„Szörföző” nagyik derűje

Most a virtuálisban kirándulnak

A Maros megyei könyvtár kövesdombi részlegének nyugdíjas látogatói számára az elmúlt években virtuálisan és földi valóságában is kitágult a világ. A lakótelepi tömbház földszinti terében „virágzó” békés kis szigeten Illyés Claudia könyvtáros 2012-ben indította el a Nagyinet nevű programot a számítógép- és internethasználatot elsajátítani kívánó idősek számára. A világhálós barangolások első hónapjaiban már megfogalmazódott az igény az igazi kirándulásokra is, és a jelentkezőkből rövidesen vidám, belevaló csapat kovácsolódott össze. 

A koronavírus-járvány miatt a közös élménygyűjtést szüneteltetni kell, a számítógépes tanfolyamnak azonban most láthatják csak igazán hasznát a „nagyik”, hiszen a világhálón keresztül távolban lévő szeretteikkel és egymással is naponta érintkezhetnek. Hogyan viszonyul a szokatlan élethelyzethez, és mennyire fogható össze a bezártság heteiben ez a kedves közösség? – kérdeztük Claudiát telefonbeszélgetésünk elején. 

– Az egyedül élő idősek számára a könyvtárba járás volt a nap fénypontja, az a fajta lelki simogatás, amitől igazán boldognak érezhették magukat. Ha kiléptek az otthonukból, biztos, hogy ide is beköszöntek, elolvasták az ablakban lévő napi idézetet, elújságolták életük fontos történéseit, például azt, ha a kisunokának kibújt az első foga. A kijárási tilalom bevezetése előtti napokban már csak egyenként engedhettem be őket a könyvtárba. Jöttek is olvasnivalót választani a nehéz időkre. Volt, aki azt mondta, ami most következik, az olyan, mint a háború. Élettapasztalataik birtokában felmérték a helyzet súlyát, érzékelhető volt az ijedtségük. Mivel a könyvtár egyik napról a másikra bezárt, „élőben” már nem tudtuk megvitatni a helyzetet, de a virtuális térben – a Facebook-csoportunkban – természetesen nem szakadt meg a kapcsolat. Igyekszem elterelni a figyelmüket a pánikot keltő hírekről, próbálok egy kis derűt csempészni a mindennapjaikba, ezért folyamatosan megosztok velük valamilyen vicces képet vagy videót, a napokban például Bodrogi Gyuláról is feltöltöttem egy régi felvételt. A visszajelzéseik alapján nagyon örülnek ezeknek a kis gesztusoknak. Az egyedülálló időseknek ez különösen sokat jelent. Amúgy a Facebook-csoportunk most is igen aktív, a tagok elmesélik egymásnak, mit főztek, miről beszéltek aznap az unokákkal.  

– Igényeltek-e tőled konkrét fizikai segítséget a nagyinetesek?

– Én két idős személynek vásároltam be, a többiek nem kértek ilyen jellegű támogatást, de ha bárkinek szüksége lenne rá, természetesen igyekeznék segíteni.

5 éves kortól 150-ig...

– A járvány idején a nosztalgiázásra, múltidézésre is több a lehetőség. Tekintsünk vissza mi is a Nagyinet születésére.

– Nyolc évvel ezelőtt a kövesdombi könyvtár két számítógépet kapott. Azon tanakodtam, hogyan lehetne az új felszerelést hasznosítani, és így fogalmazódott meg bennem az időseknek szóló számítógépes tanfolyam ötlete. Emlékszem, a kurzust meghirdető plakáton az állt, hogy ötéves kortól 150 évesig bárki jöhet. Mivel két gép volt, egyszerre két tanítvánnyal tudtam foglalkozni. Szép számban jöttek érdeklődők, így összeállítottam egy órarendet, és – mint az iskolában szokás – egy lecketervet is felvázoltam. Az első csoportnál azonban kiderült, hogy amivel én készültem, az senkit nem érdekel. Rájöttem, hogy az egyéni igényekhez kell igazítanom az átadásra szánt ismeretanyagot, és így is tettem. A legtöbben az elektronikus levelezést, azaz az e-mailezést akarták elsajátítani, hogy külföldön élő szeretteikkel könnyebben tarthassák a kapcsolatot. Persze, a skype-olás is népszerűnek bizonyult. Volt, aki a szövegszerkesztés iránt érdeklődött, másokat az internetes képek letöltése és megszemélyesítése érdekelt. Húsvétra személyre szóló üdvözlőlapokat készítettünk. Az egyik „nagyim” megtanulta elektronikus könyvtárakba rendszerezni az internetről letöltött tudnivalókat, külön a kötésmintákat, az ételrecepteket. Ez nekem is sikerélményt jelentett. A tanfolyam a Facebook előtti időben indult, a program résztvevői a Yahoo messengert használták. Emlékszem, egymásnak is üzengettek számítógépen a könyvtárban. A Facebook világába pedig már ők csalogattak be engem, én ugyanis kezdetben nem kedveltem az új közösségi felületet.

„Olyan rég nem voltam sehol...”

– Mikor bővült a program a kirándulásokkal?

– Pár hónappal a tanfolyam elindítása után, valamikor augusztusban. Az egyik néni egyszer felsóhajtott: – Claudia, olyan rég nem voltam sehol, nem viszel el valahova? Én meg azt válaszoltam: – Dehogynem. Összegyűlt egy 17 fős csapat, amellyel Torockószentgyörgyre utaztunk. Annyira jól sikerült ez az első kirándulás, hogy a következő hónapban már ötvenen indultunk a Gyergyói-havasokba, a Súgó-barlanghoz. Még kicsik voltak a fiaim, őket is magammal vittem. Egész úton népdalokat énekeltünk, a nagyinetes kirándulók el voltak ragadtatva attól, hogy a fiatal korosztály ismeri és szereti a néphagyományt. Az elkövetkező években áprilistól szeptemberig, októberig mindegyre felkerekedtünk a csapattal. Jártunk a Transzalpinán, az úti céljaink között szerepelt a Vâlcea megyei Ocnele Mari sós fürdője, az ország egyik legmagasabb zuhatagának számító Lovak vízesése a Radnai-havasokban. Zötyögtünk régi gőzösön, hajóztunk a Dunán. Szép volt a csángóföldi kirándulás, az ezeréves határ meglátogatása. A legfinomabb gulyást Székelyvarságon ettük. Aztán ott vannak a kővári és a törcsvári emlékek. Egy áprilisi utunk Félixfürdőre vezetett, az aquaparkba. Ez is hatalmas élmény volt mindannyiunknak. Az egyik csapattagunk viccesen meg is 

jegyezte, hogy „ide mind gazdag emberek járnak, csak mi vagyunk ilyen lerobbant mamák”. Derűs, énekkel, nevetéssel teli együttléteink voltak. A résztvevők rendszerint még indulás előtt, amikor felszálltak a buszra, kaptak tőlem valamilyen kis ajándékot. Ezeket az emléktárgyakat mindig valaki a nagyinetesek közül készítette: egy ezermester úr, aki pillepalackból alkotott, egy gyönyörűen horgoló hölgy, egy baglyos kitűzőket gyártó csapattag. Pár héttel az utazás előtt megrendeltem tőlük a termékeket, ezzel anyagilag nekik is igyekeztem segíteni. A kiránduló „nagyik” mindig sárga sapkát viseltek, hogy ha szétszóródnak a természetben, lássam, ki merre jár. Egy kis csengettyűt is vittem magammal ezekre az alkalmakra, ezzel hívtam össze őket, ha az utazás egyik-másik állomásáról tovább kellett indulni. Úgy jöttek a csengőszóra, mint a báránykák.

– Egy ideje nem csak az országban kirándultatok.

– Két évvel ezelőtt jegyezte meg az egyik nagyinetes néni, hogy 30 éve nem látta a tengert. Ő adta az ötletet a bulgáriai utazásra. Egy másik hölgy a gyulai kirándulás gondolatát vetette fel. A magyar fürdővárosban azóta négyszer jártunk. A házigazdánk, akinél minden alkalommal megszálltunk, legutóbb zenélt is nekünk, és minden nagyi táncra perdült. Ez volt az egyik legemlékezetesebb kirándulásunk.

– Milyen útiterveket hiúsított meg a járvány?

– Március végén Jászvásárra készültünk. Az utazást május elejére halasztottuk, de a jelenlegi helyzetben erről is le kellett mondanunk. Folyamatosan tartottam a kapcsolatot a szállásadónkkal, végül abban állapodtunk meg, hogy a pandémia lejárta után újra felhívom. Május közepén repülővel indultunk volna Budapestre. Ezt az utazást eredetileg édesanyám kedvéért találtam ki, ő ugyanis még sohasem ült repülőn, és úgy volt, hogy tíz „nagyi” is velünk tart. A repülőjegyeket megvásároltuk, most pedig arra várunk, hogy a légitársaság törölje a járatot, hogy díjmentesen átütemezhessük az utazást. A Halászbástyát, a Szent István-bazilikát és a Gellért-fürdőt látogattuk volna meg, emellett dunai hajózást és budavári siklózást is terveztem. Remélhetőleg valamikor szep- temberben mindebből részesülhetnek a résztvevők.