A társadalmi átalakítás és átalakulás kezdetei az 1950-es években

A fenti címmel tartott előadást Gagyi József, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem tanára, aki elsősorban társadalomtörténeti szempontokat érvényesítve mutatta be a pártállami hatalom megszerveződésén (például a területi átszervezések sorozatain) túl a társadalmi átalakulás főbb állomásait: a beinduló iparosítást, urbanizációt, a társadalmi átrétegződést és az elit átalakulását. 

Előadásában az ötvenes-hatvanas éveket Romániában a szocialista modernizáció korszaka nyitányának nevezte, amikor az ország elindult az agrártársadalomból az ipari társadalommá válás útján. Ez azt jelentette, hogy a földhöz kötöttség és a fizikai munka helyét a  jelentésekhez kötöttség, a szemantikai munka vette át: a gépek és az emberek irányítása, szervezése, ehhez szükséges képzettség, flexibilitás, manipulálhatóság, kulturális nyitottság és sokféleség. Mint mondta, Románia lakossága – és a romániai magyarság számára is – ekkor kezdődött a mobilitás, a dinamikus átalakulás máig tartó korszaka: elszakadás a földtől/falutól, hely-/identitáskeresés a föld és falu hagyományának és örökségének szimbolikus univerzumaiban.

Az alábbi beszélgetésre az előadás végén került sor.

– Előadásában ön elsősorban társadalomtörténeti szemponokat érvényesítve mutatja be a pártállami hatalom megszerveződését.

– És annak a következményeit. Egyrészt szóltam politikatörténetről, de tulajdonképpen a társadalomtörténeti folyamatokra koncentráltam, amelyek nem egyértelműen behatárolhatók, mint például a politikatörténet, nincs egyértelmű kezdetük és végük. Éppen ezért a társadalom átalakításának és átalakulásának a kezdete egy olyan folyamat, ami dokumentálhatóan akkor indult be, tartott az egész szocialista korszakban, és nem fejeződött be, hiszen a  társadalom most is alakul, különböző, politikailag elképzelt, jogilag kodifikált folyamatok vannak.

– Azt mondta, hogy a szocializmusban a társadalom nem volt kezdeményező, a hatalom tervezte és szervezte a társadalmat. 

– A társadalom sosem kezdeményező. A hatalom kezdeményez, és legfeljebb belebukik, mert például egy forradalomban kiderül, hogy amit akar, az nem megy, és a társadalomnak is van akarata.

–  A pártapparátus szabta meg az irányelveket, és ez ellen nem volt apelláta.  

– Azaz az élcsapat, amelynek volt egy jól meghatározott ideológiája, és abba az ideológiába ők belenevelődtek többek között a pártiskolákban, képviselte ezt az ideológiát. Eszerint szervezték a  párttevékenységet, az állami tevékenységet, ami a szocializmusban elválaszthatatlan egymástól, valamint a társadalom tevékenységét. 

– És ellenőrizték a társadalmat...

– Az ellenőrzés speciális szervezeteit az egyiptomiak óta a titkosszolgálatoknak nevezik, megvannak a sajátos, látható vagy kevésbé látható testületei. Ez is egyértelműen létezett a szocializmusban. Az előadásomban beszéltem arról is, hogy mikor szerveződik meg a szekuritáté, a milícia, és hogyan terjeszti ki a hatókörét a társadalomra. 

A milícia megszerveződésével jön be a „buletin”. Azelőtt nem volt, akiknek szükségük volt valamilyen okiratra, a helyi jegyzőtől kapták meg.

– Hogyan „igazolták”  az emberek a létüket?

– Azért volt az adóhatóság, a katonaság, amely nagyon jól nyilvántartotta a lakosságot. De ez a  egységes nyilvántartás, ami a társadalmat tényleg nagyon sok szempontból átvilágította, akkor kezdődött. Tulajdonképpen nagy modernizációs vívmány, hogy az állampolgárok igazoltathatók, számontarthatóak, megszámolhatóak. Persze ez nem ekkor kezdődött, mert már XIV. Lajos felvilágosult abszolutizmusában is megvolt, de a szocializmusban aztán tökéletesen működött. 

– Egy újfajta intézményesítettségről is beszél. Miről van szó?

– Ahhoz, hogy egy újfajta hatalomgyakorlás létezzen, új intézmények kellenek a már létező állami intézmények átszervezése mellett.

– Akkoriban mi volt?

– Néptanácsok voltak. Ez volt a helyi hatalom, és ezekkel párhuzamosan működött egészen 1968-ig a pártbizottság. Aztán ‘68-ban annyira összeolvasztották, hogy a községi, városi, megyei néptanácselnök egyben a párttitkára is volt annak a megyének, községnek és városnak.

– És ebben az időszakban új intézmények is megjelentek?

– Az új  intézményeken inkább a társadalmat ellenőrző intézményeket értem. Például a szakszervezeteket, amelyek azelőtt is megvoltak, de átszervezték őket, a tömegszervezeteket, a különböző „frontokat”, a pionírszervezeteket, a haza sólymait, a KISZ szervezetet, meg mindenféle kulturális szervezetet. Például egy fesztivál az intézmény volt. A Megéneklünk, Románia egy nagyon fontos intézménye volt a rendszer és Ceauşescu dicsőítésének. Ugyanakkor a szociális intézmények is nagyon fontos szerepet játszottak: a nyaralás, a különböző támogatások. Ezek voltak azok az újfajta intézmények, amelyek azelőtt nem léteztek, és ezek megszervezése jelentette tulajdonképpen a társadalom egyfajta átalakítását.  

– Az élet vonta maga után, vagy tudatos átalakítás volt?

– A hatalomnak mindig volt elképzelése arról, hogy hogyan kell megszervezni a társadalmat. Hiszen   az állam és a társadalom nem ugyanaz. Az állam a hatalmi központ, politikai, gazdasági döntéseket hoz, a társadalom pedig vagy követi ezeket, vagy ellenáll. Az ellenállásnak a parasztforradalmak is formái, tehát a véres ellenállás, de arról is szól, hogy ennek a korszaknak, a ‘60-as éveknek a legkegyetlenebb törvénye az abortusztörvény volt. És arról is, hogy a társadalom hogyan viselkedett ezzel szemben. A törvényt azért hozták, hogy minél több ember szülessen. Ám a statisztika azt mondja, hogy néhány évig tényleg többen születtek, de utána fokozatosan egyre kevesebben. Nem működött az, hogy a hatalom eldönti, hogy adminisztratív eszközökkel több állampolgára lesz, s az állampolgárok eszerint viselkednek. A demográfiai viselkedés a társadalomnak egy elég autonóm területe. 

– A Ceauşescu-rezsim idején, amikor, ahogy ön is mondta, adminisztratív eszközökkel “szabályozták” a népességszaporulatot, bizony sok fiatal anya halt bele a tiltott abortuszba...

– Én inkább azt mondanám, vállalta azt, hogy nem úgy viselkedik, ahogy az állam diktálja, és ennek ez lett a következménye. 

– Ez is egyfajta ellenállás volt az állam akaratával szemben?

– Sajnos azt kell mondanom, és bizony a halál ennek volt az eredménye. Nem tartották jónak és számukra elfogadhatónak azt, hogy az állam törvénykezéssel, szekuritátés ellenőrzéssel, propagandával diktáljon. És megtörténtek a tragédiák. 

– Azt mondta az előadásában, hogy az ‘50–60-as évek Romániájában ez volt a modernizáció nyitánya.   

– Igen. A modernizáció globális, a modernizáció vége tulajdonképpen a globalizáció, a kettő összemosódik, és egyikről sem tudjuk, hogy tulajdonképpen mit jelent. Viszont a szocializmusban az iparosítás, a városok átalakulása és a társadalom újrarétegződése a parasztok számának a csökkenését, a munkások számának a növekedését is jelentette. A fiatalok külön kategóriaként való megjelenítése és a nők új társadalmi helyzete mind olyan dolog volt, ami modernizációnak nevezünk, és szocialista keretek között zajlott: gyorsabban, diktatórikusabban, nem kérdezték meg az embereket, tehát nem azzal a fajta civil háttérrel és ellenőrzéssel, illetve autonóm működéssel történt, ami a demokratikus társadalmakat jellemzi. Egy keleti, nem demokratikus, de ugyanakkor modernizálódó társadalmat jelentett, és Románia is ezek közé tartozott. 

– Hogy állunk most? Esetleg mi következhet?

– Juj! Ez egy nagyon nagy ugrás. Az a véleményem, hogy azért kellett ezzel a korszakkal nekem foglalkoznom, hogy a mai kérdéseket feltehessem magamnak, hogy is állunk most pontosan, mert például nagyon érdekes dolog, hogy csökken a parasztság száma, a kultúrája feloldódik egy tömegkultúrában, a falu lassan átalakul, és egy urbanizált vidékké válik. Na de akkor hol van a parasztság, és hol van a paraszti hagyomány? Mi az, hogy örökség, és mi az, hogy hagyomány? Mert ezek mostanában központi fogalmak: örökséget építünk, hagyományt teremtünk és őrzünk. Mit csinálunk? Az egyik megszűnik, a másik újjászületik? Nem lehet túllépni a múlton. De mindig valamilyen átalakítási folyamat zajlik, és ezt kell megérteni. Amikor a fiatalok azt mondják, hogy mi őrizzük a hagyományokat, én azt mondom nekik: igen, táncoltok, de hetente kétszer, tánctanártól tanuljátok,  és fizettek érte. Nincs köze ennek ahhoz, hogy valamikor falun belenőttek ezekbe a dolgokba. Ugyanaz?

– Nem ugyanaz, de azért jó, hogy van.

– Na akkor áttértünk arra, hogy mi a jó. A hatalom mindig megmondja, hogy mi a jó, de a társadalom is próbálja megfogalmazni, hogy számára mi a jó. Érdekes volt a ‘70 – 80-as években az a  tömegjelenség, amit ingázásnak nevezünk. Általános vélemény volt, hogy fárasztó, nehéz, kettős élet, nem jó. És kiderült utólag, hogy nagyon logikus, racionális kétlakiság volt, mind a kettőből anyagi gyarapodást lehetett kiszedni, és egyikben sem kellett teljes mértékben részt venni. Nem beszélve arról, hogy a falusi tömegek az ingázással tulajdonképpen a falusi létüket erősítették meg, de az egy újfajta lét, az erőforrásoknak egy olyan átcsoportosítása volt, ami által már nem voltak parasztok, kollektivisták, viszont építkeztek, ünnepeket szerveztek, a gyermekeiket is belenevelték abba az életmódba, és jól érezték benne magukat. Amikor ‘90 után megszűnt az ipar, megszűnt az ingázás, visszakapták a földeket, és kezdtek önállóan gazdálkodni.

– Csak sokszor nem tudtak mit kezdeni a földekkel...

– Egyre szegényebbek, egyre kizártabbak és egyre perspektívátlanabbak lettek. És elmentek,  meghaltak, és olyan utakat választottak, amelyekről azt gondolták, jó lesz. És nem lett az.

– És akkor mi van?

– Visszatekintve, az ingázás jó időszak volt. Az más kérdés, hogy ezt milyen szempontból vizsgáljuk. A mostani rossz korszak. Néhány számot fogok mondani, mert sokan úgy gondolják, mennyi emberi veszteség volt ebben a korszakban. Soha ilyen kevés ember nem halt meg. Ez egy általános békekorszak.

Egy statisztika szerint 2001 után 170 ezren haltak meg háborúkban, ötszázvalahány-ezren erőszakos halál által, de 800 ezren lettek öngyilkosok. Akkor mi a helyzet a háborúval, mi a helyzet az erőszakos cselekedetekkel? Amikor az öngyilkosoknak a száma nagyobb, mint a kettő együtt? Most akkor béke van, vagy tényleg végveszély, apokalitikus dolgok vannak, amelyek csak Hollywoodnak jók, mert az ilyen filmeket jól el lehet adni. Tehát egy dolog az, hogy mit mutatnak a számok, statisztikák, kutatások stb., és más dolog, hogy az emberek azt mondják, ilyen rosszul sosem éltünk, és ilyen fenyegetve sosem voltunk. Az más kérdés, hogy milyen szempontúak ezek a fenyegetések, mert a napi kalóriafogyasztás szempontjából nagyon jól élünk. Statisztikák szerint azonban nő a nyugtatók, az álmatlanságot kezelő  gyógyszereknek a fogyasztása. Tehát nem függ össze egyértelműen az, hogy jobban élünk azzal, hogy nincsenek olyan egzisztenciális szorongásaink, amelyek tulajdonképpen tönkreteszik a mindennapjainkat.

– Summa summárum: az volt a jobb, vagy ez a jobb?

– Summa summárum, kérdőjelek vannak. Lehetnek válaszok is, de amint az internetről jól tudjuk, a válaszok sokfélék, táborok válaszolnak a saját kérdéseikre, de nincs átjárás a táborok között, nem ugyanazok a kérdések, és nem ugyanazok a válaszok. 

Hogy ezt hogyan tudja felhasználni a hatalom? Hogy a hackereket hogyan állítja a saját szervezeteinek a szolgálatába? Hogy tereli ezt az egész folyamatot? Ezek is a modernség jelenségei. A kérdéseket meg kell fogalmazni, fel kell vetni problémákat. A válasz a társadalom részéről a hosszú távú viselkedés. Nem az, hogy hogyan választ egyik vagy másik kampányban, hanem az, hogy hogyan választja meg az életét: itt marad, vagy elmegy? Milyen mesterséget választ? Vállal gyereket vagy nem? Ezek a hosszú távú döntések, nem az, hogy az egyik vagy a mások párt hogy viselkedik, vagy  hogy egy szavazótábor az egyik választáson egyféleképpen, a másikon másképpen szavaz. Mi túlságosan átálltunk a négyéves ciklusokra, de a nagy, igazi történelmi ciklusok, a nagy, igazi társadalmi viselkedési folyamatok nem négy évről szólnak. 

– A kérdések pedig maradnak.    

– A kérdések megmaradnak. A szenvedés már nem biológiai, nem éhezés vagy járványok, betegségek miatti szenvedés, hanem lelki, a magány, a frusztráltság miatti szenvedés, vagyis a nagyváros felfedezi a freudi  szenvedésnek ezeket a formáit. A parasztság ezt megoldotta valamennyire: az ő kis világában él, ahol értelmet és szerepet kaptak az emberek. Úgy néz ki, hogy a modernitás felbontja a kis világokat, átalakítja a hagyományokat, és óriási probléma van az értelemmel és a különböző értelmes szerepjátszásokkal. Na, mit szól ehhez?