Teátrális világ(unk)

„Gáspárik Attila könyvsorozatának második kötete, a Teátrális világ(unk) tovább finomítja az előző könyvben (A színház kiterjedése) oly kitűnően vizsgázott – több nézőpontú – elemző viszonyulást. A szerző itt (is) a színház belső, szakmai világának olyan részleteit mutatja be, amelyeknek igazi dimenzióiról keveset tudhat az olvasó. Ugyanakkor állandóan meglepnek, sokszor szinte sokkolnak a szerző merész KITEKINTÉSEI: a társadalom egészére (történeti, politikai dimenziókra)” – e szavakkal ajánlja az olvasó figyelmébe Szávai Géza, a Pont Kiadó vezetője, a kötet szerkesztője Gáspárik Attila újabb könyvét. A kötetet április 24-én a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház előcsarnokának emeletén telt házas közönség jelenlétében mutatta be a szerkesztő és a szerző, a színház vezérigazgatója. 

– A színház kiterjedése, a Gáspárik Attila által írt sorozat első kötete a színház általános megközelítését kínálja, a Teátrális világunk már húsbavágó, provokáló, és ez az, amit ezzel a sorozattal szeretnénk elérni – mondta a kötetről Szávai Géza. – A  Pont Kiadó három évtizede működik, és nagyon elkötelezett az olyan kiadványok iránt, amelyek valamilyen szempontból hiányt képeznek. Emlékszem, elcsodálkoztam, amikor fiatal koromban megjelent a Kriterion ezredik kötete. Immár a Pont Kiadó is valahol az ezredik kiadvány körül jár, az elmúlt 30 év nagyon fontos kötetei és folyóiratai jelentek meg nálunk, ráadásul többnyelvű kiadó vagyunk. Az egyik, számunkra igen fontos sorozatunk a Konflux címet viseli, ennek keretében jelent meg a szóban forgó kötet is. A sorozatban mindeddig színházzal különösképpen nem foglalkoztunk, most olyasmit szeretnénk elérni, hogy a színházról nem értelmiségi, hanem értelmieskedő nyelven nyilvánuljon meg valaki: közérthetően, érdekesen. Gáspárik Attila személyében nagyon szerencsés találkozásom volt egy igen szeleburdi, robbanékony, kontrollálhatatlan szerzővel, akihez nehéz szerkesztőt találni. Mégis, mindenki számára hozzáférhetően, elérhetően, a fölösleges doktorkodások mellőzésével írott a könyv. A két kötetet szeretettel ajánlom az olvasók figyelmébe – mondta Szávai Géza, majd az általa feltett kérdésekre (elsőként a közönséggel való viszonnyal kapcsolatosan), illetve a kötetekben szereplő tematikákat érintve a szerző szólalt fel.

– A közönségről is fogok beszélni, de elsőként úgy érzem, magyarázatot kell adnom, hogy miért is írok. Moldova György szerint kétfajta író van: az egyiknek az íráshoz ihletre, a másiknak előlegre van szüksége. Akinek ihletre, az az amatőr, akinek előlegre, az a profi. Én abszolút amatőr vagyok, ha van ihlet, írok, ha nincs, ordíthat a szerkesztő, akkor sem tudok írni egy sort sem. Elvégeztem annak idején egy főiskolát, és jóval később jöttem rá, hogy az egyetem annál sokkal komolyabb dolog. Amikor elkezdtem tanítani az egyetemen, Béres András sokat segített nekem. Ő az egyik, aki írásra ihletett. A másik személyiség egykori osztályvezető tanárunk, Lohinszky Loránd, aki nagyon sokat olvasott, gondolkozott, és gyakran kellemetlen kérdéseket tett fel – ez nekünk nagyon tetszett. Harmadikként Nagy Miklós Kund rádióst és újságírót emelném ki, aki a kilencvenes évek elején kiverte belőlem az első cikkeket. A „verőleányom” Majtényi Ágnes volt, aki a bukaresti rádió főszerkesztőjeként hetente kért tőlem egy rovatot. Ezek voltak az iskoláim; és aztán jött Szávai Géza, aki könyveket kért tőlem. 

Folyamatosan azok a kérdések foglalkoztatnak, amelyek benne vannak ebben a könyvben. Amikor kabarékat írtam, ugyanezek a dolgok foglalkoztattak, amikor szöveget kerestem egy-egy előadáshoz, ugyanezekről akartam beszélni, amikor interjút adtam vagy délutáni beszélgetésen vitatkoztam valakivel, ugyanezek voltak az érveim. Nem tudom, hányadjára próbálom megfogalmazni az alapvető fogalmakhoz való viszonyomat. Ha nem mész el mindennap az alapokig – addig, hogy mit keresek én ezen a színpadon, mi a viszonyom a szöveghez, a közönséghez, a közélethez, amiben alkotok –, akkor óhatatlanul felküldöd magad egy kínai elefántcsont-imitációs toronyba. És ott fent halálosan elégedett vagy magaddal.  Ilyenkor jövünk rá, hogy mennyire provinciálisak is tudunk lenni, tudok lenni. Ha valós alkotókká szeretnénk válni, akkor kutya kötelességünk mindennap végiggondolni az alaplépéseket, legyen az bármilyen művészeti ág, amelyben megfordulunk. Ha egy művészeti csoport vezetője vagy, akkor köteles vagy figyelmeztetni a környezetedet arra,  gondolkodjon arról, hogy mit keres ezen a földön, miért megy be a színpadra, kinek mondja el azt a mondatot. 

Műfajilag nem tudom behatárolni azt, amit írtam, de nagyon szeretem például Esterházy Péter vagy Umberto Eco jegyzeteit olvasni – a jegyzeteiket, nem az irodalmi műveiket. Nyilván nem úgy írok, ahogyan ők, de körülbelül náluk találtam meg azt a formát, amely szerint írni szeretnék. Egyenetlen, szabálytalan, amit írok, de úgy érzem, hogy meg kell örökítenem azt a világot, amelyet most nagyjából az én generációm vezet: nyomot kéne hagynunk, ledokumentálnunk, hogy mit és miért csináltunk. Az én generációmnak már nincs bocsánat, mi is elkövettük már azokat a hibákat, amelyekért az előző generációkat okoltuk. Legalább próbáljuk meg elmagyarázni, hogy egy-egy rosszabb döntésünk mögött milyen logika állt, ha állt egyáltalán. 

Azt is megpróbálom meghatározni, hogy mi a színház, és milyenek a benne lévő szerepek – a néző szerepe, a játszó szerepe. Hogy mindez hogyan változik, és milyen módokon tolunk ki szegény közönséggel. Halkan, diszkréten ülne a nézőtéren, mint kétszáz éven keresztül folyamatosan, és akkor kiültetjük a színpadra. Van-e jogom provokálni a nézőt? Fel kéne-e világosítsam előtte, hogy kérdéseket fogok neki feltenni? Hajlandó-e válaszolni nekem? Arról is próbálok írni, hogy elvisszük a gyereket a napközibe, és onnan a bábszínházba, ahol azzal szórakozunk, ha minél hangosabban kiabál, hogy jön a farkas, a róka. A kicsi ordít, a bábszínész iszonyúan boldog, hogy interaktív volt a gyerekkel, aki, miután felnő és színházba megy, nem érti, hogy ott miért kell hallgatnia. Mert addig ordítania kellett. És miért van az, hogy le tudok érettségizni, miközben tizenkét év alatt öt percig sem magyarázzák el, hogy az egyik legnagyobb impaktfaktorral rendelkező művészeti ág, a színház épületében hogyan kell viselkedni. Annyit nem tudunk, hogy fenékkel milyen irányba kell betolassunk a széksorok közé, hogy fel kell álljunk vagy sem, ha valaki utánunk érkezik. Pedig ez a minimum – mondta a színházzal, színházszervezéssel, színjátszással kapcsolatos tematikákban gazdag kötettel kapcsolatosan Gáspárik Attila.