Miközben a marosvásárhelyi tanács újabb szoborállítást hagyott jóvá múlt csütörtökön, ezúttal Constantin Romanu Vivunak (akinek már utca is viseli a nevét a megyeszékhelyen), aki
„hős forradalmárként”, a 12. légió parancsnokaként 1848-ban a magyarok ellen harcolt Maros megyében, a megyeszékhely környéki településeken (legalábbis Románia enciklopédiája szerint), Sütő Andrásnak még ma sem láthatjuk a szobrát, emlékművét egyetlen köztéren sem. Bár 2009-ben tanácsi határozat született arról, hogy Marosvásárhelyen a Vörösmarty téren állítsanak szobrot az írónak, a Sütő András Baráti Társaság kezdeményezésére, Peti András alpolgármester szorgalmazására módosult a helyszín, és a testület tavaly májusban jóváhagyta, hogy a Színház térre helyezzék az alkotást.
Azóta is folyamatban van a Sütő-szobor-állítás. Meg kellett állapítani ugyanis, hogy a Színház téren pontosan hova kerüljön az emlékmű, tervet kellett készíteni, versenytárgyalást kiírni a kivitelezésre. A tapasztalatokból ítélve időigényes feladat, főként a folyamat utolsó mozzanata: a versenytárgyalás. Már minden készen áll: helytanulmány, terv, feladatfüzet. Csak árajánlat kell, enélkül ugyanis nem kezdődhet el a kivitelezés, márpedig a Színház tér felújítási tervének kizárólagos szellemi tulajdonosa eddig még nem méltóztatott számolni, így a versenytárgyalással várni kell...
A „hős forradalmár” szobrának megszavazása előtt Soós Zoltán javasolta, hogy Bethlen Gábornak, Erdély egykori fejedelmének is állítson emlékművet a város, méltó módon tisztelegve a nagy államférfi előtt, aki 1616-ban szabad királyi város címet adományozott Marosvásárhelynek. Javaslatának elhangzása alatt a tanácsterem egy részében nem lehetett nem észrevenni, hogy egyesek igencsak jót „derültek”. (Valószínűleg ők azok, akik nem szavazták meg az önkormányzat és a római katolikus egyház közötti ingatlancserét, aminek következtében a Művészeti Líceum főépülete mögötti háromszintes épület átkerült volna az egyház tulajdonába, ellenében a polgármesteri hivatal megkapta volna az Európa általános iskola mögötti épületet.)
A mindenkori szoborállítások kapcsán talán nem ártana jobban odafigyelni arra, hogy kinek is állít a város emléket szoborral, plakettel, domborművel stb. Esetünkben – ami a „harmónia” jegyében egyáltalán nem tekinthető szerencsésnek – egy, a magyarok, székelyek ellen harcoló „forradalmár” kap szobrot, akit talán hősnek tekint a lakosság fele, a másik fele viszont elnyomónak. Mintha nem lenne elegendő köztiszteletnek örvendő, egymás érzékenységét nem sértő, szoborállításra méltó személyiség, aki Marosvásárhely különböző nemzetiségű lakosait egymáshoz közelebb hozza, nem pedig eltávolítja. Másrészt a politikai „egyeztetések” részeként nem ártana számon kérni a már meghozott határozatok végrehajtását, ellenkező esetben valóban igazzá válik a mondás, miszerint a kutya ugat, a karaván halad...
