A természet kalendáriuma (CCLXXI.)

Mitől oly terhes minden ősz

s mért kábulunk el illatában?

S ha lágyan perg a sok levél,

mért látjuk, hogy ott a halál van?

 

Somlyó Zoltán Szeptemberében az őszi kertet, szőlőhegyet járom. Itt-ott már pereg a levél. Dús érettségét kitárja, gyümölcseit kínálja a természet.

 

Ha szőlőgerezdhez nyulunk,

mért járja hő az ujjainkat?

S az érett nő mért gyengül el,

mint rózsa, mit a szél megingat?

 

És mint a vágyó anyaméh,

miért járunk szívig kinyílva?

S miért cseng és mért mosolyog

az érett körte, alma, szilva?

 

Ezt kérdi öntudatlanul

így őszidőn a gyötrött lélek.

Bámulván csöndes betűit

a kalendárjom levelének.

 

S míg leterítve áll az ágy

s a kályhának még lángja nincsen

az ablakon az őszi fény

beszáll s megcsúszik a kilincsen.

 

S kopogtatás nélkül benyit

az ősz, adója legjobb jónak;

az érett magzatot hozó

anya: a kilencedik hónap.

 

Még nappal meleg van, néha kánikulai, hajnalra már nem csak a vizek kényes bőre lúdbőrözik, de magunk is összerezzenünk a gyors, de már hűvösödő csepergőben.

 

Fázik a Küküllő,

lúdbőrös a háta,

már csak a nap jár el

fürödni a gátra.

 

Lenn a gát alatt csak

vadrécék, vadludak.

Ők is búcsúzóban:

tiszteletkört úsznak.

 

Ékelődnek aztán

föl az őszi égre,

belevesznek lassan

a kék messziségbe.

 

Kányádi Sándor Őszelője ez. A kihűlő légből a felkelő nap a dombhátak fölé csalogatja a fák-füvek őszi könnyét. S mire ráragyog a völgyek mélyére az első őszi sugár, eloszlik az apróka köd.

 

Reggelenként apró

ködfióka s pára

kapaszkodik föl a

partmenti fűzfákra (…)

 

Ősz. Ebben az asszonylényegű évszakban írta Juhász Gyula:

 

Azt álmodtam, hogy mind kihalt a földről

Az ember és a föld csak élt tovább.

Tavasszal kicsíráztak a göröngyök

És kivirítottak a violák.

A madarak vígabban énekeltek

És gondtalanul járt a szende őz,

A gólyák télre ismét útra keltek

És százszor szebben múlt a csendes ősz (…)

 

Őszi csendesség, amikor a városi ember is kissé közelebb kerül a Természethez.

 

Mindannyian a Természet gyermekei vagyunk, életünk a természeti erők sajátos, különleges összjátéka. Megszületésünkkor azonban nemcsak a Természetbe, de egyszerre egy másik világba is beleszületünk, a társadalom világába. Életünk e két világ, a természeti (belső) és társadalmi (külső) erők összekapcsolódásának és küzdelmének színtere (…) – írja Grandpierre Attila csillagász, zenész, író A Természet és az Emberben.

 

Minden filozófiai fogalom közül a Természet fogalmának megfogalmazása a legrégebbi. A Természetet az ógörögök „fűszisz”-nek, fizikának, illetve fiziológiának (élettannak) nevezték. Kevés olyan filozófiai fogalom létezik, amelynek használata szélesebb körű, lazább, tágabb.

A „Természet” kifejezés eleinte az egész világot jelölte. Ekkor még nem különböztették meg világosan egymástól az elmét és az anyagot, a Természetet élőnek, lélekkel bírónak fogták fel.

Az első megkülönböztetést a „fizikai” és „metafizikai”, vagyis a természeti és a természetfölötti között Platón vezette be. Ettől kezdve vált a Természet fogalma egyre korlátozottabbá. Ha a természetfölötti is létezik, akkor nem tartozik minden létező addigi otthonába, a Természetbe.

A Czuczor–Fogarasi-féle A magyar nyelv szótárában a Természet alatt elsősorban „az állatok, növények, ásványok világát” értjük, másodsorban „a földi és földön kívüli élőlények összességét”. Eszerint az Ember is a Természet része, és az ásványok is élőlények. Harmadrészt a Természet „az összes természetben foglalt lények azon eredeti belereje, melynél fogva fejlődnek, változnak, új és új alakot öltenek, egymásra hatnak”. A Természet tehát az a belső életerő, ami igazi emberi lényegünket alkotja. Negyedsorban „a természet alatt különösen a lények azon tulajdonságait értjük, amelyek a lények belerejéből (belső erejéből) folynak”.

A magyar nyelv értelmező szótára szerves és szervetlen világ fogalompárt használva, a Természetről mint „az ember akaratától függetlenül érvényesülő alkotó és átalakító erő”-ről ír, illetve „valakinek vagy valaminek az eredeti valóságá”-ról.

A Természet felé fordulás tehát maga a lényeglátás, a létezők, önmagunk eredeti lényegének meglátását jelenti. A Természet mindannyiunkban elemi alkotóerőket működtet folyamatosan. Ha a Természet alakulásában létezik bármiféle irány, ha létezik evolúció, ha létezik virágzás, úgy létezik utódlás, természetes öröm, elmúlás, s ez igaz az ember természetére is. Életünk eredeti értelme a bennünk élő természeti alkotóerő érvényre juttatása.

 

Ha a Természet képes volt a Világegyetemet, az élővilágot, az öntudatot létrehozni, akkor képes arra is, hogy egyéni életünket velünkszületett, legmagasabb eszményeink felé irányítsa – írja a csillagász fent említett esszéjében. – Eszerint a Természet nem más, mint a Világegyetemet létrehozó életerő, a Kozmosz szervezőereje, éltető és fenntartó, rendeltetése felé irányító ereje. És ha a Természet a világ értelemszerű szervezőereje, és egyben lényege, akkor hogy lehet, hogy a természettudomány figyelmen kívül hagyta mindmáig a világ lényegének kutatását? Hogyan és miként vált tabuvá, tiltott területté a létezők lényegének, természetének kutatása éppen a természet-tudományban?

 

Talány. Megfejthetetlen kottalap. Úgy vagyok vele, mint Jékely Zoltán a Fecskékben. Kolozsváron írta volt, még 1933-ban.

 

A villanydrót öt égi vonalán

izgága hangjegyek a füstifecskék.

 

Ha lejátszhatnám, bennük már az estét

s az ősz első akkordját hallanám.

 

Fecskehajtó kisasszony vagy fecskeűző Boldogasszony napja van ma. Ilyenkor kezdenek gyülekezni a költöző madarak. Elsőnek a fecskék. Dologtiltó nap. Mostanáig kellett összeszedni a tavaszig is elálló tyúktojásokat. Most kell a Mihály-napig elvetendő gabonát megszentelni. A vetésre szánt diót is ilyenkor szentelik.

Kisasszony vagy Kisboldogasszony napja 600 éve, 1417-től hivatalos ünnep. Az Egyház Szűz Mária születésnapját ünnepli ilyenkor.

 

Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket

üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd

szőlőt, hatalmas, jáspisfényű körtét,

megannyi dús, tündöklő ékszerét.

 

Kosztolányi Dezső Őszi reggelijével búcsúzok Tőled, kedves Olvasóm.

 

Vízcsöpp iramlik egy kövér bogyóról,

és elgurul, akár a brilliáns.

A pompa ez, részvéttelen, derült,

magába-forduló tökéletesség.

Jobb volna élni. Ámde túl a fák már

aranykezükkel intenek nekem.

 

Furcsa reggeli. Borongós, könnyű fájdalmak. Az elmúlástól tetten érten, a Természet nyugalmát a szomorúság tárgyilagosságával oldja antik jambusokba e reggeli. Maga az Élet.

Magam, mint megcsúszó fény a kilincsen, maradok kiváló tisztelettel. 

Kelt 2017-ben, Kisboldogasszony napján