A szobrász hűsége

Helyre, közösségre, egyénre, hivatásra egyaránt vonatkozik e szép emberi tulajdonság, ha Suba Lászlóról beszélünk. Ezt a 70 éves szobrász munkái is beszédesen bizonyítják a marosvásárhelyi Bernády Házban nyitott gyűjteményes kiállításán, de túl ezen mindazok, akik ismerik, jól tudják, hogy egész eddigi életének egyik legfőbb jellemzője a hűség.

A Hold leánya

Helyre, közösségre, egyénre, hivatásra egyaránt vonatkozik e szép emberi tulajdonság, ha Suba Lászlóról beszélünk. Ezt a 70 éves szobrász munkái is beszédesen bizonyítják a marosvásárhelyi Bernády Házban nyitott gyűjteményes kiállításán, de túl ezen mindazok, akik ismerik, jól tudják, hogy egész eddigi életének egyik legfőbb jellemzője a hűség. Ragaszkodása a szülőföldjéhez és annak népéhez, az onnan hozott humánus, eredeti értékekhez, amelyeket a maga módján, alkotói eszményeihez hűen, művészi elhivatottsággal folyamatosan igyekezett gazdagítani. Tanárként, oktatóként, a közművelődés „napszámosaként” is ahol és amikor kellett, habozás nélkül felvállalta a közszolgálatot.

A tárlat persze nem csak ezt sugallja, a nézőt mindenekelőtt olyan látvány és abba foglalva olyan alkotói üzenet fogadja, amiben nem csalódik: otthonos, tetszetős plasztikai világ tárul elé, egyszerű, tiszta formák, harmonikus hangzatok, kedvderítő ritmusok. Tömörségében is magvas, érthető, egyénien is értelmezhető mondandó. Akár a népművészet, akár a modern szobrászat ihletésének lüktető erejét, képzeletmozgató indíttatásait véljük felfedezni a falra függesztett vagy állványra helyezett művekben. Mert ilyen is, olyan is van a kiállításon, és békésen megférnek egymás társaságában, sőt együttesen teszik kerek egésszé a változatosságában is egységes anyagot. A nagyterem egyik falán fényképeken láthatók Suba térkompozíciói, mindenekelőtt a számára oly fontos két régi település, szülőfaluja, Makfalva, illetve tanárrá válása óta napjainkig lakóhelye, Torda közterein felállított szobrai, emlékművei: többek közt Dózsa, Wesselényi, Petőfi, Eminescu szobormásai. A formálódó makfalvi szoborparkjáról különben már többször írtunk lapunkban. Egykori mestereinek, a marosvásárhelyi Izsák Mártonnak és a kolozsvári Vetró Artúrnak, Romulus Ladeának is lehet szerepe abban, hogy a tanítványt a monumentális alkotóművészet is megérintette, de tehetsége eleve is hordozhatott magában egy ilyenszerű vonulatot, hiszen a tárlatra kiválogatott kisplasztikák jónéhánya is elképzelhető felnagyítva, tág térbe helyezve. És itt most a két kisteremben látható szobrokra, kompozíciókra gondolunk. Közel fél évszázados pálya termése ez, többféle törekvés tükröződik bennük, azt is tanúsítják, hogy mikor éppen mi foglalkoztatta erőteljesebben a művészt. A falu vagy ellenkezőleg, a nagyvárosok ötletadó környezete? Anyagként a fa, a kő vagy a bronz netalán? Vagy mindezek hatásosan társított „ötvözete”? Is-is. A kettős vagy többes jelleg az érzelmi kötődésre, töltetre is vonatkoztatható.

A nagyteremben pedig az is kiderül, hogy a szobrász inventív keramikus is. De hogy is lehetne másképpen, ha figyelembe vesszük, hogy Makfalván meg Tordán is mekkora hagyománya van a kerámiázásnak. Suba nem érte be a puszta terrakotta plakettekkel, a kis domborműveket berámázta, olykor rusztikus, zsákvászon paszpartúval hangsúlyozva a mélységet illetve a harmadik dimenziót, keretbe helyezve kölcsönzött nekik esztétikai, eszmei többletet. Néha előjön a szobrász lírikus oldala, máskor humora dominál, és a bibliai hatás is kimutatható jó pár alkotásán. Marosvásárhelyre több sorozatából is hozott ízelítőt. Színes, zománcozott, finom mívű plaketteken ragyog fel a világlíra egyik legjelentősebb remeke, az Énekek éneke. Vaskosabb, darabosabb, de nem kevésbé megnyerő a Példabeszédek és a Népi tréfák című ciklusok megformázása. Láttukon természetesen fogalmazódik meg a szemlélőben az óhaj: jó lenne a többi kerámiát, kisszobrot is látni. Hetvenévesen kitűnő formában van a művész, az alkotótáborok is joggal számítanak jelenlétére, a következő esztendőkben még számos értékes alkotással lepheti meg közönségét.