Mikor kora esténkint a karcsú lábú kályha mellett apa s a fia összenéztek, abban benne volt a számonkérés és a kétségbeesett sírás az élet után. Az öreg székely csak cifraság nélkül használta eszét.
– Az üdő fogy, de a baj nem.
– Jövőre felmennék az egyetemre.
Vén Tamás Péter harisnyában is értelmesebb volt sok nadrágosnál, s szerette a tudományt a háznál. De ő is a fekete takaró alatt volt.
– Ha mód vóna.
Vencel keserűt mondott, s apának pogányul keményet:
– Akkor alaphiba volt a születésem.
Az ilyen szavakra munkájában kiesett a szú a gerendából, s a fűttőben kínnal süllögött a bükkfahasáb.
S mert álomból és szép gondolatokból még a leánka-madár sem él meg, megfogta apja szerint a dolgot. Ropogós télen otromba bakszánnal erdőbe mentek, öles harcsafűrésszel irgalmatlan fákat döntöttek; vágták, hasították, húzatták. Akkora posztókesztyűje volt, mint egy hajlék, de mégis mindig az ujja hegyibe ütött a hideg, mitől éjjel is sajgott. Napról napra összébb száradott, de azért kitartott, s küzdött keservesen, mint a mókus, ha tévedésből követ rág, mitől a holddal együtt fogy a foga.
Már olyan volt, mint aki tavaszra elveti a bőrt, s mégsem tudott elszakadni szellemi világától. Minden este a könyveit nézte még most is. Sokat olvasott, s dúsan fogott az esze, mint tavaszi erőben fogan a föld. Vajúdott a kínban, s mégis új fájdalmakat és vágyakat ültetett magába. Keserű álomvilágot épített, s a latinból könyvre valót tudott észből, mert egy halott világgal összekötve élni, az a gyötrődésben is öröm volt neki.
Az anyja dugva sokszor sírt érte, mert a világon egyedül ő érezte a fekete angyalt, akivel szédítő tusában állott a fia. Apránként csordultig telt kínszenvedéssel, és úgy járt-kelt, mint egy megostorozott szent gondolat. És elszakadva minden örömtől, sokszor mondogatta:
– Furt emészti magát. Már olyan, mint a halál, pedig be szép volt s be erős bizodalmam.
A télből kifelé állott már az út, de Vencelnek nem hoztak a napok sem sírba fektető szomorú nótát, sem zöld olajágat. A faluban nem volt senki, kinek a szava színben vagy eredő helyére nézve hasonlított volna az övéhez. A pap, ha néhanapján próbát tett nála, a magyar királyságról mondotta el a veres kakas meséjét, s borral itatta, ami már dicsérendőbb szokása volt.
– Igyunk, öcsém, nehogy kiszáradjun a hitünk!
– Minden jó fa kivágatik – mondta Vencel.
– Hosszú életet jósolsz, öcsém.
Még teremtett az Isten egy gyenge vigasztalást: az asszonyembert. Csakhogy ott vígnak kéne lenni, mint a madár, és együgyűen életrevalónak, mint a csintalan kicsi kosbárány. Csalafintaságra pedig éppen nem fogta Vencelt a figura. Vagyis már a bűn sem szerette, ami legényembernél csúfságszámba megy. Az ördög ugyan nem aludt, mert egyik-másik menyecske úgy kerülgette, mint az éhes madár a fagyöngyöt.
Egyébiránt Tamás Vencel a szerelmet is békötött szemű játéknak tartotta, amilyent „bakmacskázás” alatt játszanak a gyermekek.
Ehelyett a Bibliával kesergette magát, s úgy magába szedte, hogy a pap falhoz állítva sokszor hányta rá a keresztet. Vencel sápadtan mosolygott, s keserű igéket mondott:
– Ecetbe mártott könyv.
– Téged, öcsém, csakugyan ecetes sárból gyúrt az Úr – szólott belé a pap.
– Méghozzá csípős szélben – egészítette ki Vencel.
És ez változás nélkül így tartott, aminél a nagypénteki koporsót is jobb lett volna háton tartani.
Házak tetején már elerőtlenedett a hó és csúszás után nagyokat suppant a földön. A patak zavaros lett, mintha millió tapasztócigány belémosta volna a kezét.
De a Tamás Vencel szívében még mélyebbre rágta magát a féreg, fájdalom volt látni, hogy az elméje, mint viharban megrongált napóra, időnként rosszul mutatta a lélek idejét.
– Az én életem pogány szentírás. Az én életem emberi ész és szív tüzes esőben. Az én életem tejben fürösztött nyomorúság. Az én életem eltévedt szikra.
Az anyja urusos asszonyokhoz járt.
– Boszorkányátok emészti – mondta némelyik.
– Vagy gurucsa fogja.
– Inkábbat a nagy ész kínozza, mint a hableány a hidegaszói majort.
– Kenje meg kígyóhagymával a file tövit – tanácsolták neki.
Az orvosságot senki sem találta el, csak Vencel tudta egyedül: a fejét levágni s a szívét kivenni. Csak ennyi az egész.
Húsvétkor csak azt bánta Vencel, hogy nem ő moshatja a Krisztus lábát. Legalább lett volna tekintély túlfelől. De így tőle akármilyen bátran fújhatták: „Hogy az ember vigadozzon, álléluja” – mert az ő Megváltójának bizony elfelejtették a követ elhengeríteni a sírjáról. A nagypénteke keservesen szívós volt, s úgy látszott, hogy addig tart, mint a mesebeli királyfiú lakodalma, minek több ilyen párja ne essék hetedhét országon.
A nap melegétől mindenütt édes teherbe esett a föld. Csak néhány fa gondolta meg a dolgot, s nézte kedvetlenül, hogy a többi egymás után veti a rügyet. A virágok szépen kibomlottak, s velük a messze futó illat, mintha rejtelmes tündérsereg hegyen-völgyön lakodalmat tartana. Új feltámadásban ismét világra jöttek a titkok, hogy semmit meg nem értve gyámoltalanul mosolyogjon az ember, aki csak jött véletlenül, s ha már verejtékében kihullatta magából a lelket, belebotlik a föld sebébe, ami az igazság hűvös temploma.
Tavasz, miben újra megfiatalodott az Isten. Örökéletnek új szava, ami taszít a sír felé, hogy legalább egy fekete pont mindenki legyen a világban.
Tamás Vencel ilyen szép nyílásban mégis azt mondta:
– Az ember legnagyobb ballépése a születés: s azt sem ő teszi jóvá, hanem a halál.
Az ilyen gondolat egyéb teremtett állatra nyilván nem vonatkozik. Mert csak az ember az a féreg, aki előre tudja a halált.
A kutya mégis értelemmel ült ki a napra. A tyúkok berzenkedve fürödtek a friss porban. A csűrök tetején már arasznyira nőtt egy-egy lapos fűszál, minek a tövét időnként peckesen vizsgálgatta a madarak rossz hírű lánya, a szarka.
A leánka-gyermekek porból kását főztek. Miután valamelyiknek a lakodalmát lejártatták, egyik-másik lapos kőnél nagy csiricsáréval sárpuskáztak, s hegyesen kiáltották a segítő verset:
Kukuk Máté szólítsd ki,
Békalikból toszítsd ki.
A legénkék a vér tempója s egyéb elütő tulajdonságok szerint külön nyájakba verődtek: egy részük mezgés fűzfavesszőt vágott furulyának, mások bürökpuskával szípatták el a béka orra elől a vizet, a többiek megint bodzafa puskával mesterkedtek, s olyanokat lőttek, hogy füstöt vetett a markuk.
Csak a Tamás Vencel feje lógott ki a nagy virágoskosárból. Búbánatja s hervadása miatt a dongó nem állott meg egy kicsi sírásra, a virág sem sötétedett meg egy árnyalattal, sem a levelekből nem lett fekete csipke. Mert a nagy elrendezésben minden önmagáért volt.
Hanem a koldus is gyakran él templomi levegővel. Vencel is ilyenformán élt a tavasz nagy cicomás vetett ágyában. Éjjelenként fiatalon kaszált szénában aludt, minek az illata rokon az élet kívánásával. Új erők és kincsek gyötörték. S még jóakarattal sem volt semmi remény. A sovány föld munkájára vettetett irgalmatlanul, pedig ahogy a mártír esküszik az eszmére, úgy esküdött volna ő is, hogy a helyén nagy hiányjel fog állani a szellemi világban. S azért mégis, ismét és ismét, makacsul rázta a fejét, hogy ő nem marad a falunak időnap előtt elhervadó szolgája, hanem lesz a tudományért harcoló legény, s nem olyan torzs, mint a legtöbb, kiket a tulajdon forró ereje száraszt el.
És ilyen tusák végén mintha két sátán vette volna a keze közé. Az egyik gúnyosan legyintett:
– Elpusztulsz, mint a béka a savanyú tejben.
A másik kevélyen biztatta, ahogy egy részeg bicskázót szokás:
– Vágj neki a világnak!
S lett volna ez utolsó cseppentett méreggel kiírva, úgy is ráborult volna, mint az éhes zsellér a penészes kenyérre. Szemei szúrósan villantak, izmai ruganyos acélként feszültek, és hittel mondta:
– El, el! Belé a világba! Új fényt a többi fényhez, vért és erőt, ami másnak is vesse a szikrát!
De a madárrepítésnek is alkalmas idő kell. Ezért nem lett volna jó hirtelen nekiugrani a világnak, mint vak koldus az ároknak. Hanem megállapodott abban, hogy felmegy a Bükkösbe, s mialatt vágja a kaszajfát, kieszeli, hogy s mint. De azt már akár szentírásba is teheti Lukács, hogy ő a maga meséjét kétrét görnyedve is megírja.
Másnap elment a havas szája felé, ami minden másodnapon zúgva szüli meg az idő haragját, s ahol az illat erejében a lecsapott mennykő is kiadja a szuszt. Napbúvás lett, mire odaért. Néhány hatalmas bükkfa oldalán elmosódva látszott az apja neve, mintha valami sáros lábú, részeg bogár járta volna meg a barna faragást. Közel a szikla alatt forrás bugyogott: benne fürge kárászok futkostak, s mindegyik hátul húzta hosszú lábát, mint vékony fekete húrt, amin éjjel-nappal muzsikál a forrás. A sziklán moha szunnyadt, s felette néhány kakukkvirág lila kelyhe ásított.
Az egyik fa tövéről ágat-bogot s miegymást eltakarított, s már estére olyan kalibát rittyentett oda, mint egy májusi Szűzanya-oltár. Puha rügyekkel a földjét kirakta, s világlátott katonaköpönyegével gondosan letakarta. A királyleány is duplájára szépült volna reggelig rajta.
Lassankint és titokban setétbe bújt a csend, és olyan kényes lett az erdő, hogy sem állat, sem levél hír nélkül meg nem mozdulhatott. A holdnak, mint valami csodakenyérnek, felét már megették a mennyei lakosok. A másik fele, ami jobb híján szegény szűzleányoknak maradt, futás közben itt-ott belesett a fák tövére, s az árnyékok s lehullott fénymezők az ő járása szerint hajlottak, nőttek, fogytak, mintha menekülő tündér szárnyából ezüst tollak hullottak volna.
Mint egy izzó, tusakodó szikra a fekete csend fenekén, Vencel úgy ült a kaliba előtt. Ült, és nem érzett magában sem vért, sem vágyat, csak beleesett a fölséges, nyugodt mindenség erejébe, ami már nem is volt erő, hanem értelemmel és érzéssel hozzá nem férhető örökkévalóság. És ebben a bűvös csendben, széles és mérhetetlen titokban része lett a kozmikus életnek, amint része a fa, a hajladozó és megszűnő fény, a gagyogó forrás, a sötétbe hullott csillag, a csend és mindaz, ami van öröktől fogva. Egy és azon ölben nyugodott, ahol a porrá szétesett szív, amelyik megszabadult minden kíntól, ahol a madár éneke, ami csak megzendülő árnyéka az illatnak, ahol a gondolat, ami lebeg a csillagok szeme előtt vagy fájdalmasan felzúg a viharban.
Ő volt a tulajdon hatalma alól felszabadult ember, az öröktől való időnek egy csepp íze, a mindenségnek önmagát megalkotó értelemszikrája, az ösztönös élet és mindenekkel egy vég felé haladó Törvény betűje.
Amit mondott, minden világrajöttek helyett mondta:
– Ahogy hozattam, vitessem azon egy akarat szerint. Lobbanjak fel, mint a tűz; legyek falevél, ami elszárad az eső és fény utáni vágytól. Vagy változzam egy szikrává, ami az égből fut a villám szekerén. Amire jöttem, úgyis elvégzem azt, mert teremtettem a céllal és feladattal együtt, mint minden ember, s mint a rög, s mert vagyok örökkévaló és parányi szikrája a kormányzó titoknak, kit mondunk Erőnek, ki van a mennyben, forrásban, csendben, földben, harcban, szívemben…
És olyan átmenettel, ahogy őszbe megy a nyár vagy éjszakába a fényes nappal, elaludt a kaliba előtt. S reggelre ráhullott az idő ezüst könnye: a harmat.
A madarak előtte ébredtek, mert azok álmukban is lesik a hajnalt.
Mikor a szeme kipattant, a kaliba tetejéről egy rigó szembekacagott vele.
– Szervusz, fürge pajtás! – mondta Vencel, és olyan volt, mint egy hamar barátkozó, tiszta szívű gyermek. A rigó feleletül kettyentett, s nem lévén egyéb megbeszélnivalója, vígan tovarepült.
Az erdő dallal hívta a reggelt, ami jött is már, mint egy végtelenséget betöltő fényrózsa, minek valahol izzó lávában van a gyökere, s ami mégis buja illatokat hoz eledelül a világnak. És a színes dalban újra gügyögni kezdett az élet, s megint mondta egyenletesen a nagy Világ rejtelmes meséjét:
– Egyszer volt egy szegény Isten. Árván és szomorúan lebegett valahol a tüzek felett, mert nem vala neki sem apja, sem testvére, csak a nagy titokzatos értelme, minek hatása nem volt. S végtelen idők múltán megteremté ezzel a világot, benne embert és minden élőket. És lőn gazdagabb minden királyoknál…
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
