog kézen e szavakkal az Anyám könnyű álmot ígér soraival, s az ember kezdi otthon érezni magát itt, ahol anyanyelvén szól hozzá a táj. Valahol a Szamos-háti Kackótól Latorvárig – ahol az Olt nekifut a Vöröstoronyi-szorosnak, a Kászonoktól az Arad alatti Ópécskáig.

 

Lemezteleníti a falut. A lombhullással mintha puha kötést göngyölt volna le rólunk. Szembeszökőek most a mezítelenség sebhelyei, ütésfoltjai. A nyár, akár egy impresszionista díszlet, tovagördült, s díszítő formái nélkül az utolsó szőlőkaróig számbavehetőleg lép elő a hidegebb – ridegebb – valóság. Ami nem a legidillikusabb. Most látom, hogy a szomszéd tyúkketrece féloldalára billent, s házunk falát kikezdte az esőlé.

 

Araszolgassunk beljebb a télbe december küszöbén átbukva kincsünkkel – ezzel a szóvarázzsal. Otthon érzem magam ebben a kifosztott nyarú tájban.

 

Zöld pántlikáinak kötelékei nélkül a falu mintha széjjelesett volna. Messzebbre kerültek a házak egymástól, s az agyagdombok valószínűtlen közelségbe nyomultak az ablakunk alá; az erdővel együtt, amely alaposabban megnézve: csenevészek gyülekezete.

 

Rácsodálkozom a képre. Ma is ilyen. Lemeztelenített transzszilván táj.

Sok ezer évvel ezelőtt kezdődött itt az ember térhódítása, vissza nem fordítható tájátrendezése – az erdőkkel borított vidék erdőtelenítésével. Kellett a szántóföld, kellett a legelő. S ennek – az egész világon – az erdők látták legnagyobb kárát.

Jut eszembe: 151 éve, 1866. december 9-én alakult meg az Országos Erdészeti Egyesület – az 1848-ban megalapított Magyarhoni Földtani Társulat után a második magyar, jelenleg is működő, önálló tudományos szervezet. Egyik alapítója a Sepsikőrispatakon született Kálnoki Bedő Albert erdész volt.

S ettől a tudástól az ember még inkább magáénak tudja ezt az újólag kifosztásra ítélt tájat. De éppen ezért kezdi jól érezni magát benne, mert az övé (is). Pláne ha kirándul egyet az évszázadoknyi múltból felsejlő Gyöngyössi János Decemberébe.

 

Fordul az Hold: fordult tizenkét hónap már,

Fordult egy esztendő; egy tél, tavasz, ősz, nyár

Így fordul a világ, amíg végére jár.

 

– írta volt e sorokat az új-tordai református lelkész s alkalmi verselő Az esztendőben elé forduló 12 hónapok alá az 1766-ik esztendőre.

Feleltetem reá Bessenyei György Telét, Az esztendőnek négy részeirül-ből:

 

Ez a komor állat borzas nagy szőrével,

Lompos, s messze nyúlik gyapjas üstökével.

Jeges harmat fénylik deresült szakállán,

Havas fergeteget hoz meg fagyott vállán.

A fellegek öszveszorítják magokat,

Hullatják hegyekre, völgyekre havokat.

 

Elordítja magát észak ez havakra,

Kergeti szeleit fagyos világunkra.

Bőgnek ezek széjjel, mivel nem heverők,

Jegesedik minden; sikoltnak az erdők.

Fúvások hányatnak a kietlenségen,

Hó repdes csak széjjel a puszta térségen.

Mindenütt nyargalnak az északi szelek,

Havas s jeges essők kavarognak velek.

A zúgó patakok fagyva megnémulnak,

Vastag jegek alatt szöknek, hol elfúlnak.

Harsognak a zajok folyóvizeinkbe,

Farkasok ordítnak puszta mezeinkbe.

Megholt a természet; temetése vagyon,

A tél takarítja, s azért lármáz nagyon.

Magas élő fájink kopasz gallyjaikkal

Küszködnek a szelek lármás csatáikkal.

 

(…) Ekként teszi a tél mindenütt lármáját,

Aki csak eleven, érzi vele baját.

Fejérséget okoz földünk nagy térjének,

Hol az erdők barna színekkel hevernek.

 

(…) Nem zengnek erdeink szép madárszavakkal,

Csak csókák krákognak karón a varjakkal.

Nincsen gyönyörűség, a természet nyugszik,

Fagyos koporsója szüntelen havadzik.

Csak ablakainkrul nézzük egeinket,

S házi játékokkal tartjuk szíveinket.

 

Illik is neki ily zengzetes sorokba szedni gondolatait. Hiszen kicsinyded túl kell tennie a rímfaragó tordai lelkészen, hiszen a császári testőrtisztből bihari remetévé magyarult költő a felvilágosodás egyik meghatározó egyénisége volt.

December lehetne békésebb természetű is, megszelídített, domesztikált. Mint Juhász Gyula versében:

 

A csönd halkan dalol.

December bús szele

Alszik ma valahol.

 

Az ég fénnyel tele,

Szívem enyhén dobog,

Hol vagy most sors szele?

 

Téli tájba sóhajtott kérdése meghittségbe álmodott szimfónia. Szimfónia domesztika.

 

A házak álmodók,

Fehérek, csöndesek.

Csak a torony borong.

 

Szívem ma nem beteg.

Verése halk ütem,

Mint óra úgy ketyeg.

 

Nem bánt ma semmisem (…)

 

Akár őrá is gondolhatott Sütő, amikor így folytatja előbb idézett gondolatát:

 

A meghittséget kedvelő költőkre gondolok, a fényképészekre és a népszakértőkre. Oda a csalit és a pagony, sehol egy Daphnisz, sehol egy Chloe az egész környéken. Unokahúgom az apja kabátjának az ujját feltűrte, hogy kezét szabaddá tegye. Anyám lábán foltozott, vastag harisnya, hátán az ócska bőrbekecs, amitől kövérebbnek látszik. Mindenki testesebb, mint volt a nyáron. Öcsém beszámol arról, hogy a gazdaságban kint járt egy fotóriporter. A tehenészeket hazaküldte, hogy öltsenek ünneplő ruhát; másként nem volt hajlandó őket lefényképezni. Egyebek között éppen azt kifogásolta, hogy nem szabályszerű a téli öltözékük. Meg a mosolyuk is olyan girbe-görbe, és nem talált egy virágágyást, ahová felsorakoztassa őket. Nem kedvez az idő a színes fényképezésnek.

 

Na de ez a kép már más december. Más év. Más teremtett valóság. Más felhangokkal ékes. Akár a most december elsejével kezdődő is.

S a természetben?

Decemberre esik az év legjelentősebb napja: az esztendő legrövidebbje, amelyen a Nap meghal, hogy huszonnégy óra múlva új életre támadjon, újraszülessék. A Gergely-féle időszámítás előtt ez a nap december 13-ára, Szent Lucia napjára esett, minélfogva ennek a szentnek, magyarul Lucának, a napja mindenféle babonás szokások forrásává lett.

A Luca napja különösen alkalmas arra, hogy a lányok kitudakolják jövendőbelijük nevét vagy legalábbis foglalkozását. Erre a célra szolgál a különböző fafélékből ötágú csillag alakúra mesterségesen faragott Luca-szék: aki erre a székre ráül, az meglátja jövendőbelijét. Luca napja éjjelén a szellemek csöndes, remegő fénykévék formájában suhannak el a falusi házak fölött, de ezt a fényt csak bizonyos, arra alkalmas emberek láthatják meg, akiknek a Luca-fénye megmutatja, hol vannak kincsek a föld méhébe rejtve.

 

A Lucának híres napja

A napot rövidre szabja.

Téli mennydörgés,

Meglesz jó termés.

Zöld karácsony rossz,

Fehér húsvétot hoz.

János-nap ha borús,

A termés igen dús.

 

Más hiedelmek szerint a Luca-székre állva az ember meglátja a boszorkányokat. Vajha ilyen Luca-székünk lenne az elkövetkező egy évre.

A Luca utáni nap a magyar hűség napja. 96 éve ekkor kezdődött Sopronban a népszavazás a hovatartozásról.

Jut eszembe erről Áprily Lajos Falusi elégiájából az I. világháborúban katonaként a frontvonalban meghalt tanítványáról, az élő természetet rajongva szerető Péterről írt sorok:

 

Ha nap süt rá, szabad órákon át

erdőbe űzi egy titkos szemérem…

 

A vers utolsó két szava – Dulce et decorum… – Horatiust idézi. Az Ad amicos – A rómaiakhoz írt óda szállóigévé nemesült sora így fejeződik be: ...est pro patria mori! Azaz

 

Szép és magasztos halni a hazáért!

 

Éjszaka hó hullt, s megmaradt. Ránk jött a fagy.

Jöhetsz, tél? – kérdezem.

Téli bocskaimat jól fejemre húzva, maradok kiváló tisztelettel.

Kelt 2017-ben, 2082 évvel Quintus Horatius Flaccus születése után