A természet kalendáriuma (CCCVI.)

A madarak és fák napja teltével, május 10. után, a pasztellzöldeket leharsogó mélyebb tónusú kékeszöldek s egyre fakuló, mély árnyékú barnák még itt-ott virágözönt bújtatnak a rekkenő hőséggel beköszöntő májusközép sötétebb azúrba csobbanó ege alá. A tulipánok még virítanak, a labdarózsák később kezdték, de hamar elvirágoztak. Az akácok alatt sziromszőnyeg idézi a hirtelen jött melegbe ellobbanó mézlegelők illatát. A nőszirmok megannyi faja és fajtája is virágot bontott már, buja virágaik pompája gyorsan hervadó szépség. A hazai orchideák megannyi faja – kosborok és ujjaskosborok, bangók, kisasszonypapucsok, madársisakok, gérbics, madárfészek, békakonty, bibircsvirág – is már a kora nyári előkánikulában táncoltatja illatpillangóit. A medvehagyma rég elvirágzott, a gyöngyvirág s a salamonpecsét is követi nemsokára. Már a kontyvirágok is bontják zöldessárga, aszimmetrikus virágocskáikat a virágja hervadt, de zöld szoknyába öltöző galagonya- és kökénybokrok árnyékában. Ágas homokliliomok settenkednek elő, s a napverte dombhátakon a késő tavasz utolsó nedveit felszippantva hirtelen virágba borulnak a pézsmahagymák.

Kosztolányi Dezsőt hívom segítségül:

 

Május.

Szív és torok hogy fuldokol.

Isten fölöttem és az ég

s lenn a fényes pokol.

 

Egy éneket,

hatalmasat és lüktető-vadat,

neked.

 

Térdig rózsában és övig a fűben

kacagni,

egészségesen, egyszerűen.

 

Szeszélyt

dadog a szájam, és ifjú foggal harapnám

a vad veszélyt.

 

Nem félek én,

mert hogyha meghalok, ezerszer élek én,

és szép a sorsom,

és szép, ezerszer szép az én koporsóm.

 

Én.

Hazug a rím, nem leszek soha

vén.

 

Ettem.

Virágot, mézet, lángokat.

Szerettem.

 

Már a pipacsok lángjai is égnek a puszta mezőkön, s a boglárkák, borbálafüvek, repcsények, vadrezeda sárgája von köréjük kerítést. A lóherék és lucernák még csak készülődnek, de a lednekek már-már elvirágzanak. A kutyatejek még csak készítik napra néző sátoros virágzataikat, de az orbáncfű már javában sárgul a mezei utak árnyékosabb árkaiban. Árvacsalánok utánozzák a csalán leveleit, de elárulják őket fehér, kékes, sárga vagy éppen bíboros fürtjeik. Tisztesfüvek, kakukkfüvek, veronikák kékjei s lilái, szagos müge hófehér virágocskái, galajok tüllsárgái szerénykednek a szárazabb gyepekben. S a bodza illata terjeng a város feletti református, katolikus és zsidó temető fölött. Ökörszemek bámulnak az égre a Somostető nagy tisztásán, mintha kéküket a felhősödő, zápor előtti égtől kölcsönöznék. Harangvirágok, peremizsek, cickafark, aszatok, pitypangok, hölgymálok készülődnek a bimbóbontásra. Hitelen virágba lobban egy-egy vadrózsabokor. A Németkalap-széli erdő vadalmája s az egyetem feletti dombhát nagy vackorfája már ledobta virágszirmait. De még virágzanak az erdő madárcseresznyéi. Hársak méhlegelői bomlanak, veres gyűrűs som, juharok és kőrisek bontják sátorozó virágzatukat. De a kányafák és jerikói loncok még melegebbre várnak.

Mintha csak Vivaldi Négy évszakának, a Tavasznak a zárótételét táncolná megannyi virág. Pásztorok és nimfák, virágok és hímporszállító rovarok tánca. A beárnyékolódó, addig felhőtlen ég – a gond nélküli ifjúság (gyors léptű késő tavasz sietteti őket) – a közelgő nyár terhébe hull. S a Maros hullámzik tova vele.

Május. Kosztolányi Májusa: 

 

Úsztam.

Az elmúló folyón örök barázdát

húztam

s fülem körül – még egyre hallani –

csörgött a hajnali

folyó.

 

Vizes hajamra lángoló

csókot dobott a nyár,

és – hallali –

nem múl el soha már.

 

Hallod?

Hogy zengenek a messze-messze halmok,

s a szép

és mély zenét,

mely csöndbe simul szívünk láza mellé,

mint hogyha benne most is hullám csobogna

s a nyugtalan folyó emelné.

 

A parton

a boldogságomat magasba tartom

atléta-kézzel és fejem

könnyű ábrándra fektetem.

Így dalolok, egészen és betelten,

amíg az élet záporozva hull rám,

s a lelkem

viszi a hullám.

 

A meteorológusok szikár tavaszutó néven nevezik a májust.

A latin Maius hónapot Ovidius szerint a meglett korúak (maiores) tiszteletére nevezték volna el – írja Jankovics Marcell Jelkép-kalendáriumában. – Valószínűbb azonban, hogy a régi római termékenység-istennő, Maia vagy férfi párja, Maius volt a névadó. A görögöknél Maia a pleiászok egyik csillaga volt, Zeusz szeretője, és a főistennel együtt töltött éjszakák eredményeként Hermész (a latin Mercurius) anyja. Ez a planétaistenfi az asztrológia májusi Ikrek jegyében van „otthon”. (…) a 7 pleiászt, a Pleiades 7 csillagát a görögök – de mások is – kapcsolatba hozták a 7 planétával. A (…) csillagzat szabad szemmel látható csillagainak a száma megegyezik a szabad szemmel látható planétákéval. (…) A csillagkép olümposzi védnöke ugyanakkor Apollón volt. Ők hárman egy vidám regében együtt is szerepelnek. Ez az isteni tolvaj Hermész első csínytevéséről szól, aki még azon a napon, hogy megszületett, ellopta bácsikájának, Apollónnak 50 marháját – a hónap első kétharmadában még a Bika havában járunk –, aztán, mint aki jól végezte dolgát, visszabújt a pólyába, Maia ölébe. A görög maia „anyácskát”, „dajkát”, „bábát”, a dór nyelvjárásban „nagyanyát” jelentett (…) Maia a növekedés és a szaporulat felett bábáskodott, s a május valóban a növekedés hónapja. Bizonyos értelemben Ovidius fején találta a szöget, hisz maior, maius a latin magnus, „nagy” melléknév közép- és felsőfoka, és a növekedést fejezi ki.

A hónap régmúltjába pillantva, a május mindenütt a nyár aggodalmas adventjének tűnik, aminek a jövendő termés féltése volt az alapja. Május az ókorban Európa-szerte engesztelő és tisztító szertartások böjtös időszaka volt.

A régi magyar kalendáriumok ígéret havaként tisztelték.

A május ugyanakkor a nyár aggodalmas adventje – a jövendő termés féltése. Rómában tilos volt ekkor új ruhát ölteni, házasságot kötni és házaséletet élni, ekkor takarították ki a templomokat, mosták le az istenszobrokat. A legjellegzetesebb római ünnep a 9-én, 11-én és 13-án tartott Lemuria: a „holt lelkek” (lemures) engesztelőnapjai. Március idusát követően a Róma területén felállított alkalmi szentélyekben szalmából és kákából font bábokat helyeztek el. Május 15-e után ezeket a Vesta-szüzek főpapi segédlettel ünnepélyesen a Tiberiszbe vetették jelképes emberáldozatul.

E napok a közbeesőket is beárnyékolták. Lemuriát a termésért való aggodalom tette komorrá. Eredete ez a fagyosszenteknek is. A hagyomány szerint Pancratius és Bonifatius ókeresztény vértanúk voltak (†304, illetve 303), akárcsak Servatius (†384) Rajna-vidéki püspök. Kitalált személyek voltak, a katolikus egyház törölte is őket a naptárból. De napjaikon (május 12., 13. és 14.) Közép-Európában – évszázados paraszti tapasztalat szerint – a melegedő, néha kánikulába csapó időjárás hirtelen hűvösre fordul, sőt sokszor fagyot is hoz, amely a sarjadó rügyeket, vetéseket tönkreteheti.

 

A Hója erdő lombjai felett

tavaszi napfény-patak csergedez

 

– kezdi Majálison című versét 1927-ben Dsida Jenő –

 

a tisztásokról dal szürönközik,

majálisozók víg ünnepe ez.

Tüzek gyúlnak, és távol füstjük édes.

A Hója erdő lombjai felett

ölelkező kacaj ül ünnepet,

s a tisztásokon dal szürönközik.

 

Ismerős a kép. A vásárhelyi Somostetőn, a Pócsfalva fölötti Redáncban, az enyedi Őrhegy lábánál vagy a szászrégeni Kerekerdő szélén is hasonlóképpen ünneplik máig a májust.

 

Olyan messze vagyok az emberektől!

Egy lángfehér virágú szép cseresznye

sziromhulltába tartom a fejem,

és néha-néha mintha beleveszne.

 

Egyedül állok, egyenesen, némán,

nem tüzel zene, nem kábít a bor:

én vagyok Dónáth, régi kőszobor

s a szirmok alá tartom a fejem.

 

Sötét fatörzsről kicsi hangya fut le,

a bolyba fut, vagy élelmet keres,

s szememből lassan könny patakja foly:

neki van miért, neki érdemes…

 

Szememből lassan könny patakja foly,

s tompán csuklik el kérdésem szava:

Hója erdőből mit vigyek haza,

és hol a haza, hol a hangyaboly?

 

– fejezi be versét a 101 esztendővel ezelőtt, 1907. május 17-én született Dsida Jenő.

A mégis valahova tartozás reményével, maradok kiváló tisztelettel.

Kelt 2018-ban, napra a madarak és fák napja után