Mivel májustól megyeközpontunkban sem dolgozik szombatonként a posta, bár pénteken íródtak ezek a sorok, előfizetőink csak hétfőn olvassák, amikor már régen túl vagyunk a hosszú ünnepen.
Mivel májustól megyeközpontunkban sem dolgozik szombatonként a posta, bár pénteken íródtak ezek a sorok, előfizetőink csak hétfőn olvassák, amikor már régen túl vagyunk a hosszú ünnepen. A televízió híradásai, különösen a tengerparti üdülőhelyekről szóló beszámolókat nézve, úgy tűnik, hogy csütörtöktől vasárnapig sült a hús, folyt a bor, a sör, egybeolvadtak az éjjelek és nappalok, s illantak az ezresek is, mintha csupa aranyifjúból, pénzmágnásból állna Románia. Pedig sokan nézték kellemetlen érzésekkel, üres zsebbel, talán irigykedve is a nagy ünneplésről, szabadtéri piknikekről szóló beszámolókat. Csúcspontként pedig a kabaréba illő pillanatot, amikor egy tévéinterjú közepette az elnök megkönnyezte az ejtőernyővel földre szálló volt turisztikai miniszter asszonyt, akinek pártja mágnesként vonzza a szórakoztató iparban dolgozó hölgyeket.
Kétségtelenül jó megpihenni munkás hétköznapok után, ha már a nemzetközi szocialista munkásmozgalomnak sikerült kiharcolnia a hivatalos állami ünnepet. A sors fintora, hogy miközben a munkások, a munka ünnepe szabadnappá vált, legalábbis a volt szocialista és néhány ázsiai országban, éppen a munkásosztály fogyott ki az ünnep mögül. Hol találunk már olyan gyártulajdonost, mint a brit Robert Owen, aki 1817-ben felvállalta a munkások követelését, hogy a munka mellett maradjon nyolc óra a kikapcsolódásra és ugyanannyi a pihenésre is?! Hol van az öntudatos munkásosztály, amely egy emberként sztrájkolt, tüntetett Ausztráliától Amerikáig a nyolcórás munkaidőért, az összefogásért, az egyetemes békéért?! A nagy fellángolásból még füst is alig maradt, s elillant a véres harcokban kivívott nyolcórás munkaidő is (az állami szektort és néhány kivételes vállalkozást leszámítva). Azon fiatalok többsége, akik valamikor a kétkezi munkások sorát gyarapították, a sikertelen érettségivel a munkanélküliek táborát növelik, s a szülők tartják el azokat, akik nem mentek el külföldre munkát keresni. Akinek munkahelye van, az örül, ha fizetést kap, s keményen hajt a pluszórák alatt is, ami esetleg nagyobb bérrel s a munkahely megtartásával jár. Sokan a betegszabadság fogalmát is elfelejtették, csak hogy a munkahelyüket megőrizzék. Az időhúzás, a munkakerülés, az egymásba érő tízóraik és ebédek ideje a magáncégeknél már régen a múlté. A Kánaánnak tartott nyugati országokban pedig a kétkezi munkát a harmadik, negyedik világból érkezett bevándorlók végzik, akiknek a letelepedés reményében eszükbe sem jut, hogy felemeljék szavukat az elhúzódó munkaidőért. S akik a megélhetésért akár két munkahelyet is kénytelenek vállalni, dolgoznak húsvétkor, május elsején, bármikor. Az élet csak itt nálunk szokott megállni, ahol különleges kultusza van az ünnepeknek. Ahol ilyenkor a boldog evés-ivásba feledkezőket népszerűsítik, mintha ezekben a napokban a tengerparton vagy a hegyekben dőzsölne az egész ország. Holott…
