A természet kalendáriuma (CCCXV.)

Mai kalandozásunkat kezdjük a Földön. Folytassuk virágok és rovarok közt, hogy aztán hegyet mászva a hajnali égen fejezzük be. Ha időd engedi, tarts velem, kedves Olvasóm.

95 éve, 1923. július 12-én halt meg Budapesten a szilágysomlyói születésű Gáspár Ferenc orvos, utazó. Neve ma már csak kevesek számára cseng ismerősen. Száz évvel ezelőtt kiadott útleírásai mára antikváriumi ritkaságok.

Ahogy Vámbéry Ármin jellemezte A Föld körül című műve előszavában: „leírásai egyszerűek, világosak és mesterkéletlenek, az olvasóban azt a benyomást keltik, mintha őmaga látta és végigélte volna azokat”.

Gáspár Ferenc a kolozsvári unitárius gimnázium után a bécsi orvosi egyetemen szerzett orvosi diplomát. 1886-tól az Osztrák–Magyar Monarchia haditengerészetének hajóorvosa volt. Több mint két évtizednyi idő alatt, hadi- és kereskedelmi hajókon, bejárta mind az öt világrészt.

Utazásainak java részét a XIX. század végén, vitorlásokon tette meg. A szemtanú hitelességével közölt megdöbbentő beszámolót a Hamburg kikötőjében behajózásra váró kivándorlókról. Részletesen leírta a Földközi-tenger szigeteit, a Kanári-szigeteket, a Karib-térséget. Az Amazonas folyón Manausig hajózott fel. Nagy megjelenítő erővel mutatta be a brazil Pará környéki dzsungeleket, s az Amazonason felhatoló tengeri dagályhullámot, a pororocát. Beszámolóiból megismerhetjük a XIX. század végi dél-amerikai városokat: Rio de Janeirót, Pernambucót, Santost, Montevideót, Buenos Airest, az uruguayi és az argentínai pampákat, a Falkland-szigeteket, a Magellán-szorost, a Tűzföldet, az Atacama-sivatagot. Érdekfeszítő leírásai vannak az akkori gyarmati Afrikáról, Indiáról, Ceylonról, Burmáról, Sziámról, Indokínáról, a maláj szigetvilágról. Bejárta  Japánt, Szamoát, eljutott Hawaiira, a Salamon-szigetekre. De ő írt először magyar nyelven a transzszibériai vasútvonalról is úti beszámolót.

Művei a természettudományos ismeretterjesztés kiemelkedő alkotásai, egyben fontos dokumentumok a XIX. század tengerészéletéről és a világ egészségügyi helyzetéről.

Cholnoky Jenő, lektorálva műveit, a földrajztudós szigorával jelenthette ki: „Gáspár Ferenc… a legnagyobb gonddal ügyelt, hogy a tudomány szigorú cenzúrája semmi kifogásolni valót ne találjon”.

Id. Lóczy Lajos, a Magyar Földrajzi Társaság elnöke is elismeréssel méltatta írásait.

Ő maga pályakezdésére így emlékezik Hét év a tengeren című munkájában: „Tengerészeti tapasztalataim ezen időtájt még nagyon fogyatékosak voltak. A legnagyobb víz, amit a tenger előtt megismertem, a Szamos volt, meg a Duna Wien alatt. Hajózási tapasztalataim pedig ott állottak, ahol még diákkoromban: a hazulról elcsent kenyérdagasztó teknőben tettem többi diák-tengerész pajtásom társaságában nagyobbszabású kirándulást a Krasznán…”

Hajóorvosi pályafutása befejeztével Gáspár Budapesten telepedett le. Az 1912-ben Budapesten kiadott A fehér ember útja (Columbustól Pearyig) című kétkötetes munkája a világ leghíresebb tengeri és szárazföldi utazóit, köztük a magyar világvándorokat mutatta be.

Vámbéry a már említett előszót egy török közmondással indította: „Nem az tud valamicskét, aki sokáig élt, hanem az, aki sokáig utazgatott”.

Gáspár Ferenc sokat utazgatott, tehát tudott is valamicskét a világról. Jó lenne e könyvekben megörökített valamicskéből valamicskét újra kiadni.

Folytatva a 2018. esztendő természetvédelmi értékeinek bemutatását, ezúttal az év vadvirágára, a kornistárnicsra (Gentiana pneumonanthe L.) esett a választásom.

A tárnicsok eme árlevelű faja Európa nagy részén jelen van, areája egészen Szibériáig húzódik. Élőhelyeinek kiszáradása és átalakulása miatt mindenütt visszaszorulóban van, emiatt védett többek között Magyarországon, Lengyelországban, Olaszországban, Svájcban és Romániában is. Németországban pedig már 1980-ban az év vadvirágává (Blume des Jahres) választották.

Erdélyben hegy- és dombvidéken előfordulása szórványos. Mészkerülő. Kiszáradó lápréteken, hegyi és mocsárréteken fordul elő. Az utóbbi 50 évben számos korábbi lelőhelyéről – többnyire élőhelyének megszűnése vagy átalakulása (kiszáradás, cserjésedés) miatt – eltűnt.

Tompás csúcsú levelei szálasak, csak az alsók szélesebbek, ezért virágtalan állapotban hajtásai beleolvadnak a környező gyepbe. Virágzó állapotban azonban messziről felhívja magára a figyelmet akár 5 cm-t is elérő, sötét égszínkék virágaival.

Vidékenként más-más névvel illetik: tüdőtárnics, tüdőfű, rettegőfű. Gyökerét, akárcsak a sárga tárnicsét (Gentiana lutea L.), gyűjtötték és használták annak serkentő, étvágygerjesztőhatása miatt. A kornistárnicsot egykor tüdőbaj tüneti kezelésére is használták.

Júliustól szeptemberig virágzik, de egyes virágzó példányaival októberben, sőt akár november elején is találkozhatunk.

100 évvel ezelőtt, 1918. szeptember 9-én Jávorka Sándor a mai Albánia és Koszovó határán fekvő szerpentindombok nedves mélyedéseiben gyűjtött egy tárnicsot, melyet később a kalandos életű albanológus és paleontológus, Nopcsa Ferenc báró tiszteletére Gentiana nopcsae néven új fajként írt le. Ez az akkor új fajnak tartott növény a kornistárnics egy nyúlánkabb, szélesebb levelű alakja.

Fejlődésbiológiailag és ökológiailag roppant érdekes tápnövények is a kornistárnics és rokonai: kizárólagos tápnövényei a szürkés hangyaboglárka lepkefajnak, a Maculinea alcon alconnak. Ez a lepkefaj speciális életmódja miatt került veszélyeztetett helyzetbe. Egyrészt speciális tápnövényigénye miatt, másrészt a fajra jellemző mirmekofília miatt. Imágói július közepétől augusztus első harmadáig repülnek. A rajzás után a nőstények hófehér petéiket a tárnicsok sötétlila virágbimbóira rakják. A hernyók kikelésük után belerágják magukat a virágba, és a lédús, még éretlen magkezdményekkel tálplálkoznak. A hernyók a harmadik lárvastádiumban kirágják magukat a magházból, és lepotyognak a talajra. A kihullott hernyókat főleg a Myrmica scabridonis vöröshangyafaj dolgozói becipelik a bolyba, s ott kakukkfiókaként nevelik fel. Mi több, néha a hernyó felfalja a mostohatestvér lárvákat. A lepkehernyó a hangyabolyban bábozódik be, s 11 hónap múlva a frissen kelt imágó, elhagyva a hangyafészket, az akkor már virágzó tárnicsokat keresi fel.

Július közepén vagyunk. Most illő megemlékezni a hegymászás aranykorszakának befejező momentumáról, a Matterhorn meghódításáról.

Az a nyolcvan év, amely a Mont Blanc megmászásával kezdődött, és az Alpok utolsó, még érintetlen csúcsának, a Matterhornnak a megmászásával fejeződött be, a hegymászás történetének egyik legeredményesebb korszaka. A XIX. század közepéig megmászták az Alpok csaknem összes négyezer méter feletti hegycsúcsát – szám szerint harminchetet. A sort a Matterhorn tragikussá vált megmászása zárta le.

A jellegzetes, majdnem szabályos piramis alakú magányos hegy – a legközelebbi ormok is több mint tíz kilométerre esnek tőle – Svájc és Olaszország határán fekszik, a határ vonala épp a 4478 m magas ormon fut keresztül.

A történet éppen 160 éve, 1858-ban kezdődött, amikor olasz hegyivezetők egy csoportja kísérelte meg a feljutást. De a csúcs meghódítása csak a huszonhetedik nekifutásra sikerült. 153 éve, 1865. július 15-én, elsőként az angol Edward Whymper és társai jutottak fel a csúcsára, amelyről lefelé jövet a csapat négy tagja odaveszett. Egy nehezebb szakasznál Hadow megcsúszott, és a kötéllel, ami a biztosítást szolgálta volna, magával rántotta Crozt, Hudsont és Douglast. Így vált a dicsőséges nap egyben gyászos emlékké is. Hármuk holttestét néhány nappal később a Matterhorn gleccseren találták meg, de Francis Douglas földi maradványai azóta sem kerültek elő.

 

(…) Körültem csillagmiriád

Versenyt kacérkodik, ragyog,

Fejemre szórja sugarát;

Azért még föl nem olvadok.

 

– hívom Vajda János Húsz év mulva című versét segítségül, amely, habár a Mont Blanc szimbólumára épít, de mintha éppen e matt égbe nyúló kürtőről szólna – 

 

De néha (…) még szivem kigyúl,

Mint hosszu téli éjjelen

Montblanc örök hava, ha túl

A fölkelő nap megjelen... 

 

Békésebb hegymászókalandokat kívánva, maradok kiváló tisztelettel.

Kelt 2018 júliusában, újholdkor