Szűkség és állapot
Mörfi naplója (3.)
A szoc.-komm. Romániában több alkalommal is szükségállapotot hirdetett a Nép Hőn Szeretett (értsd: teljhatalmú) Vezére, az országot sújtó természeti katasztrófák – árvíz (1970, 1975), földrengés (1977) – idején.
Az efféle katasztrófák idején a standard forgatókönyv szerint szervezték meg a Nemzet Megmentőjének tanácsadó körútjait. A jelmez: szolid szabású, terepre való kamgarnöltöny, a bakancsra szépen visszahajtott vikunyagyapjú stucni, a teveszőr simlis sapka ’terepjáró’ fazonja stb. Nélkülözhetetlen díszlet a – Mercedes-motorral fölszerelt – ARO terepjáró. Statiszták: a megye párttitkára, néhány névtelen és szótlan miniszter, meg a jegyzetfüzetes slepp, hajlongászok és egyéb talpnyalók. Mindezek fölött a Vezér gondterhelt pillantása röpködött. Az újságírók lejegyezték az értékes utasításokat, másnap megjelent a fényképes helyszíni riport, a vizek visszahúzódtak, a kubikusok eltalicskázták a törmeléket, s az óriási nehézségek ellenére határidő előtt teljesítettük az aktuális ötéves tervet. Bocsánat, elfelejtettem két apróságot: árvízkor nem bakancsot, hanem csizmát adtak rá az öltöztetői, és: katasztrofális vizitái idején hiányoztak a virágcsokrokat átadó pionírok.
Számíthattunk rá, hogy Ő éjt nappá téve gondoskodik a ’homogenizált’ szocialista nemzet minden egyes tagjáról. A szamizdat humor pedig vígan virágzott. A korabeli újságok szalagcímeit – „N. C. elvtárs meglátogatta az árvíz sújtotta megyéket” – átigazították: Az árvíz meglátogatta az N. C. elvtárs sújtotta megyéket.
A nyolcvanas évek elejétől – az energiaválság élesedésekor – bevezették a ’páros–páratlan vasárnapokat’ (egyik vasárnap a páros rendszámú kocsik járhattak, másik vasárnap a páratlanok). Rendőri ellenőrzés, büntetések stb. Aztán jött az áramszolgáltatás militarizálása, volt baj elég.
A tragédiákról most semmit, de egy vidám abszurdot azért elmondok. 1985 (?) után történt meg – több éven át! –, hogy a januári havazások idején az egész országban leállították a gépkocsiforgalmat. Függetlenül attól, hogy három centi hó esett vagy hatvanhárom. Reggelenként ötven percet gyalogoltam a munkahelyemig; háromkor ugyanannyit vissza: friss, hóillatú levegőben. Ugyanis a buszok sem jártak. Mivel csak a hazai gépkocsikra vonatkozott a törvény, az Erdélybe sízni jövő pesti barátaim kocsijával úgy mehettünk Brassóig, hogy a 180 kilométeren 4 (azaz négy) autóval találkoztunk…
Ilyen állapotok jellemezték az akkori szűkséget.
Szolidaritás, oh!
Olvasom egy részrehajló honlap elfogult cikkében, hogy „a nyugati világban egyetlen intézmény volt, amely a járvány hatására gyakorlatilag napok alatt összeomlott: az Európai Unió”, és meghalt a szolidaritás.
Csodálkozom a szerzőn (Bede Márton, 444.hu), mert a kora és olvasottsága alapján azt feltételeztem, hogy érti a dolgok működését, de – ezek szerint – tévedtem.
Néhány egészen egyszerű példát mondanék. A hetvenes évek Romániájában elemi erők pusztítottak az országban: két árvíz és egy derekas földrengés. Európai Unió még nem volt, de a ’nyugati világ’ igen szolidárisnak mutatkozott: vonatszámra küldték a segélyeket. Az áldozatoknak már mindegy volt, a hasznon a túlélők osztozkodtak. A seftelésekről és visszaélésekről most semmit. (Egy akkori vicc szerint Ceau elvtárs – a segélyek bősége láttán – azon gondolkozott, hogy ’79-ben felgyújtja az országot, hátha az is hoz valamit a konyhára.)
Az 1989-es fordulat nyomán ismét megdobbantak a nyugati szívek, ismét jöttek a segélyek. Magyarország (nyugati szomszédunk) öt vagon ’keletnémet’ fejlesztésű és gyártmányú Rosytelex szövegszerkesztőt küldött a nyomorgó észak-balkániaknak. Valahol valakik szétosztották. 1993-ban egy marosvásárhelyi szerkesztőségben gyűjtöttem sajtótörténeti adatokat, amikor bekopogott egy fickó, és elmesélte: a főváros egyik kerületében dolgozik az ortodox esperesi irodában, „segélybe kaptak” egy magyar szofttal működő gépet, nem tudják használni, évek óta lepi a por, jutányos áron megszámítaná. – Jól tudom: egy esetből nem szabad meredek következtetéseket levonni, de a tanulság nyilvánvaló.
Más. Apósomnak volt egy tanmeséje: figyeld meg az apró gyermeket, ha négykézláb mászkálva egy kiflivéget talál a konyha padlatán, azt a saját szájába teszi, nem a máséba. Miért? Mert az ösztönei önzésre és nem szolidaritásra vannak beprogramozva.
Szerintem: az EU államainak kormányfői is igyekeznek menteni a bőrüket, s ha a baj minden országban megjelenik, akkor már nem jótékonykodnak, hanem megpróbálnak a választóiknak kedvezni. (Ha a ’kedvezés’ nem tökéletes, arra ott vannak a nemzetstratégiai érdekek mentén megfogalmazott szóvivői válaszok.)
Utóirat
Oroszország többkonténernyi ezt meg azt küldött az olaszoknak, akik szépen köszönték az adomány rakományt, de az újságokból megtudtuk: a cuccok minősége ’nem ütötte a használhatóság szintjét’. (Nem láttam, ők mondták.)
A fenti cikk megjelenése után történt: Ursula von der Leyen – 2019 júliusától az Emberi Bizottság elnöke – bocsánatot kért az olaszoktól, amiért a járvány kezdetén nem siettek Itália népének segítségére.
Egy világjárvány két, gesztusértékű mozzanata, amelyek nem befolyásolhatják a történteket.
Fekete humor vagy csak figyelmeztetés?
Erre a történetre még a ’homokszem az órában’ hasonlat sem illik, mert az arányok teljesen mások: többmilliárdos szorzót kell tenni az óra átmérője mellé, és osztót a homokszemcse méretére. Így kapjuk meg a mai helyzet illusztrációját: a globalizálódott Föld lakosait a parányi SARS-Co-2 tartja sakkban.
Katasztrófák és világjárványok mindig is voltak, s kaszáltak is rendesen: pestis, spanyolnátha stb. A tébécé is az volt, de – két orvosnak hála – sikerült kordában tartani a kártevőt, amely nem vírus, ’csupán’ baktérium volt. A Mycobacterium tuberculosis pálcika formájú bacilusait Robert Koch fedezte föl, és néhány évtizeddel később Alexander Fleming találta meg a baktériumölő penicillingombát.
Azóta sokat változott a világ, de a világjárványok okait – iparosítás, zsúfolt és fertőzött levegőjű nagyvárosok, tömegszállások, nyomor és szegénység – nem csökkentették, hanem szaporították. Ha jól meggondoljuk: az emberi kapzsiság, a pénzért-vagyonért való küzdelem áll mindezek hátterében.
Édesanyámtól (aki kb. nyolcvan évvel ezelőtt a kolozsvári Marianum diákja volt) hallottam a közismert szólás kiegészített változatát: „Isten nem bottal, hanem Koch-pálcikákkal ver”.
Kit lehetne perelni?
A neten olvasom: egy milánói idősotthon igazgatóját azzal gyanúsítják, hogy az ő gondatlansága miatt halhatott bele legalább száz lakó a koronavírus-fertőzésbe. Három mondandóm lenne a perlekedő kedvű jámboroknak. 1) A bírósági keresetük akkor lenne megalapozott, ha az idősek otthona vállalta volna, hogy a gondjaikra bízott öregeket 120 éves korukig tartják életben. – 2) Ki a felelős, kiket lehetne perelni az Olaszhonban – munkájuk teljesítése következtében – elhunyt száz orvos és ötven pap halála miatt? – 3) Batthyány-Strattmann Lászlóról, a ’szegények orvosáról’ olvastam, hogy a 21 évesen elhunyt fia halálakor azt mondotta: „most elmegyünk a kápolnába, és Te Deumot mondunk azért, mert mostanáig velünk lehetett”.
Azt is olvasom, hogy az európai áldozatoknak kb. a fele az öregotthonok lakói közül került ki. Akkor talán mégsem az olasz vagy a magyar egészségügy hibáztatható azért, mert valakinek elfogyott a kirendelt ideje.
Üzenet
Húsvét vasárnapján a Csíksomlyóról közvetített szentmisét néztem a világhálón. A képernyő jobb felén futó üzenetek között olvastam ezt a fohászt: „Feltamat Krisztus Uram, hatalmas kezedel alicsd meg a veszeyt”. – Úgy hiszem, hogy ez a kérés akadály nélkül érkezett meg a Címzetthez, Aki számára a szándék mindig fontosabb volt, mint a megvalósítás.
Marosvásárhely, 2020. április 25.
