Találkozás Tompa Lászlóval

Ma sem tartozik a divatos költők közé, holott verseiből „kirajzolódik a kisebbségi lét csaknem teljes domborzata” – maradtak meg bennem Farkas Árpád szavai Tompa László 2017-ben megjelent Válogatott versek című kötetéről írt méltatásából. E szavakra emlékezve indultam a költővel való „élő” találkozásra, amit a 135 éve született Tompa László emlékére a Helikon-Kemény János Alapítvány szervezett május 23-án a Bolyai téri unitárius templom Dersi János termében. 

A telt ház az érdeklődést jelezte a vers, az életmű iránt. A szervezők a költőt Kemény János marosvécsi vendégei között tartják számon, hiszen Tompa László visszahúzódó, nehezen barátkozó természete ellenére személyesen is részt vett az 1926. július 18–20. közötti vécsi találkozón, amely „eredményes, gazdag programot” kínált az erdélyi irodalmi élet legjelesebb képviselőinek. Az alapítvány nevében 

Kovács Emese tanárnő emlékezett meg arról, hogy 1883-ban született és 1964 májusában halt meg a költő, akinek igényes, egész életét átfogó, gazdag életrajzát Nagy Olga magyar szakos tanárnő ismertette Kicsi Antal monográfiája alapján. 

S hogy miért említettem élő találkozást? Az előadó a költő életének egy-egy fordulópontján megállt, és a jelen levő színművészeknek, 

Kilyén Ilkának és Györffy Andrásnak adta át a szót, akik Tompa legszebb verseiből tolmácsoltak néhányat olyan átéléssel, amilyen pillanatokban ritkán van része a közönségnek. Hogy Györffy András hogyan tudott annyira azonosulni az elszavalt versek mondanivalójával, ezt az előadás végén egy személyes élmény világította e meg, gyermekként feltehetően ő adta az utolsó pohár vizet a költőnek, amikor egy este a székelyudvarhelyi kórházban meglátogatta nagyapját, és a szomszédos ágyban a költő feküdt, aki azon a májusi éjszakán távozott az élők sorából. 

A Férfifejre című verssel Györffy András adta meg az alaphangot. Ezt követően a költő életét jelentő 81 évnek a történéseit ismertette az előadó. A századforduló, a modern irányzatok begyűrűzése, az első világháború, a Trianon utáni országból országba ébredés, a második világháború, a rendszerváltás és az 1956-os események képezték a kort, amelyben Tompa László magánéleti eseményei zajlottak, és amelyben nem volt könnyű embernek és költőnek lenni. 

A tanulmány szerzője a költő elzárkózásának, elmagányosodásának hátterére igyekezett fényt deríteni az életrajzi események ismertetésével. 

Tompa László a Székelykeresztúr melletti Betfalván született, idős édesapjának, a vármegye főjegyzőjének egy nála 18 évvel fiatalabb hölggyel való második házasságából. Beteges, sovány, túlérzékeny, öregesen komoly fiúként édesanyjának folytonos aggódása mellett félszeg, önállótlan gyermek volt, aki idős emberek között nőtt fel. Az elemi osztályokat a segesvári német iskolában végezte, ahova kocsis vitte édesanyja kíséretében, és ahol gyakran látogatták meg nagyszüleit és édesapja első házasságából született féltestvéreit. A betfalvi és segesvári élmények már korán, hét-nyolc évesen versírásra sarkallták. A gyermekkorban megismert Segesvár hangulatát Györffy András szavalata idézte. Tompa László a székelykeresztúri unitárius kollégiumban folytatta tanulmányait, majd Nagyszebenben érettségizett. Ott már napi elfoglaltsága volt a versírás, bátyja, Tompa Árpád irányításával. Első novelláit a budapesti Képes Családi Lapoknak küldte, ahol legidősebb testvérbátyjának, Tompa Kálmánnak közölték rendszeresen az írásait. Valószínűleg őt utánozva jelentkezett novellákkal, de hamar rájött, hogy nem az ő műfaja a próza. Kolozsvári joghallgató korában, kortársai barátságát nem keresve fordult újra a versek felé, de jobbára a fióknak írta őket, és mindössze egy szerelmes verset közölt. Ezekben az években a betfalvi nyári vakáció idején szeretett bele egy helyi földbirtokos 14 éves lányába, Bíró Gabriellába, aki a költővel ellentétben vidám, játékos teremtés volt, otthonosan mozgott a felnőttek körében és szépen zongorázott. A lány három nyáron át vidáman fogadta a nála hat évvel idősebb fiatalembert, de annak bátortalan, félszeg szerelmét nem viszonozta. Amikor férjhez ment, az Ady Endre hatását viselő szerelmes versei között Tompa László is megírta a saját elbocsátó szép üzenetét, de nem bántó és megalázó módon. A hajdani szerelem később, amikor már a költő is megnősült, szép, szoros barátsággá változott. 

A szerelmi csalódás, édesapja halála még magányosabbá, zárkózottabbá tette a költőt, aki alispáni joggyakornoknak került Székelyudvarhelyre, ahol már két testvére is letelepedett. 

Udvarhelyen őszinte barátra lelt Molnár Károly tanárban, akinek lánya, a halkszavú, szelíd Margit gyönyörű zongorajátékával hódította meg, és barátságuk szerelemmé vált.

Versei nem a lobogó szenvedélyről szólnak, a bensőséges nyugalom, az otthon melege lengi át ezeket a költeményeket. 1909-ben kötött házasságukból négy gyermek született. (Talán nem érdektelen, ha a hallottakat kiegészítjük azzal, hogy lányuk, Tompa Margit Szabédi Lászlóhoz ment feleségül, fiuk, Tompa Miklós a híres rendező és színházigazgató volt, akiről a marosvásárhelyi színház a nevét kapta. Miklós Mende Gaby színésznővel kötött második házasságából született Tompa Gábor rendező, a Kolozsvári Állami Színház igazgatója, az Európai Színházi Unió új elnöke. A költő harmadik fia Budapesten volt újságíró, a negyedik szállodaigazgatóként dolgozott Székelyudvarhelyen.) 

Tompa László 1912–18 között szolgabíró volt, s bár fiatalkori sebesülése miatt nem vitték a frontra, minden idegszálával átélte az első világháború borzalmait – hangzott el az előadásban. 1918-ban vármegyei főlevéltárosnak nevezték ki, de állását nem tarthatta meg, mivel nem tett hűségesküt. 1919–44 között a Székely Közélet című hetilapot szerkesztette, több más erdélyi lapban is közölte verseit, amelyekben az erdélyi magyarság „sorsérzéseit és helyzettudatát” tükrözte. 

Az 1930-as években a megmaradásért folytatott konok küzdelméből és gyermekkori élményekből ihletődve írta meg a két világháború közötti magyar irodalom egyik legszebb versét, a Lófürösztést, amelyet Györffy András szavalt megrendítő hatással. 

Képeire bontva, a vers egy-egy Nagy Imre festmény lehetne, majd a konkrét képek a székely helytállás jelképeivé válnak. Az árral küszködő, majd megpihenő székely legényeknek, akik „árnyvető fellegek alatt”, „tüzes mennykövek szakadása közben”, keserű daccal, a sorssal szembeszegülve továbbra is állni fognak, nevük is van, amelyekkel két jó barátjára, Tamás Áronra és Nagy Imre festőművészre utalt a szerző. Ahogy Nagy Olga előadásában a továbbiakban hallhattuk, Tompa ebben az időben a vidéki léttől az erdélyi életen át az egész emberiség sorsáért aggódó költővé vált.

„S mennyit bűvöltek több ily szóval is még!/ Jellem – tudás – ám ezekről ki szól ma?/ Ha el is leng künn egy-egy emberárnyék:/ Öntelt sivárság sötétlik le róla,/ S a tudat, hogy csak fent fog, fent köröm nyer/ Küzdelmet bárhol – – Ez-e hát az ember?!” Diogenész lámpájával című versét Kilyén Ilka adta elő, maradandó élményt nyújtva a közönségnek. 

Tompa László költészetében sorsjelképpé válik a fa, ami az életet, a megmaradást, az összetartást, a kitartást, a sorssal való szembeszegülést, de az előrehaladást is jelenti. Györffy András előadásában hangzott el a Magányos fenyő, Tompa egyik legtöbbet idézett verse, amelyet kortársai azért értékeltek, mert ki tudta mondani, hogy Ne félj!, és a bátorításból később kötetcím lett. 

Élete utolsó fellángolása 1945-ben következett be, amikor nyugdíjasként tanári állást és felolvasóutakat vállalt Udvarhely környékén. 

Bár nem említik istenes verseit, időskori költészetében jelen van az életről, halálról való elmélkedés: „Ott fönn talán még egyszer újra látjuk/ Az Örök-Úr szent megbékélt szemét, / Míg lenn dolgoznak a gyilkok, s az ágyúk, S mindent elönt a rosszaság, szemét.”

Tompa László ebből a lenti világból vágyott a magasba, ahol nem sározza földi pocsolya, és csillagok közt megcsillanthatja csillaglelke színeit – szavalta Kilyén Ilka az Ég és Föld közt című verset, ami a költő életfilozófiájának a kifejeződése. 

Nagy Olga tartalmas, érdekes előadásán gondolkodva a Székelyföldet lakhelyéül választó költőutódhoz, Farkas Árpádhoz térnek vissza gondolataim, aki így sommázta Tompa Lászlóról szóló értékelését: „Ember volt, magatartásra példa, beszélő a gátzúgásban, igaz igékben fürdő és kora lelkét fürdető. Mételyes csúf korban élt, de tiszta volt”. Nevét, emlékét ma utca, szobor és iskola őrzi Székelyudvarhelyen, volt lakásában emlékszobát rendeztek be.