Nagyszabású tüntetésre készülnek a tanügyi szakszervezetek a kormány által az oktatás terén meghirdetett, az oktatási rendszerre vonatkozó 2025/141-es törvény miatt, amely szerintük „mélyen antiszociális törvény”, az elmúlt 35 év válságát idézi elő. A felháborodást az okozta, hogy többek között két órával megnövelik a kötelező tanítási óraszámot, növelik az osztályok létszámát, csökkentik az óradíjat, és sorolhatnánk a többé-kevésbé jogos észrevételeket. Nem kell oktatási szakértőnek lenni ahhoz, hogy beismerjük, 35 éve sántít az oktatási rendszer. S valahányszor valamelyik bátrabb tárcavezető nekirugaszkodott az erre vonatkozó jogszabályok módosításának, a rendszer „reformálásának,” beletört a bicskája, pont a szakszervezetek és az oktatók ellenállása miatt. Hol voltak három és fél évtized alatt a szakszervezetek, amikor mindegyre azt tapasztaljuk, hogy Európában élvonalban járunk az iskolakerülőket illetően, amikor érezhetően csökkent az oktatás színvonala (lásd a romániai egyetemek besorolását más európai felsőfokú oktatási intézmények sorába, és folytathatnák az erre vonatkozó példákat), amikor jelentősen megnövekedett az iskolai zaklatások (bullying) száma? És sorolhatnánk a példákat. Senki nem beszél arról, hogy a jó eredmények érdekében hányan fizetnek magánórákat tanároknak, azoknak, akinek erkölcsi és szakmai kötelessége lenne úgy megtanítani a gyerekeket, hogy ne kelljen többletkiadással terhelni a szülőket. Azt nem igazán említik, hogy miként jöttek létre és működnek azok a pénzhajhász, diplomagyártó egyetemek, ahol megtömik a diákokkal a fizetéses helyeket, s majd az egyetemi tanulmányok elvégzése után, okirattal a kezükben a frissen végzettek nem tudnak elhelyezkedni. Azt csak halkan említeném, hogy egyes állami egyetemek sem igazodnak a munkaerőpiachoz, és olyan szakterületen indítanak, működtetnek szakokat, amelyekkel a „való világban” nincs mit kezdeni. Tegyük hozzá, a szakmai gyakorlatok csökkentése, a duális képzés hiánya miatt kevés a szakiskola, és a végzettek is – tisztelet a kivételnek – igen hiányos szakismeretekkel állnak munkába, ha van, hol. Ezért a középiskolából, de leginkább az egyetemekről külföldre vándorol a mi adóinkból ingyen képzett szürkeállomány.
Nemrég volt kerek évfordulós osztálytalálkozóm (1989 előtt végeztem), ahol nosztalgiával említettük meg azokat a tanárainkat, akik igazi pedagógusokként megtanítottak arra, hogy a nehéz időszakban – amikor az anyanyelvi oktatásért megfelezték az osztályokat, és sovén román osztályfőnököt neveztek ki a megye ekképpen mondvacsinált egyetlen humán osztálya élére – miként kell megőriznünk magyarságunkat, és kétszer annyit tudnunk, tanulnunk (önszorgalomból is), mint a többségiek, hogy érvényesülni tudjunk. Hol vannak azok a pedagógusok, akik néha szigorúan ugyan (a mutatópálca suhogtatásával), de emberségesen, barátságosan tisztességre és becsületre neveltek? Ők nem sztrájkoltak, nem sztrájkolhattak.
Csak végezték a dolgukat akkor, amikor fel sem tevődött az a kérdés: kinek mennyi jár, ha netán a kötelező óraszámot meghaladva bent maradtak az iskolában, természetismereti vagy történelemkörön, s az utóbbin azért, hogy megtanuljuk, mi az, amit kihagytak a „kötelező” tankönyvből.
Az ora et labora latin kifejezés magyarul azt jelenti: „imádkozzál és dolgozzál”. Ezt a jelmondatot a bencés szerzetesek használták, hiszen életük két alapvető tevékenységét, az imádságot és a munkát emeli ki. A bencés rend alapítójának, Nursiai Szent Benedeknek a tanítását parafrazálva tanítsunk és dolgozzunk, mert az oktatással elszórt magból egy nemzedék születik, és aki ennek a gondozására szánja el magát, nem biztos, hogy munkája eredménye kizárólag anyagiakban mérhető.
