Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Stadionélményekről, enyhén szürreális találkozásokról, az alkotás endorfinhatásáról, illetve a magányos vagy kommunikációkban megvalósuló írói létről is szó esett a 25. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár Prózaajándék Vásárhelynek című estjén. A tavalyi Versajándék folytatásaként szervezett rendezvényen egyértelművé vált, hogy az írott szó mesterei számára nincs olyan tematika, aminek kapcsán ne rögtönöznének pillanatok alatt egy mininovellának vagy esszérészletnek is beillő szöveget.
Mivel az irodalmi ajándékok iránti érdeklődés már tavaly túlszárnyalta a Nemzeti Színház Kistermének befogadóképességét, idén a Nagyteremben került sor az együttlétre. Az est műsorvezetői, Gáspárik Attila színházigazgató és Szegő János, a Magvető Kiadó szerkesztője Vida Gábort, Grecsó Krisztiánt, Láng Zsoltot, Darvasi Lászlót és Németh Gábort látták vendégül a Nemzeti színpadán. A múlt évi forgatókönyv szerint az írók műveiből a színház Tompa Miklós Társulatának színművészei – Berekméri Katalin, Simon Boglárka, Meszesi Oszkár és Moldován Orsolya –, illetve maguk a szerzők is megszólaltattak részleteket. Az oldott hangulatú est első perceiben Gáspárik viccesen megjegyezte, hogy ha tovább nő a rendezvény népszerűsége, jövőre a sportcsarnokban rendezik meg, csak még nem tudja, hogy az irodalom melyik műfajában. A nagy felületű tereknél maradva, a budapesti Puskás-stadion felavatása kapcsán mintegy bemelegítő kérdésként a moderátorok életük legnagyobb stadionélményeiről faggatták a meghívottakat. Vida Gábor egy kapusválogatót idézett fel, amelyen kilencedikes korában vett részt Aradon. A 7 méteres kapu előtt többször sikerült elkapnia a labdát, a válogató végén azonban az edző azt mondta neki, hogy bár jól mozog, alacsony termete miatt sosem lesz belőle kapus.
– Így kénytelen voltam íróvá válni – jegyezte meg derűsen Vida.
Grecsó Krisztián a békéscsabai tanítóképzős időszakából elevenítette fel azt a pillanatot, amikor az Előre stadionban rótt körök közben meglátta a magyar labdarúgócsapat költőien szép, „mozdulatlan edzését”. Láng Zsoltnak a stadionokról a Ceauşescu-éra integetni kivezényelt pionírtömegei jutottak eszébe, a futballmeccsekről pedig az egyetlen mérkőzés, amit élőben nézett, és amelyen a kedvenc játékosa lesérült. Darvasi László ezzel szemben 18 éves koráig volt ifjúsági kapus, egy magyar kisváros pályáján szocializálódott, és a mai napig, ha egy futballpálya mellett halad el, hevesebben ver a szíve. Németh Gábor legjobb stadionélménye mellett a másik végletet is megemlítette, azt, amikor a Csobánka nevű falu parányi pályáján egy legelésző ló vetett véget a mérkőzésnek. Az írók után a színészek következtek. Berekméri Katalinról kiderült, hogy csak a tévében néz futballmeccset, Simon Boglárka tiniként cigizni járt barátaival a gyergyói stadionba, Moldován Orsolya pedig kizárólag a kisfia kedvéért követi a televízós sportközvetítéseket.
„Hogy legyenek szavak…”
– Mi az író, miről szól ma az irodalom az írók szemszögéből? – hangzott el a második – most már témába vágó – kérdés.
Németh Gábor derűs lazasággal mesélt arról, hogy amikor reggel, ébredés után mindene fáj, és eljut az íróasztalig, ahol valami eszébe jut, amiből aztán mondatok is lesznek, hirtelen azt veszi észre, hogy minden fájdalomnak nyoma veszett.
– Keletkezik valami endorfin, tehát „drogos” vagyok. Számomra jobb írni, mint nem írni. Ezt a közéleti igazságot tudom elétek tárni – tette hozzá az író. A Presszó című díjnyertes film kapcsán – amelynek a forgatókönyvét írta, és amely inkább csak a rendező, Sas Tamás nevével forrt össze a köztudatban – Németh Gábor humoros jelenetet rögtönzött az író és filmrendező viszonyáról.
Darvasi László talán egyik legszemélyesebb emlékét, egy többnapos kómás állapot utáni találkozás élményét osztotta meg a hallgatóságával, egy ápolónővel folytatott beszélgetés élethelyzetét, amit azért hízelgett ki az idős, vékony asszonytól, hogy „legyenek szavak, ne ott, magamban fürödjek”.
– Akkor azt gondoltam magamban, hogy ez az írás. Amikor írsz, van egy párbeszéd, van valakivel egy titkos vagy nem titkos viszony, tök mindegy, valakivel, aki olvasó vagy nem olvasó. Nekem ez az írás – zárult a vallomás, amelyet a nagyérdemű tapssal jutalmazott.
Grecsó Krisztián egy otthoni „csata” emlékét idézte fel, amikor az érettségire járó keresztanyai ajándék, a vékony aranylánc helyett pénzt kért írógépre. Hónapok kemény munkájával sikerült meggyőznie rokonát, hogy mondjon le a kötelező ajándékról, így kezdte – akkor még költőként – az alkotói pályát, és így tapasztalta meg, hogy „az első leírt sornál nincs szebb a világon”.
Az alkotás anyagi vonzata kapcsán Vida Gábor elmesélte, hogy egy fél évig tartó „kreatív vasmunkáért”, egy két hónapig készülő fordításért és az egyetlen hét alatt megszületett, Noé, az indián meg a dinók című művéért ugyanannyi pénzt kapott.
– Az írással nem lehet elszámolni, nem lehet számszerűsíteni – vonta le a következtetést Vida.
Az egyedüllét illúziója
– Írónak lenni mennyire magányosság, és az ihletkényszer mennyire lehet nyomasztó? – hangzott el a következő kérdés.
Darvasi László – akinek írták már át úgy gyerekdarabját, hogy végül csak a cím maradt változatlan – úgy vélte, míg a színház egy közösségi munka, amibe még a portás is beleszól, az írás intim tevékenység, de nem magányos, hiszen ott vannak a hősök, és „a mondat tud társ lenni”.
– Magányos akkor leszel, ha nincs olvasód – tette hozzá Darvasi. Ennek kapcsán Németh és Vida egymást játékosan túllicitálva villantottak fel rendkívül személyes mozzanatokat az életükből.
– Nekem új kaland, hogy találkozom ifjú olvasókkal – árulta el Grecsó Krisztián, a Vera című ifjúsági regény szerzője.
Vida Gábor az írói magányt egy erdei medvekalanddal hozta párhuzamba, amikor „az ember azt hiszi, hogy egyedül van, és kiderül, hogy nincs”.
A későbbiekben a narratívára fókuszáló, klasszikus, illetve az állapotokat megjelenítő posztmodern irodalom ellentmondásos vagy egymást elfogadó viszonyáról is szó esett. Láng Zsolt a kettő ötvöződését történetállapotnak nevezte, majd kifejtette, hogy az alanyt és állítmányt tartalmazó mondat már önmagában egy történet, és az az állapot, hogy semmi nem történik, „nem hullámzik a tenger”, pusztán trükk.
– Az egyidejűségek, egyszerre levések az, amit az irodalom megértett. Így ezek nem zárják ki egymást – összegzett Láng Zsolt. Darvasi László úgy vélte, hogy „minden történetnek van állapota, és minden állapotnak van története”, majd javasolta, hogy elméleti fejtegetések helyett inkább a művek beszéljenek. Az est meghívottjai egészen friss prózaajándékokkal örvendeztették meg hallgatóságukat, és közben a publikum azt is megtapasztalhatta, milyen egy műből magától a szerzőtől vagy a „kóstoltatásra” felkért színművésztől ízelítőt kapni. Az epikai műfajt középpontba helyező, lírai árnyalatokkal átszőtt esten prózaibb kérdésekről, a kiadók gazdasági kihívásairól, a határidő inspiráló erejéről és az ütemezés fontosságáról is szó esett. Szegő János azt is elárulta, hogy a Magvető Kiadónál már pontosan tudni, mit hoz az új esztendő első fele.