Tanyabokrok poétája
2011-11-08 17:12:31
- Bölöni Domokos
Egy pillanatra úgy tűnt, hogy ő áll az ajtónyílás ellenfényében, aztán bejött, de persze tévedtem. Arról az emberről nekem mindég Ady Endre verse jutott eszembe, A Hortobágy poétája. De csak miután elkerültem arról a vidékről, ahol a pályám indult.
Egy pillanatra úgy tűnt, hogy ő áll az ajtónyílás ellenfényében, aztán bejött, de persze tévedtem. Arról az emberről nekem mindég Ady Endre verse jutott eszembe, A Hortobágy poétája. De csak miután elkerültem arról a vidékről, ahol a pályám indult. Nem kunfajta, de persze nagyszemű legény lehetett, egykori tanítványai beszélték: az egyetemet székely harisnyásan járta ki, és nem szégyellte a használt csizmát sem, mert mindig tisztán tartotta. Az ő lelkét is megfoghatták az alkonyatok, de még inkább a szebb jövő délibábjai. Kitűnő eredménnyel végzett, azonnal a tartományi újsághoz irányították, ahol költői státus nem létezett ugyan, de még a sztálinista főszerkesztő is bizonyos tisztelettel tekintett a lobogó hajú, égő tekintetű ifjúra, és a hétvégi lapszámokban helyet biztosított a verseinek. Szép, népies hangú dalok voltak ezek, élt bennük a remény lángja, hogy a szocializmus végre meghozza az elnyomott, kisemmizett nép boldogságát. Szóval neki is virág nőtt a szívében, mint az Ady-vers hősének. Fájdalom, az ő virágát is lelegelték a csordanépek. Pedig ő is ezerszer gondolt csodaszépet, gondolt halálra, borra, nőre, megtanult mulatni is, a társaságban szellemes szójátékaival vált híressé, és úgy látszott, hogy minden jól megy – de aztán gellert kapott az élete. Nyilván, amint azt a nagy előd megírta, minden más táján a világnak szent dalnok lett volna belőle. Kivéve (szűkebb) pátriáját. Akkoriban folyt a kollektivizálás, és őt, a nép fiát, igen sűrűn küldték falura, riportozni: írja csak meg, micsoda pompás dolog az, ha a földműves mindenét beadja a közösbe, aztán szíve sajgásával tapasztalja meg, hogy a hazugság és a hozzá nem értés miatt, a szájukat tépő léhűtő aktivisták parancsuralma alatt tönkremegy minden, amit keserves munkával létrehozott… Bérmunkássá züllesztik a saját birtokán, ráadásul a száját is tartania kell, különben a Duna-csatornánál találja magát.
A poéta riportjai nem az elvtársak szája íze szerint íródtak, emiatt csakhamar meggyűlt a baja a titkosrendőrséggel. Eltávolították a laptól, minden lépését figyelték. Eldugott tanyai iskolába került, csakhamar el is züllött, az alkohol kiölte belőle a maradék lírát is. Valóban úgy járt, mint a Hortobágy poétája, aki ha a piszkos, gatyás, bamba társakra s a csordára nézett, eltemette rögtön a nótát: káromkodott vagy fütyörészett, azzal az apró különbséggel, hogy ugye, a társak nem hordtak gatyát, legfeljebb jégert a nadrág alatt, ő pedig sosem káromkodott, ellenben valóban fütyörészett – de hang nélkül. Kemény verések árán tanulta meg; ne is sejdítsék, milyen dalt hord éppen a szívében.
Akkor már teljesen kiégett, nem ivott, nem cigarettázott, csak a munkájának élt. A körzet rangidőseként őrá bízták a módszertani kör irányítását. Emlékezetes ülések voltak azok! A tanár úr hajnali ötkor kelt, gyakorlottan gyalogolta le a havasi fennsíkról, ahol elszórt tanyák között az iskolája volt, azt a tizenkét kilométert. Meg sem kottyant neki. Fél nyolckor már fel és alá sétálgatott a központi iskola kijelölt tantermében, mintha magvas filozófiai esszét gondolna végig újra és újra. Pontosan nyolc órakor jegyzőkönyvíró bizottságot jelölt ki, amelynek három tagja közül kettő a kávéról gondoskodik, a harmadik írja, amit ő mond: felvétetett ekkor és ekkor, ebből az alkalomból, jelen vannak a módszertani kör tagjai, a létszám teljes, de igazoltan hiányzik ez és ez. (Mindig kell egy-két igazolt hiányzó, különben illetékesék nem tekintik hitelesnek a dokumentumot.) A körvezető elvtárs javasolja, a jelenlévők megszavazzák a napirendet: munkára nevelés és a szocialista kultúra terjesztése az irodalomórán és a katedrán kívüli munkában. A körvezető előterjeszti a referátumot. A referátumhoz hozzászólnak a következő elvtársak: X, Y, Z. Hiába tiltakoztunk, hogy de tanár úr, mi nem szóltunk hozzá, és hát azt a fránya referátumot sem láttuk, sem hallottuk, a válasz mindig ez volt: kollega úr, a referátumot éppen viszi a posta a tanfelügyelőség felé, a másodpéldány benne lesz a doszárban, egyébként pedig miért nem ért egyet azzal, amit a jegyzőkönyv szerint mondott, hogy tudniillik az iskolán kívüli tevékenység akkor a legsikeresebb, ha agitációs brigádok keretében járjuk be a falvakat, és Horváth Imre verssorát választjuk mottónknak: lázítunk, a béke érdekében.
A jegyzőkönyvet vezető hölgy egyszer elfeledte kitenni az ékezetet – hát nem beleakadtak az inspekción, hogy miért kell lazítani a béke érdekében?!… Meg egyáltalán, honnan veszi az a Horváth nevű Imre, hogy lázítani kell, mikor a legteljesebb harmóniában folyik a sokoldalúan fejlett szocialista rendszer építése; inkább arra összpontosítson az agitációs brigád, hogy minél hamarabb elérjük a kommunizmus legmagasabb csúcsait!…
Az ilyen építő jellegű kritikákat leszámítva a módszertani kör dokumentációját mindig a legtökéletesebb rendben találták a gyakori ellenőrző tanügyi brigádok, pedig az a másfél-két óra, ami a módszertani körre volt szánva, jobbára azzal telt, hogy elkészítettük a világ legtökéletesebb jegyzőkönyvét, a tanár úr föl és alá sétált a teremben, mi kávénkat szürcsölgetve olvasgattunk, és aztán mehettünk a községi cukrászdába, ahol azokban az átkos időkben a krémes mellé likőrt és konyakot is rendelhettek a tanügyi káder elvtársnők és elvtársak. Hazamenve aztán ki-ki úgy tanított, ahogy jónak látta.
Amikor a tanár úr nyugdíjba vonult, és az új körzeti tanfelügyelő egy nem túlságosan ihletett pillanatában éppen énreám bízta a módszertani kör vezetését, a dátumokat és a neveket megváltoztatva szinte szó szerint átmásoltuk az egykori poéta jegyzőkönyveit, és direkt a cukrászdában tartottuk a módszertani kör üléseit.
Halála után érdeklődtem a gyermekeitől: nem hagyott-e verseket, feljegyzéseket hátra. Nem írt-e valamiket mégis, legalább a fióknak? Képtelenség, hogy a tehetség soha többé ne jöjjön elő, hiszen búvópatak-természetű!
A nagyobbik lánya elmesélte, hogy az egyik – inspekciónak álcázott – házkutatás előtt az apja háromkosárnyi papírt cipelt hátra, a kopár füveskertbe, és ott mindet elégette.
Most, hogy az a hajlott hátú idegen feltűnt az ajtókeret ellenfényében, egy pillanatra azt hittem, ő az.
A tanyabokrok verstelen, fütty nélküli poétája.
