A tamburás öreg úr (I.)

A zene igazi élvezete kettős síkú: ösztöni szintű és intellektuális régiót is magában hordoz. Vannak zenék, amelyek csak az ösztönöknek szólak, és vannak zenei műalkotások, amelyek már csak intellektuálisan érthetők és élvezhetők. Aki magát értelmes lénynek tartja, nem zárkózhat el a zene intellektuális megismerésétől. Valószínű, hogy ezt mindenki felismeri, aki mélyebben beleássa magát a muzsika rejtelmeibe.

Mindannyiunk számára ismerős Arany János regéje a csodaszarvasról. Ez a gyönyörű vers jól példázza, hogy az ének szárnyán felröppenhetünk, és elsuhanhatunk a múltba, a mesék világába, szinte bárhova, ahova szeretnénk.

Arany Jánosról sokan úgy vélekednek, hogy ő az egyik legszebben fogalmazó költőnk. Versei ritmus, dallamosság és rímek szempontjából is rendkívül kifinomultak. Honnan eredhet ez a zeneiség Arany verseiben? Talán kevesen tudják, hogy a nagy romantikus költő nem csak rímfaragással foglalkozott, hanem zenei téren is tevékeny volt. Bartalus János mély zeneiséget látott Arany költészetében: „…zenetanulmányai úgy meglátszanak hangzatos líráján, mintha minden költeményét dalolva írta volna”.

Maga a költő mondta Bartalusnak, hogy kisújszállási tanítóskodása idején kezdett el zenével foglalkozni. Pedagógusként felismerte, hogy a magyar kultúrát legkönnyebben magyar dalokkal lehet átadni. Szerencséje volt, mert az iskola könyvtárában egy klavír, Török Pál igazgató zengő tamburája sóvárogva várta, hogy valaki „beszélgessen” vele. A tanító-költő pedig mindenféle segítség nélkül megtanult zongorázni. Önéletrajzában azt is megjegyezte, hogy kitűnő csengő hangon tudott énekelni.

Arany tehát zongorázott, de nem ez volt az első hangszer, amelyen játszott. Már diákkorában megtanult gitározni. Érdekes módon sokáig nem beszélt zenetudásáról. Ennek az lehetett a magyarázata Bartalus szerint, hogy akkor még csak a költészetet tekintették igazi művészetnek.

„Száll a madár, száll az ének” – csendül az egyik ismerős verssor. Akár így is érthetjük: amilyen szabadon száll a madár, olyan lelki szabadsága van az éneklő embernek. A költő is megízlelte ezt a szabadságot. Titokban ugyan, de muzsikált. Csak nagyon kevesen tudtak erről. Valamikor az 1870-es évek elején mégis elszólta magát a névnapi örvendezés közepette. Bevallotta barátainak, hogy egykor tudott gitározni, s ha kezébe kerülne egy gitár, még most is tudna. No, csak ennyi kellett Salamon Ferencnek, mert a következő János-napra egy gitárral köszöntötte rímes barátját. Most már megmutathatta Arany is, hogy mire emlékszik fiatalkorából!

Bartalus István zenetanár elismeréssel jegyezte meg, hogy „Arany akármelyik népdalunkat el tudta játszani mind a 12 létranemben”. Pontosításképp megjegyzem, hogy a létranem a régi nyelvhasználat szerint a skála tizenkét fokát jelenti, tehát a költő képes volt akármilyen kiinduló hangról eljátszani az énekeket, vagyis kitűnően transzponált – és mindezt kotta nélkül! Jól szórakozhatott tehát a névnapot ünneplő társaság.

Arany verselése olyannyira kifinomult, akár a hosszú századok alatt csiszolódó népdaloké. Nem véletlen ez a sajátosság, mert a költő rendkívül sokat foglalkozott a magyar népdalokkal. Költőbarátjával, Petőfivel arra törekedtek, hogyan lehet „a magyar nemzeti dalt a népdal alapján fejteni tovább, felhasználni a csírát, melyből a nemzeti műpoézis legtermészetesebben hajthatja virágait” – írja Arany A magyar népdal az irodalomban című tanulmányában. Ugyanennek a munkának a bevezető gondolatai úgy hangzanak, mintha maga Kodály írta volna – csakhogy majdnem egy évszázaddal Kodály előtt: „Valóban különös is lenne, ha a tudomány, míg föld és tenger minden növényét előkutatja, mellőzné az emberi lélek virágait”. Népdalaink tehát nemzetünk lelkének a virágai. A feledés késével lemetszenénk-e ezeket a virágokat? Ha igen, mivé válunk? Csonkolt rőzse lesz belőlünk, és előbb-utóbb elvadult tövis leszünk – rászolgálunk a kivágattatásra!

A költő megemlít egy számára jelentős felfedezést: a kolozsvári református főiskola könyvtárában egy 1671-ből származó kéziratos népdalgyűjteményre figyel fel, melynek egyik éneke „Olyan friss, mintha ma termett volna; az olvasónak szinte kedve jő eldalolni, mert lejtése, dallama egészen a mai, s formája éppoly teljes, mint mostani népdalainké”. A szöveg így hangzik: Nem szoktam, nem szoktam/ Kalitkában lakni,/ De szoktam, de szoktam/ Mezőben legelni./ Nem szoktam, nem szoktam/ Vén asszonyhoz járni,/ De szoktam, de szoktam/ Szép asszonyt csókolni.

Arany tehát a népdaltól tanulta a versírás legapróbb fogásait. Az idősödő költő egyre többször ölelte magához névnapi ajándékát, és merengett el a dalok és az idő végtelenjében. Nagy József 1882. október 27-én (a költő halála után öt nappal) rendkívül érdekes történetet osztott meg az Arany Jánosnál tett látogatásáról. »Benyitván hozzá, a megőszült, megtört embert karszékben ülve találtam családja által környezve. Mindjárt így szólott hozzám: „Kedves Öcsém, amint látom, velem együtt penzióban van.” „Látom – folytatá néhány perc múlva – a jegenyefa tetejében nem feketében, hanem fehérben ül a holló!” „Értem a célzást” – felelém. Midőn hajdan Arany e kedves nótáját előtte dalolgattam, akkor még a haja is fekete volt, de most már az idő bemeszelte.

 Arany nem soká kedves hangszerét, a gitárt kezébe vette, s kevés ideig gitározott. Gyöngélkedő neje meghatva, öröm-

könnyekkel telt szemmel mosolyogva mondá: „Janit ily jó hangulatban rég nem láttam, hogy gitározzék.« 

Szilágyi Mihály