2022. augusztus 9., kedd

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

A betegséggel való megküzdésben segítenek

Támaszcsoportot indít daganatos betegséggel diagnosztizált nyugdíjasok számára a Gyulafehérvári Caritas marosvásárhelyi Teréz Anya Idősek Nappali Foglalkoztató Központja. Köztudott, hogy a betegséggel való megküzdésben a kezelés mellett az is nagyon fontos, hogy lelkileg mit él át a beteg, ezért a foglalkozások célja lelki, érzelmi támaszt nyújtani számukra, és ezáltal javítani az idős emberek életminőségét. A csoportos tevékenységek lehetőséget teremtenek arra, hogy a daganatos betegséggel diagnosztizált személyek olyanokkal osszák meg gondjaikat, félelmeiket, akik ugyanazokkal a nehézségekkel szembesülnek. A részletekről a támaszcsoportot vezető Cosma István pszichológussal, mentálhigiénés szakemberrel és Szigyártó Adrienn pszichológussal, a Caritas munkatársaival beszélgettünk.


Szigyártó Adrienn



A daganatos betegséggel diagnosztizált nyugdíjasoknak szóló támaszcsoportba jelentkezni és érdeklődni március 31-ig lehet, 8-16 óra között, a 0265-213-509-es vagy a 0741-258-194-es telefonszámon. A hetente egyszer, keddenként 12 órától zajló csoportfoglalkozásokat Szigyártó Adrienn és Cosma István pszichológusok tartják a Mărăşti utca 13. szám alatti Teréz Anya Központban. 

– Bár egyre nő Romániában is a daganatos betegséggel diagnosztizált személyek száma, a rendszer a mai napig nem fordít kellő figyelmet ezeknek a betegeknek a pszichoszociális ellátására, háttérbe szorul, hogy miként birkóznak meg lelkileg a rájuk nehezedő teherrel. Ebből az indíttatásból született a támaszcsoport ötlete?

Cosma István: – Az ötlet az igényből született, ugyanis azt tapasztaljuk, hogy nagyon sokan szembesülnek daganatos diagnózissal, és ilyenkor nagyon fontos a lelki támogatás, hogy legyen egy hely, egy közeg, ahol erről a témáról beszélgetni lehet, és ahol az érintettek pszichoszociális támogatást kapnak, ami segíthet nekik a betegséggel való megküzdésben. Szeretném hangsúlyozni, hogy nem avatkozunk bele a betegség medikális részébe, a támaszcsoporttal a fő célunk a lelki, mentálhigiénés támogatás, hiszen kutatások igazolták, hogy ennek fontos szerepe van a betegséggel való megküzdésben. A másik fontos szempont a közösség, a csoport támogató szerepe, hiszen azon túl, hogy szakemberként próbálunk segíteni, az a cél, hogy olyan közösség alakuljon ki, ahol nyíltan, őszintén lehet beszélgetni a betegségről, illetve minden olyan témáról, ami foglalkoztatja a betegeket. A támaszcsoportokban nagyon sokat tud segíteni, hogy együtt vannak, figyelnek egymásra azok az emberek, akik a mindennapokban ugyanazokkal a nehézségekkel küszködnek, hiszen érzik, hogy nincsenek egyedül a gondjaikkal. Nyíltan tudunk beszélgetni a különféle kérdésekről, és rádöbbennek, hogy a másik embert is ugyanazok a kérdések foglalkoztatják, a másik embernek is ugyanolyan nehéz. Gyakran tapasztaljuk, hogy a megosztott bánat fél bánat, és idővel a csoport valóságos megtartó hálóvá, támogató közösséggé alakul. Nemcsak a betegségről szólnak ezek a találkozások, hanem inkább a résztvevők lelkivilágára fektetjük a hangsúlyt, beszélgetünk arról, hogy mit kezdjenek a szorongásaikkal, hogyan küzdjék le a szomorúságukat, a dühöt, hogy miért éppen ők kerültek ebbe a helyzetbe, illetve hogyan tudják a saját erőforrásaikat mozgósítani a gyógyulás érdekében. A résztvevők megosztják egymással az örömeiket is, hogy mi az, amiért hálásak. Arra is volt példa, hogy az egyik csoporttag vissza kellett menjen vizsgálatra, a többiek mind izgatottan várták az eredményt, majd együtt örültünk a jó eredménynek. Az is előfordult, hogy a csoporttagok annyira összekovácsolódtak, hogy foglalkozásokon kívül is találkoztak, elkísérték egymást orvoshoz, vizsgálatokra.

Szigyártó Adrienn: – Gyakori, hogy számos tévhit él az emberekben arról, hogy miként működik egy ilyen csoport, bizonyára van, aki úgy gondolja, hogy azt próbáljuk kideríteni, mi állhat a betegség hátterében. Ez nem igaz, hiszen támaszcsoportról van szó, nem kutatjuk a betegség lehetséges okait, hanem a vele való megküzdésben próbálunk segíteni.


Cosma István



– A felhívásban az áll, hogy daganatos betegséggel diagnosztizált nyugdíjasok jelentkezhetnek. Miért van ez a korhatár? 

Cosma István: – Ezúttal nyugdíjasokat várunk a támaszcsoportba, viszont tervben van egy másik, a fiatalabb korú daganatos betegeknek szóló csoport elindítása is. Legutóbb, amikor daganatos betegekkel dolgoztam, életkor szempontjából vegyes volt az összetétel, és azt tapasztaltuk, hogy nagyon más kérdések, problémák foglalkoztatták a különböző korosztályokhoz tartozókat. Ebből a meggondolásból döntöttünk úgy, hogy különválasztjuk az egyes korosztályokat. Másrészt a Teréz Anya Központban időseknek szóló nappali foglalkozások zajlanak, és akik eljönnek a daganatos támaszcsoportba, azoknak lehetőségük adódik más foglalkozásokba is bekapcsolódni, hiszen az idegennyelv-, illetve számítógép-használattal kapcsolatos csoportfoglalkozásoktól a társasjátékklubig, a tornáig, a mentálhigiénés tevékenységekig igen tág a lehetőségek köre.

– Te már dolgoztál daganatos betegekkel; mi volt a tapasztalat, mennyire tudtak megnyílni, elfogadni a segítséget?

Cosma István: – Volt, aki önszántából érkezett a támaszcsoportba, örült a lehetőségnek, de olyan is, aki a család javaslatára jött el. Sokaknak nehéz megtenni az első lépést, rengeteg kérdés fogalmazódik meg bennük, hogy mi fog ott történni, mennyit kell beszélniük, mit kell megosztaniuk. Ezért az első alkalommal, amikor találkozunk, ismertetjük a csoportszabályokat, amelyeknek a lényege tudatosítani a résztvevőkben, hogy a csoportfoglalkozás biztonságos közeg, ahol nincs olyan, hogy kell, mindenki maga dönti el, mit és mennyit szeretne megosztani a többiekkel. A foglalkozásokra mi is készülünk bizonyos témával, de mindig odafigyelünk arra, ami a résztvevőket érdekli, ami foglalkoztatja őket, és arról is beszélgetünk. Tematika szempontjából nagyon változatosak voltak a foglalkozások, gyakran felmerült a szorongással, a stresszel való megküzdés, a betegséggel járó érzelmi rekaciók, hogy mi történik, amikor szembesülnek a diagnózissal, hogyan reagál a család. Sokat beszélgettünk az erőforrásokról, de a megváltozott szerepekről is. Ám hangsúlyozom, nincsenek receptek, vannak érintettek, akik szívesen beszélnek, de olyanok is, akik kerülik a témát, és ezt el kell fogadni. Sokszor tapasztaltuk, hogy kialakul a csoportban az érzés, hogy egy hajóban eveznek, ez az a hely, ahol meghallgatjuk egymást, de azt is elfogadjuk, ha valaki nem tud bekapcsolódni bizonyos témák esetében.

– Valószínűleg ezeken a találkozókon olyan problémák, kérdések is előjönnek, amelyekről az érintettek nem mernek, nem tudnak otthon beszélni. Ilyen esetekben mi lehet egy megfelelő viszonyulási mód a család részéről, hogyan tudnak segíteni beteg szerettükön?

Szigyártó Adrienn: – A támogató hozzáállás azt feltételezi, hogy nem a miértekre keressük a választ, ugyanis gyakran a családban is felmerül a diagnózist követően, hogy ha azt csináltad volna, akkor…, ha megműtetnéd magad, akkor… Az nem támogatás, ha azt boncolgatjuk, mi lett volna, ha. Azzal tudunk segíteni, hogy ott vagyunk, jelen vagyunk, és tudja a beteg, ha valamire szüksége van, számíthat ránk, segítünk, amiben tudunk. Persze a családtagoknak is nehéz, nyomasztó a tehetetlenség érzése, hogy nem tudnak a szerettükön segíteni. Mi a csoportban bátorítjuk a betegeket, hogy próbáljanak a családban beszélni erről, megtapasztalni az együttérzést, de könnyen megeshet, hogy ez nem valósul meg. Ezért is fontosak a támaszcsoportok, mert ott elmondhatja a beteg, amit esetleg a családban nem. Mindenki más családi háttérből érkezik, nem biztos, hogy mindenkit támogató légkör vesz körül otthon.

– Mi a tapasztalat, hogyan sikerül a betegeknek feldolgozni a diagnózist?

Szigyártó Adrienn: – A diagnózissal való szembesülés beindítja a gyászfolyamatot, az egyén elveszíti az egészségét, és ezt meg kell gyászolja. Az első lépés – így szoktuk emlegetni, viszont a legújabb kutatások arról szólnak, hogy ezek a lépések, szakaszok eléggé átfedődnek – a tagadás, amikor az illető úgy érzi, téves a diagnózis, ő nem lehet beteg, és orvostól orvosig megy, amíg valahogy tudatosul, hogy ez valós. Ezt követi a „velem nem történhet meg” fázis, amikor a betegben felmerül az is, hogy vajon mit tett, hogy „ezt érdemelte”. Vannak bizonyos lépcsők, amelyeken a betegnek végig kell mennie ahhoz, hogy eljusson az elfogadásig. Érdekes, hogy gyakran az egyén eljut odáig, viszont a családnak is el kell fogadnia, hogy a szerettük beteg. Sokan a tagadó fázisban nem is akarnak eljönni a támaszcsoportba, mert attól tartanak, hogy ezáltal mások is tudomást szereznek arról, hogy ők betegek. Ha eljön az illető, az a betegség felvállalása terén jelentős előrelépés.

Cosma István: – Időnként a betegség elfogadása felé vezető út hosszú, rögös és hullámzó. A megküzdési folyamathoz rengeteg érzés kapcsolódik, nagyon gyakoriak a hangulatváltozások, ezért fontos felismerni és elfogadni, hogy egyik nap optimistább valaki, úgy érzi, rengeteg ereje van, hogy harcoljon a betegséggel, más napokon pedig elesettnek érzi magát. Másik fontos szempont, hogy miként tudom mozgósítani a belső és külső erőforrásaimat, tudok-e hinni, reménykedni, ápolni a pozitív érzéseket, vagy visszahívni ezeket az életembe, de eközben megengedem-e magamnak, hogy néha sírjak, szomorú legyek, illetve tudok-e beszélni arról, ami velem történik. Véleményem szerint nagyon sokat segít ebben a helyzetben a megfelelő orvosi ellátás mellett a lelki egészségvédelem, a hatékony stresszkezelési technikák elsajátítása, a lelki támogatás, valamint a remény, a hit, a kapcsolatok ápolása és a tudat, hogy nem vagyok egyedül.